Hol kő-út visz mind-hígabb, könnyű légbe,
tán húsz lépésre éles szakadék
csorbán tátong akár a világ vége
és gömbölyűbb az ég;
idébb lombos, virágos sűrűség,
odább, az űrben, hegyek lomha népe:
fölfelé a hajnal hüsébe
egy ifjú hívta kedvesét,
fűben pihentek, ledőlve sugárba;
piros napernyőjét ottfeledte a lányka.

Erdőn hagyott ernyő. Körötte csönd.
Vajjon mi van ott, hol nincs ember egy se?
Az idő méretlen tajtékot önt
s bontatlan a közel s a messze
és jő a dél és jő az este,
ott nem dél, nem este: örök özönt
forgat a szél, a köd, a fény, a föld
s e szövevény a végtelenbe veszve
mint óriás selyemgubó ragyog,
peremén láng-kutak, sötétség-katlanok.

Hajnal úszott, gyöngyszürke komp,
rajt felhők tarka nyája,
völgyből felcsendült az első kolomp,
és ment a pár, csak egymást hallva-látva;
most emlékük simul az árnyba,
piros selyem, rá zöld fényt szűr a lomb,
fém-bordák, csont-fogantyu-gomb:
az emberi rendből kiválva,
bár ép még, hazatért az ernyő:
hona rideg talaj, szomszédja szikla, szellő.

Nap-rengette bölcsőn, mely akkora,
mint kezdettől a teremtés maga:
hever a kicsi, könnyű szerszám
egy kékes-szürke, mohos szirt-gerendán,
erdő szórt füttye, örök moraja
lengi körül, vaskos cser, karcsú gyertyán,
csipkebozót, kökény bólong ezerszám,
nyugodt, méltóságos lények sora,
csak ő virít közöttük kackiásan:
távolról jött rokon, még idegen ruhában.

Egykedvűn, mintha rég így tartana,
köré-simúl új otthona:
húsos kövirózsa tapad a sziklán,
fölé-ível a kunkorgó lila
macskafarkú veronika,
vadszekfű átnyúlik bogáncs-kalitkán,
szitakötő borong hajnalka titkán
s hajlongni kezd, recés szárnyát kinyitván:
ez itt az élet, nincs másként soha –
lomb-résben imbolyog a menny kék mosolya.

Rálehel a tenger-tüdejü erdő,
mint tegnap még, mint valaha,
párnás lányfészek enyhe illata.
Búvó zöldharkály és szökellő
rozsdaszín mókus rá nem siklana,
ki tudja mit rejt: ember holmija;
de a kiváncsi sün a szirtre feljő,
a kurtalábu, tövises tekergő,
körülcirkálja mint gőzgép pöfögve;
már a harkály se fél, odút ácsol fölötte.

A Nap feszíti izmos sugarát:
azt hinnéd, meghasad a menny harangja.
Tág világ - benne mennyi szűk világ!
A csukott ernyő hegy-völgyein át
hosszúkás folt mozog: fekete hangya
vonszolja egy holt sáska potrohát,
konokul küzd: fel a kopár magasba,
le a redőbe; terhét mégse hagyja;
s megfordul, mikor véget érne útja,
evickél vissza a tetemmel. Mért, ki tudja?

Nem kurtább, nem balgább ez ujjnyi út
a Mindennél s éppoly rejtett a terve.
Nézd: ágak közt rálátsz a meredekre,
ott egy vércse az égboltra simult,
a légben függ, szinte kővé-meredve:
ragadozó, kit ittfeledt a mult.
Hajdan itt farkas élt, meg barnamedve,
kristály-szemű hiúz lesben lapult.
Ujját nyálazta és eggyel odébb
lapozott Isten: már megváltozott a kép.

Égbe-reped egypartú szakadék,
ölében citromsárga homok-katlan,
messzi rózsás párában sík vidék,
göndör hegyek lila felhő-cafatban;
fönn állt a pár; lenn kelt a Nap-kerék;
hajnal-lángjukban egymásra-hagyottan
álltak sorsuk meredélyén riadtan,
cipő alól görgött az omladék,
civódtak s tépték szívüket,
süketen mindegyik, mert a másik süket.

Az ifjú vér gubancos sűrűjében
bujkált, elsüllyedt a fénylő világ;
a fiút, mint vadrózsa-ág,
tépázta szégyen:
Nem könyörög, mélybe veti magát . . .
Fehér ingben hadonászott a kékben,
bozótos, indás kő-szegélyen
támolygott mind-tovább,
folyton kisebb lett - és rettenve párja,
tüskén át, vérgyöngyös térddel futott utána.

Magas fű-sás borúl a meredélyre
és mint a mélység ékkő-pitvara,
tündöklő kóró-tányérkák hada
s tömött, sötét gyep-nyoszolya
simul űr fölé hajló rönk tövébe,
ide rogyott kettőjük tébolya:
egymásra-kulcsolódtak, sírva, kérve,
holdsarlóként villant a comb fehére;
lábuknál egy búbos tinóru-gomba
hizlalta sokcsirás hasát, nincs párra gondja.

Hegycsúcsról lejtő,
kő-ízű szél
lég-csipkét hirtelen sző;
megborzong, szinte él
az elveszett napernyő;
tenger-redőjű erdő kusza mély
útvesztőin bujkál a szellő,
de a kihajló sziklán szárnyra kél,
az elhagyott szegélyen átömölve
a szakadék felett könnyen repül a völgybe.

Sűrűség zegzugos sörénye
örvénylik, imbolyog,
sóhajt az erdő mélye,
sok kis levél madárfarkként mozog
s mint halpikkely csillog a fénybe;
szellő-bolygatta csalitból kitépve
szállnak erjedt zamatu illatok;
tört tüskegally illan, forog,
elkapja lágy szövet:
napernyő sátorán az első rés reped.

Nem bánja senki —
fölötte sárgarigó kurjogat,
benn görbelábu pók szalad,
bíbor öblét körülkerengi
s elmenekül: bordás boltív alatt
gyík kanyarog, helyet keres pihenni,
hőségben dőzsöl, gondja semmi,
kezén támaszkodik s kipillogat;
majd egerek futkároznak ki-be
és ugrál a nyelén egy tarka cinege.

A nyári ég szikrázó-kék tetőjén
jégfehér csipke, pára mosolyog;
síkság fölött, a menny ereszkedőjén,
súlyosan függő sötét gomolyok
s málladozó vándorfelhő-sorok;
Apolló, termetét kitárva, pőrén,
ifjan, hatalmasan robog,
hő olaj gőzöl a föld durva bőrén;
levegőt ringató hegy-völgyeken,
roppant terek között piros petty a selyem.

A kallódó ernyő kisasszonya
éppíly parány, elejtve tág világba,
tenger-széles árvízbe hullt bogárka;
nincs, kinek vallana,
ijedelmét begöngyöli magába,
így görnyed függönyös homályba
s hallja: hosszan nyüszít egy vert kutya,
mintha nem volna másnak is baja,
nem fájna más seb, se égi, se földi;
vagy az egész világ minden kínját üvölti?

Függ a menny hajlatán
a lenti parton
kuszán
az alkony.
Első? vagy hányadik? az ormon
nem méri sem fű, sem bogár,
nem számlálja kakukmadár,
így forog a teremtés óta folyton.
Örök iramban, szikla-peremen,
árny-hadban elmerül a csillogó selyem.

Múlt nap búcsúja, éj diadala:
ég-föld öblében óriási gálya,
holt Osiris úszó ravatala;
bíbor parázs hull sáfrány tengerárba,
legyezőjét ráhajtja légi páva,
szikrázó tolla rózsa, viola;
semmibe-épült arany orgona
párkányait és sípjait kitárja,
nyílásain sugár-kévék szakadnak,
homályba boruló hegyeket simogatnak.

A lomb habzó színén
görcsökbe gyűl az árny, a fény,
mint testben a kín és a kéj.
Ritkul a rejtekből kongó kakuk-szó
s a tarkán egybe-hangzó
sípoló, csörgő, csipogó, patakzó
szeszély és szenvedély.
Az esti fény, az álmot osztó,
hajlong lassú-hullámú fák hüsében,
csillog a cirpelés ezüstös szőttesében.

Minden kis harang a csöndbe
finoman beleöltve;
tövis közt fülemüle mint
fém-húr dönögve,
pár hangot szélbe hint,
majd csengettyű-füzér legyint
libegve és pörögve,
majd lassú fátyolként suhint,
majd árad fürtösen, dúskálva, könnyen
és mikor elnémul: már medret vájt a csöndben.

Nyugat egén fakulni kezd
a késő-est márvány-eres karéja
s a felgyújtott, elhamvadt égi test
meredek füstgomolyt ereszt,
rajta átszúr a csillagok acélja:
ringó gally közt a Bootes gyöngy-taréja
s a Cygnus, a lomhán úszó kereszt
s kettős tőrével a Cassiopeia
s laza kötélként a halvány Tejút
fekete, holt teret övezve körbe-fut.

A völgy, mély aréna, pihen,
ráborul szabdalt bástya-kúpok árnya;
telt Venus lejt e gyűrűben,
közelít, forog, pompáját kínálja,
táncol habos-fehéren, meztelen,
harmatos hegyeket érint a lába;
gömbölydeden, puhán, fény-fürtösen,
síkos testtel simul az éjszakába,
mohó szörnyek reá-tátonganak;
alélva bucsut int s a kárpit összecsap.

Mint ha rendülnek ház-sorok:
szélső fák tömött szövevénye
dülöngél, támolyog;
bimbó repül a forgószélbe,
köszörűként sívít a szikla széle,
a vadon nyögdel, háborog;
felhő-lépett hegycsúcson égve
apró villám recseg-ropog,
aztán szikrázó tűz-ár hosszú bodra
hasít a szirt felett, oroszlánként morogva.

A vihar a fák közt villódzik,
ezer nyaka forog, kígyózik,
dülöngő erdővel birkózik,
vergődő szálfákba fogózik,
feszülnek szíjas gyökerek,
kéregben villám bizsereg,
meglapuló madársereg
rengő fészkekben didereg,
dühöng a tüzes, nyirkos szörnyeteg,
legörnyedve az ég a hegy körül pezseg.

Letépett lomb kavarog szerteszét,
kicsavart bükk mereszti gyökerét;
a szikláról az ernyő lesodorva
fatörzs mellé, földiszeder-bokorba,
zápor paskolja szövetét,
már foltos, rojtos, kibukkan a borda.
Nem bánja sorsát - akár a hegy orma
nem fájdítja villámütött fejét
és a leszállt égbe falazva,
tapadó felhőben mered a virradatba.

Az ernyőt új otthon borítja:
a lomb-alatti rejtett rengeteg
hűs sötét földje, korhadó csalitja,
sápadt indák, penészes gyökerek,
sok nyálkás, hideg, puha szörnyeteg,
százlábú-nép, pondró-tömeg;
a forgó idő, mint parittya,
a telt Napot fölötte áthajítja
s a változó Holdat; s ő lenn pihen,
mint foszló holttetem, bár nem is élt sosem.

Ősz zizzen: ernyedt lombbal telefújja;
tél nyargal: beborítja hó;
az olvadás kifejti újra:
már föld-színű, fakó.
Egy csírázó makkocska túrja
s a laza, szétfolyó
szálak között kibújva,
kél apró lobogó:
zöld, zsenge bojt a szél partján kiköt;
pár év és szálfa nő az eltűnt roncs fölött.

Más lett az ernyő: nem emberi holmi;
más lett a lány is: ember asszonya;
piros vitorla és kormányosa
hajdan együtt suhant bolyongni,
míg darazsakat csábított zajongni
sok mámorosán habzó szilvafa
s kezdett rakoncátlan zsibongni
belül a lány-kebel dongó-raja;
azóta szorgos lett e vad sereg:
az asszony-szív alatt várat építenek.

Férfi és nő el is feledték,
pedig egy-sorsuk első tanuja:
lombard selyem, rajnai bíbor-festék,
elefántcsontját küldte India,
vasát Pittsburg, fáját Brazilia;
részeit mennyi kordén vitték,
hány vasútra, hajóra tették:
egy világ műve! ezer kéz fia!
mégsem ritkaság: régi, úri lom;
elveszett: nem öröm, nem is nagy fájdalom.

Kanyargó erek húzzák a homályba,
süllyeszti fény-nem-érte sár,
foszlányra és dirib-darabra válva
nem idegen szándék cseléde már
s mint kalitkából szabadult madár,
úgy érkezik tág otthonába:
oldó talaj, örvényes tér, sugár
minden irányba vonja, szétkuszálja,
ős áradat formálja parttalan:
a teremtésnek itt legelső napja van.

Teremtés másod, harmad napja,
nem méri Nap, Hold, óra se:
ráhajol a tenyészet apja,
Saturnus rejtett arca, rög-feje,
állig csüggő szürke szemöldöke.
Élő, keringő nedve itatja:
porladt szövet, vas-rozsda, szétrohadt fa
bogos tövek közt olvad befele,
hajszál-erekbe szétivódva lassan,
fölpezsdül, élni kezd zúgó zöld forgatagban.

Avar közt még látszik fogantyuja.
Rászáll, gunnyad soká egy barna lepke.
Éjfélre rápettyezte
petéi százát: gömböcskék raja,
sima pásztákban, finoman himezve.
S akár egy bibliai ősanya,
szárnyát kitárja, győztesen libegve,
betelt boldogság királyasszonya,
mit bánva, hogy hajnalra vége:
Bóbitámat Isten fölemelte az égre!

Az ernyő nincs többé: a tárt világba
morzsánként útra tért,
mindent újjá cserélt;
ezerszemű, ki még nyomát találja,
megúszva fényt,
lekúszva árnyba;
maradt egyetlen, csöppnyi szála,
fedi szedertövis hegyét,
pehely csak, szinte láthatatlan;
tű-csúcsról felrepül, vihar hátára pattan.

Liliom-karcsú légtölcsér dobálja,
mélyben a hegycsoport forog,
egymást-tipró, tolongó bivalyok;
köd-lepedő résén erdők homálya,
völgy-rejtekből csillámló patakok,
bérc-oldal meredek törése, bánya,
sínen mozgó apró kocsi-sorok,
elszórt tanyák, egy város füst-uszálya
és fenn a csend kopár rengetege
és lenn a hegy, honnan felröppent a pihe.

Magasba, mindig magasabbra lebben:
a Hold, mint fehér gyümölcs, függ közel,
a Föld kerek, lejtős, foltos lepel,
sötét űrrel körülszegetten.
Fürödve égi nedvben,
teli tömlőként súlyos a pehely,
ereszkedik s talajra lel:
zöld síkságon, lágy permetegben,
akácvirág közt lézeng könnyedén
és majdnem megtapad egy kisborjú fülén.

Zivatar zúdul, elsodorja,
rézsút emeli a lapály fölött,
mint orsó göndöríti a ködöt
s mikorra mind guzsalyba fonja:
lenn kék tenger, fenn kék ég hömpölyög,
nézi egymást két Nap korongja
s kettős kék kagylóhéj között
parány-vitorla
békéje leng el,
mindegy néki, melyik a menny, melyik a tenger.

Pára tulipán felveti fejét,
villog kristály-zöld másvilági rét,
lila tövis gyűl a látóhatárra;
távol szigetet környez a sötét;
mint nő-pillantás, játszik egy sugárka,
illanva megsimítja kedvesét,
ragyogva röppen elszunnyadt fiára,
míg örök mosoly dereng a világra,
vonulnak és hajolnak ívei
híg partok közt, Theatrum Gloriae Dei.

Piros selyem ernyőről énekem
egyetlen páromnak daloltam;
tiszta forrás az igaz szerelem,
elsimult tükrére hajoltam,
kettőnket láttam, titkát ismerem:
eggyé fogunk porladni holtan.
Most már ujjongva töltöm életem,
mint sárgarigó az erdei lombban:
míg le nem hull egy vén fatörzs elé,
harsányan énekel, majd megszakad belé!

Weöres Sándor