A szöuli japán nagykövetség épületével szemközt látható ez a szelíd és szomorú nőalak. A szobor a harmincas és negyvenes években szexrabszolgaságra kényszerített koreai nőknek állít emléket, s egyben folyamatos lelkifurdalást okoz az ott jövő-menő japán diplomatákban. Japán ugyan hivatalosan berzenkedett a szobor felállítása miatt, de hiába. Miközben a japánok a szobor eltávolítását szerették volna, amely szerintük a megbékélést, a két ország közötti viszony javításának koreai szándékát jelezte volna, a koreaiak egy része további szobrok állítása mellett kardoskodott. Az elmúlt években rendszeresen ismétlődő tüntetések zajlottak, amelyek bocsánatkérést és kárpótlást követeltek a japán háborús bordélyokba kényszerített fiatal nők számára. Közülük ma már alig élnek többen, mint ötvenen.
A magányosan ülő lány, a mellette üresen álló szék jelképezi a tönkrement nők tragikus életét, akik múltjuk miatt egyedül, család nélkül élték le életüket.
A Japán és Dél-Korea közötti évtizedek óta fennálló feszültség egyik oka ezeknek a "komfortnőknek" a története. Ma, azaz ottani idő szerint már tegnap azonban előrelépés történt a kérdésben: a két ország külügyminisztere között megállapodás jött létre. A japánok kárpótolni fogják végre a koreai szexrabszolgákat.
Aki érdeklődik a kérdés iránt, feltétlenül nézze meg az Eyes of Dawn (Eyes of Daybreak) 1991-ben készült filmsorozatot, amelyhez azonban angol felirat csak kereken 20 évvel később készült. A történet 1943-ban, Harbinban kezdődik, és 1951 végén, Észak-Csollában fejeződik be.
Az alábbi videó a kezdet, és ne gondolja senki, hogy a történet előrehaladásával megnyugtatóbb látványban lesz részünk. Ez nem hollywoodi, heppiendet garantáló film.
A japán megszállás és a háború időszakának sokszor emlegetett borzalmait felsorakoztatták: komfortnő szerepébe kényszerített fiatal lányok; diákkatonák, akik nemcsak a harcoktól, hanem a japán parancsnokok kegyetlenkedéseitől is szenvednek; a japán szerelme védelmében önkéntesnek álló fiatal orvos, aki a japánok tömegpusztítást célzó kísérleteiben kényszerül részt venni; éhezés, félelem, a különböző ideológiák mentén ügyködő, csoszon függetlenség nevében sokszor gyilkoló csoportok; kegyetlen rendőrségi kínzások; a pozícióban levő japánokkal kollaborálók a függetlenné váló országban újra vezetők lesznek; a függetlenné válás kezdeti időszakának hatalmi harcai; árulások kicsiben és nagyban, aztán a borzasztó testvérháború - és a lista messze nem teljes.
A fentiek azonnal egyértelművé teszik, hogy nem andalító, romantikus történetet látunk, mégis nézni kell. A monitor elé ragaszt annak ellenére, hogy együtt szenved a néző a szereplőkkel. Megrázó, ahogy az volt Korea akkori története is.
Akit azonban mélyebben érdekel a nép történelme, nézze meg: a dráma segítségével tisztábban fog látni, és többet fog érteni.
A sorozat nem a már agyonunt klisékből épül fel. Váratlan és sajnos életszerűen fájdalmas fordulatok követik egymást, folyamatosan fenntartva a néző figyelmét. Nincs, vagy csak egy-két alkalommal van cliffhanger az epizódok végén, mégis az egyik rész után azonnal indítja az ember a következőt, mert látni akarja a folytatást. A drámai feszültség függőben hagyott cselekmény nélkül is folyamatosan jelen van.
A főszerepekben nem szépfiúkat, hanem hétköznapi arcokat látunk - még Chae Shi-ra sem a sziké jóvoltából olyan rendkívül finom és bájos arcú, mint a mai sorozatok színésznői - ezért még könnyebb azonosulni velük. Nagy szerencse, hogy a dráma készítésének idején még nem virágzott a koreai plasztikai sebészet.
Szenvedés, önzés, vér, kegyetlenség, halál - de szemben vele megjelenik az áldozatkész, önzetlen szeretet is.
Jó ez a kárpótlás, de boldoggá nem tesz senkit. Még az életben levőket sem. De talán kicsit megkönnyíti a hátralevő éveiket.
Több, mint a semmi.
A fentiek óta eltelt egy év. Ám, ahogy ma hírül adták, a két ország közötti megállapodás nem hozott megnyugvást.
Nagy volt japán oldalról a tiltakozás, amikor a szöuli japán nagykövetség tőszomszédságában szobrot állítottak a háború éveiben elhurcolt és szexrabszolgaságra kényszerített koreai nők emlékére. Aztán 2015 decemberében úgy tűnt, sikerült rendezni a kérdést - Japán legalábbis így hitte. A dél-koreai külügyminiszter akkori megfogalmazása ugyan kissé óvatosnak és korántsem lezárt ügyről tanúskodónak tűnt. Ő ugyanis azt mondta, országa vizsgálja, hogyan lehet visszafordíthatatlanul megoldani a kérdést.
Ehhez képest, a Yonhap jelentette, hogy 2016. december 28-án egy civil csoport megpróbált felállítani mementóként egy szobrot a busani japán konzulátus épülete előtt. A szoborállítást a dél-koreai rendőrség ugyan megakadályozta, de a közfelháborodás hatására a helyi hatóságok bocsánatot kértek, majd lehetővé tették a szobor elhelyezését. Egy héttel ezelőtt aztán a szobor megjelent a konzulátus előtt.
Erre reagálva 2017. január 6-án a japánok tiltakozásul ideiglenesen visszahívták dél-koreai nagykövetüket és konzuljukat. A japán kormány szóvivője felhívta a figyelmet arra, hogy az akció sajnálatos következményekkel járhat a további kapcsolatokra nézve, illetve hogy Tokió felfüggeszti magas szintű gazdasági tárgyalásait Dél-Koreával.
Vajon mikor zárul le a két ország közötti vita, főként pedig mikor jön el a megbocsátás pillanata?
