ÚTICÉL - KOREA

Kimcshiháború

Kimcshiháború

Manapság nagyon sokan vannak világszerte, akik számára a kimcshi (김치) szó ismerősen cseng. A legtöbben azonnal vagy kissé tétován kimondják: Korea. És persze vannak olyanok is, akik már ettek is kimcshit, amely híresen egészséges, erjesztett ételféleség. A leggyakrabban az általunk kínai kel néven ismert káposztaféléből, újhagyma, gömbér, retek, fokhagyma, őrölt csili, halszósz és só hozzáadásával készül, de amúgy számtalan változata van. A szöuli kimcshimúzeum 187 fajtát különböztet meg. Kis túlzással azt is mondhatjuk, ahogy mifelénk a lecsó, náluk ahány ház, annyiféle kimcshi. Ahol én venni szoktam - amit én itthon készítek, az valahogy sosem olyan jó - abba még koreai körtét (Pyrus pyrifolia; nasi körte) is tesz készítője, a magyarul törve, de szaporán beszélő asszonyság. A kimcshit a dietetikusok a világ legegészségesebb ételének tartják, a benne megtalálható tejsavbaktériumot pedig Lactobacillus kimchii névre keresztelték, azaz egy külön nevet érdemelt ki. 

kimcshital.jpg

Száz szónak is egy a vége, aki ad magára, az bizony tudja, hogy a kimcshi koreai étel, s talán még azt is tudják, hogy a koreaiak számára nincs étkezés kimcshi nélkül. Megjegyzendő, hogy a dél-koreai kajáldákban, a legegyszerűbbekben is, ha a vendég felfalta a kimcshit, mielőtt a főétele elfogyott volna, a felszolgáló az első szóra, sőt, akár szólás nélkül is, azonnal hoz még utánpótlást.

Tavaly, már nem először támadt viszály, volt méltatlankodás, szemöldökök összevonása amiatt, hogy egyes kínaiak a kimcshit kínaiasítani akarják. Legutóbb a koreai atyafiak amiatt hördültek fel, mert Zhang Jun kínai ENSZ-nagykövet fotókkal illusztrált - szerintük - furcsa bejegyzést tett közzé. A kínai úriember ugyanis kimcshit készített. Ez önmagában számunkra nem érzékelteti a morgolódás jogosságát, de hát mi nem ismerjük a hátteret. Az előzmények azonban ugrásra késztették a koreaiakat. Kínában, leginkább Szecsuánban van tudniillik egy pao cai néven ismert savanyúság, amelyet gyakran próbálnak a kínaiak összemosni a kimcshivel, azaz szép csendben azt sugallják, hogy a kimcshi nem koreai, hanem valójában kínai találmány. A felhörrenés egyaránt jellemezte a koreai kormányzatot és a Dél-Koreában nagyon népszerű Naver internetes közösségi portál netezőit, míg a kínaiaknál a Naverhez hasonlóan kedvelt Weibo-n sorjáztak a vélemények. A koreaiak számára a kimcshi annak ellenére is a koreai nemzeti identitás egyik legfontosabb szimbóluma, hogy ellentétben a közvélekedéssel, a mai kimcshi története nem háromezer, csupán nagyjából háromszáz évre nyúlik vissza, hiszen a csili kb. 1500 táján került át hozzájuk Japánból, majd a tudósok szerint nagyjából kétszáz évvel később vált általánossá a használata.

A koreai és kínai közösségi oldalak használói nagy elánnal vetették bele magukat a vitába, adtak és kaptak. Ehhez a kiindulópontot a Li Ziqi nevű kínai videóblogger adta meg, amelyet hamarosan követett a másik oldalon Hamzy, aki főként arról ismerhető fel, hogy negyvenkilós leányzó létére eszement mennyiségű ételt tud betolni. Videóin az ő falása közben valószínűleg minden néző szíve megesik a leány körül ődöngő eben, aki résztvevője nem, csak szemlélője lehet a nagy zabálásnak. Hamzyra keresve a youtube-on bármelyik találatot választhatjátok, egyedül az étel fajtájában van különbség, a felállás és az elfogyasztott mennyiség azonos.
Na jó, egyet ideteszek. Szerintem rettenetes.

November elején az ISO új szabályokat tett közzé a pao cai fejlesztésével, tárolásával és szállításával kapcsolatban, s bár az új szabályozás határozottan kinyilvánította, hogy a dokumentum nem vonatkozik a kimcshire, a kínai médiumok némelyike, például a - mondjuk úgy - erősen nemzeti beálllítottságú, állami vezetésű Global Times ezt "a kínai vezette kimchi-ipar nemzetközi szabványának" nevezte, nem zavartatva magát azáltal, hogy a kimcshit és annak hagyományos elkészítését, amit kimdzsang (김장) néven ismernek, az UNESCO már 2013-ban a szellemi világörökség részének nyilvánította. 

A pao cai a kimcshihez hasonlóan zöldségekből készül, sós vizzel öntik nyakon, de véletlenül sem azonos a fűszeres, csípős koreai körettel. Ezt jól mutatja a két étel külleme is. 

kimcshi.jpg

 

pao_cai.jpg

A helyzet pikantériája, hogy a nagy koreai kereslet eredményeként az ország hosszú évek óta importra szorul kimcshiből. Lehet találgatni, melyik ország exportál a legtöbbet Dél-Korea számára az elengedhetetlen ételből. Hát persze, Kína. Hogy a kereslet miért nőtt meg, arra csak egy magyarázatot találok: lassanként kiöregednek azok az asszonyságok, akik minden évben nagy nekibuzdulással vettek részt a kimdzsangon. Feltételezhetően az ifjabb generációk többsége nem maga készíti a kimcshit, hanem vásárolja. Annak dacára, hogy a mezőgazdasági(?) és kulturális(?) kormányzat évről évre fesztiválok szervezésével segíti és szorgalmazza a hagyományos kimcshikészítő rendezvényeket.

A képen az egyik ilyen, nagyszabású fesztivál látható

making-kimchi.jpg

A kimcshikészítés nemcsak Dél- és Észak-Koreában dívik, hanem a harmadik Koreában is, vagyis a Kínában található Csilin tartományban, amelyről egy korábbi posztomban már írtam. Az alábbi kép ezt bizonyítja.

kimdzsang_csilinben.jpeg

A kimcshi persze nem az egyedüli koreaikum, amely miatt Dél-Korea vitába kénytelen bonyolódni. Aki azt hiszi, hogy a szomszédos országok kisebb-nagyobb zördülései kulturális javak, történelmi események kapcsán csak itt nálunk, Közép-Európában zajlanak, óriási tévedésben van. A koreaiak különböző, számukra fontos dolgokban állnak vitában szomszédaikkal, Japánnal és Kínával.

Én személy szerint érdeklődéssel figyelem, elcsitul-e mindkét fél elégedettségével a vita. Annak fényében különösen érdekes a dolog, ha példának okáért Baráthosi Balogh Benedek könyvére gondolok, amelyben írója elég alaposan körbejárta, a múltban Korea a nagyok árnyékában milyen sok dologtól fosztatott meg.

A Koreai Kulturális és Információs Szolgálat (KOCIS) a holdújévet megelőzően, annak alkalmából a szöuli székhelyű nagykövetségeket megkérdezte, érdekli-e őket az ünnep kapcsán a kimcshikészítés, amelyhez ők biztosítanák a szükséges alapanyagokat. Tizennyolc külképviselet válaszolt igennel, köztük a szöuli magyar képviselet. A jelentkezők közül a dán, belga és magyar nagykövetség fotókat ill. videót is közzétett a kimcshi elkészítéséről, ezzel népszerűsítve a remek ételt, s egyben kinyilvánították, Dél-Korea mellett állnak a viszályban.

Az alábbi videóban a jelenlegi magyar nagykövet és családja ügyködését láthatjátok. Ők helyzeti előnyben vannak, hiszen nagykövetünk felesége koreai, amit három fiúgyermekük le se tagahatna, így a gyermekek valószínűleg az anyatej mellé is kaptak már a kimcshiből. Érdekes látni, hogy mennyire domináns az ázsiai jelleg: mindhármukat inkább koreaiaknak, mintsem magyarnak (európainak) néznénk.

Ebben is, mint sok másban, igaza van jjagnunnak.

Csoma Mózes párhuzamként megemlíti a kimcshihez hasonlóan nagyon egészséges savanyú káposztát, s az abból készített székely káposztát. A savanyú káposzta azonban nem köthető egyetlen nemzethez, a székelykáposztának pedig semmi köze a székelyekhez, de ez nem von le semmit abból, hogy említésükkel a nagykövet úr egy kis reklámot szolgáltatott a magyaroknak is.

A fentiektől függetlenül csak azt tudom javasolni, ha módotok van, egyetek kimcshit! Azok számára, akik kezdők a témában: a kimcshi nagyszerű, rendkívül egészséges, de "illatos". A koreaiak külön kimcshihűtőt tartanak annak érdekében, hogy a többi étel ne legyen kimcshiszagú.
A bátrabbak pedig kimchi bokkeumbap-ot, azaz kimcshis sült rizst (김치 볶음밥) is főzhetnek, ami mennyei, és egyszerűen elkészíthető.

Mondd jjagnun, emlékszel a Coffee Prince-beli kimcshis sült rizses jelenetre?

Receptet itt találtok.  Vagy itt. Jó étvágyat!

kimcshis_sult_rizs.jpg

Kimcshiháború Tovább
Isten éltessen!

Isten éltessen!

A net, az informatika az emberiség nagy találmányainak egyike, s mint a történelem során ennek számtalan példáját láttuk, ezt is lehet jól és gonosz módon használni. Mindig vannak olyanok, akik a sötétet szolgálják ahelyett, hogy a fény felé igyekeznének. Hiszek benne, hogy a gazemberség előbb vagy utóbb visszaüt. Nem is beszélve arról, hogy az ilyen ember épp a vágyott célt nem éri el: nem képes emelkedni, sőt.

De hogy érzékelhető legyen, mindent lehet jóra is használni... Az alábbi videóban egy kissrác produkciója hallható, aki a félig koreai Viktor Coj egyik dalát interpretálja. Bár a teremben ülő osztálytársak még nem értik a dolgot, eljön majd az idő, amikor érettekké válnak rá. A fiúcskán nem múlik, ő zsenge kora dacára érzi, amit kell. Cérnavékony hangocskája persze kevés, de a kisfiúban ott rezeg a tudás, amit közvetít, az érték. Őt hallgatva nem kételkedhetünk abban, hogy a fény felé haladunk. Viktor él!

A kommentelők is így érzik. Közülük kettő:
Пацан крут! Цой бы улыбнулся )))

Гитара больше и громче мальчишки , но Цой поет в месте с ним )
 

Mivel manapság az angollal jobb ismeretségeben vagyunk, mint az orosszal, katya fordítását másolom ide. A szöveg olvastán szerintem mindenki elismeri, Vityka a 20. század kimagasló egyénisége volt. Megkockáztatom, hogy a világ nyugati felén agyonhájpolt rockerek sokasága a hátsóját a földhöz verné, ha akárcsak egyszer sikerült volna ilyet alkotnia.

Strings of wires, current through my hands
Telephone speaks in all the voices "Goodbye" It's time...
Coat on the nail, scarf in its sleeve
And the gloves in the pocket whisper:
"Wait until morning! Until morning..."

But a weird noise is calling me "On the road!"
Maybe my heart's beating, or a knock on the door
And when I will stop to look back on my doorstep
I will only say one word "Believe!"

And again to the station, and again to the trains
And again the conductor will hand me sheets and tea
And again I won't sleep and again through the rattle of the wheels
I will hear the word "Farewell!"

But a weird noise is calling me "On the road!"
Maybe my heart's beating, or a knock on the door
And when I will stop to look back on my doorstep
I will only say one word "Believe!"

Isten éltessen! Tovább
Tiszta tekintettel - Az első magyarok Kelet-Ázsiában

Tiszta tekintettel - Az első magyarok Kelet-Ázsiában

A 20. század elejének harmadik magyar utazóját, vagyis inkább meglátásait szeretném felvillantani az olvasóknak. Jó elmerülni ezekben az útleírásokban. Más kor, bizonyos szempontból üdítő. A mi életünk sokak által fejlettnek gondolt, mégis érdemes eltűnődni, vajon nem volt-e békességesebb az az idő.

Nem élhetünk a múltban természetesen. De el kell gondolkodnunk, vajon mit tudunk tenni annak érdekében, hogy a jelen és a jövő szebb legyen.

1681280d6a56ef80ca0ef9e4e8f7e972fd61d288.jpg

Na, de itt az ideje, hogy rátérjek posztom lényegi részére. A néprajzos-közíró Baráthosi Balogh Benedek (1870-1945) gyerekkori vágyát bontakoztatta ki és valósította meg, amikor beutazta azokat az országokat, amelyek a turáni népek otthonai. Utazásai során Finnországtól Japánig jutott el, járt Indiában, Kínában, Szibériában, a mongoloknál és a törököknél, valamint Koreában. Munkája persze nem merült ki az utazásokkal, itthon folyamatosan kutatott választott témájában. Koreáról szóló könyvét áthatja a nép kultúrája, múltja iránti érdeklődés, ráadásul mindezt szakértő szemmel nézi. Ami miatt írása mégis jóval több egy néprajztudós leírásánál, az az utazásának személyes hangja, és még egy dolog. Engem nagyon hamar megnyert azzal, hogy bár a japánokkal rokonszenvezik, az adott korszak sajátos helyzetének ismeretében fontolgatások nélkül áll a koreaiak oldalára. A gyengébb iránti elkötelezettsége, annak védelme, számára természetes volt, igazságérzete mozdította. Ezzel - a kötetből végig érezhető - túlzásoktól mentes, okos és jó szándékú mentalitással nemcsak maga mellé állítja, hanem tanítja is az olvasót.

Baráthosi igazságérzete azonban a valóság talaján áll. Nem homályosítja el látását valamiféle elfogultság. Amit tesz, azt egy igaz és tudós ember teszi: megfellebbezhetetlen tényekre alapozva "védi meg" a koreaiakat, azaz bebizonyítja, hogy a sokak által lebecsült nép éppenséggel magasabb szinten állt, mint az európaiak által annyira felmagasztalt japánok.

A fentiekben leírtak eredményeként a Koreáról szóló "kötetkéje" - ahogy maga nevezi - jelentős részében sorolja el azokat a tényezőket, amelyekkel igazolható, hogy a történelem során milyen sok dolgot vettek át, tanultak el a japánok a koreaiaktól. Mindezek nem valamiféle bizonyíthatatlan állítások, hanem a japán forrásokból vett tények.

Eközben vele tarthat az olvasó azon a kalandos utazáson, amely Vlagyivosztokból indul, és Szöulban végződik. Az izgalmas út során, amelyet olyan nagyszerűen ír le, hogy valóban úgy érezheti az ember, mintha ott lenne, megismertet a csempészek, aranymosók és -bányászok, favágók, szénégetők életével. Bekukucskálunk a falusiak életébe, magas hegyek között, eldugott buddhista kolostorokban az ott élő szerzetesek szívélyes, megbecsült vendégeinek érezhetjük magunkat. Megismerkedünk az egyszerű emberek életmódjával, szokásaival, viseletével. Ennél a pontnál vissza kell utalnom előző posztomnak azon részére, amelyben az abban az időben Koreában járt három magyar férfiről írtam. Három férfi, három, egymástól sokban különböző leírás. A különbségek oka részben az, hogy nem ugyanazokon a szinteken mozogtak. Baráthosi a másik két utazóval szemben a vidéken élők életéből is kapott egy nem kicsi szeletet. Ennek leírása különleges csemege, hiszen a városról, elsősorban az akkori Szöulról a Korea iránt érdeklődő mai ember Bozóky és Vay munkáitól függetlenül is szerezhettek némi képet, ám a vidéki népesség életéről szinte semmit, hacsak a történelmi vagy legalábbis kosztümös filmekből nem művelték magukat. Ezek azonban többnyire nem a valóságot tükrözik.

 A rakományával együtt eladott hajó, a lovaglás a hegyek úttalan útjain a kicsi, de különleges koreai lovak hátán, az európai számára riasztó koreai ételkülönlegességek, a ravasz csel, hogy azoknak elfogyasztását a vendéglátó megsértése nélkül mi módon lehet elkerülni, az élményt adó közös fürdés egy egész falu lakosságával a folyóban, a hegyek közötti hatalmas ködben hogyan segítik az utat vesztetteket a társaik, stb., stb., mind, mind élvezetes olvasmány.

"... sokszor eszembe jutottak ezek a barátok [buddhista szerzetesek], akik mindentől elvonulva, semmivel sem törődve és semmiről sem akarva tudni, élnek abban a csöndes világban, amelyről mi örökké mozgó, küzdő és törtető európaiak alig tudunk fogalmat alkotni. Talán volt olyan elkeseredett pillanatom is, amikor irigykedve gondoltam rájuk s talán abban a percben szívesen cseréltem volna helyet velük. De Isten tudja, hogy ezek a barátok is vajon nem gondolnak-e néha az elhagyott világra s vajon nincs-e akárhány közöttük olyan, aki éppen úgy vágynék abból a halálhoz közelálló nyugalomból az élet zajába, ahol küzdeni lehet célokért és eszmékért, amelyek emberileg megérthetőbbek és megfoghatóbbak, mint az a végtelenség, amelyben ők járnak." Szóval a száznál több éve élőben is felmerült ez? Nem meglepő, hogy mi is eltűnődünk olykor ilyen módon.

"A koreai embernek vérében van az, hogy felkeresi a természet áldotta szép helyeket, amelyek meglátásáért képes napokon keresztül fáradni és utazni. Akárhányszor látni koreaiakat, akik a tengerparton ülve, órákig elgyönyörködnek a tengerben tükröződő nap szépségében, vagy a bodrozó hullámokban. Így van ez a szárazföldön is. Egy-egy kedvesebb völgyszorulatnál, egy-egy messze tájat nyújtó hegycsúcsnál, vagy a sziklákban oly gazdag főhegygerincen a turistáskodó koreaiak egész tömegét látjuk néha. Felmásznak ezek a legmagasabb csúcsokra is, ha onnan a szép tájékban gyönyörködhetnek. Mivel a kolostorok mindenike a főhegylánc őseredejében van, a legpompásabb természeti szépségekben gyönyörködtető vidéken, természetesen, hogy turista zarándokok százai, st ezrei fordulnak meg bennük évenként, akik a kolostorokba, mint valami turista menházba vonulnak meg, s a szíves vendéglátásért és az ellátásért mindenesetre nyújtanak annyi ajándékot ellenszolgáltatásként, hogy abból a barátok tisztességesen megélhetnek. És ezek a turisták nemcsak az intelligensebb és vagyonosabb osztályból kerülnek ki, hanem igen sokszor a nép fiaiból is." A természet szeretete ma is érvényes, ezt magunk is tapasztaltuk Dél-Koreában járva, a kolostorokban való időtöltés 2-3-4 napra szintén nagy divat, nagyobb, mint valaha, azonban ma már intézményesített a dolog, előre megszabott - nem kevés - pénzt kell fizetnie annak, aki az ilyen rafinált kalandra vágyik.

A Hideyoshi irányította 1592-es japán támadásról írja. "Japán ebben a háborúban fosztja ki Koreát s rabolja el minden értékét. Olyan rettenetes volt ez a kirablás, hogy Koreában alig maradt érték s a műkincsek, melyek a koreai iparnak és művészetnek örökbecsű emlékei voltak, mind átkerültek Japánba s ottan vagy elkallódtak, vagy mint japán műemlékek szerepelnek. [ ... ] Ennyi van följegyezve Japán legnagyobb történeti könyvében Koreára vonatkozólag abból a korból, amikor még Európa jóformálag tudomással sem bírt Korea létezéséről." A megtámadott országok kirablása persze nem csak arrafelé volt nemes szokás. Mint tudjuk, ebben az örömben nekünk, magyaroknak is volt részünk a vérzivataros századok során.

Baráthosi külön fejezetet szentel Korea Japánra gyakorolt kulturális hatásának. Leírja, hogy az ipari, kiemelten pl. a fémipari dolgokat, a ruházkodásbeli fényűzést, művészeteket, irodalmat hogyan vették át a japánok a koreaiaktól, akiket a 20. század első évtizedében Bozóky olyan nyomorúságosnak és elmaradottnak látott. Ennek az állapotnak nagyban oka az, amit Baráthosi olyan gondosan számba vett. Kr. után 4. századtól számolnak be a japán források - évkönyvek - ezekről az először szórványos, majd tudatos és szervezetten zajló dolgokról.

Az 5. század elejétől Japán minden tájára küldenek hivatalnokokat, akiknek legnagyobb része koreai. "Ez volt Japánban az első kísérlet arra, hogy koreai és khinai mintára egy erős és minden ízében egyöntetű közigazgatást teremtsenek s az eddigi fejetlenség helyett felelős hivatalnokokká avassák a többé-kevésbé mindig függetlenségre törekvő tartományi kormányzókat. Jellemző a viszonyokra, hogy a naturalizált koreaiak utódai nagyon sokáig elsőbbségi joggal bírtak a hivatalok betöltésénél."

"A buddhizmus a Kr. u. II. században jut el Khinába. Koreában az első nyomokat már a IV. században találjuk, Japánba pedig csak a VII. században érkezik."

Hogy a koreaiaknak milyen nagy hatása volt a japánokra, azt az alábbi idézet az előzőeknél is jobban példázza. Újfent hangsúlyoznom kell, hogy Baráthosi mindezt szigorúan a japán történeti forrásokból szerzi.
"Számos jel mutatja azt, hogy ebben az időben Japánban nem a japánok, hanem a koreaiak uralkodtak, s hogy a nemsokára kiütött vallásháborúban a japánság a koreai befolyás ellen is harcolt. Korea sohasem tűrte szívesen a japáni jármot s az egész japán uralom alatt majdnem állandó kisebb-nagyobb szabadságharcokat látunk Koreában. Éppen a japán hódítás az, amely lassankint közelebb hozza egymáshoz az örökké veszekedő koreai apró királyokat. Azokban a lázadásokban, amelyek északi Japánban lefolytak, mindenütt meglátjuk a koreaiak kezét. Most a császári udvarból kiindulva az egész ország előkelői között annyi párthívet szereznek a buddhizmusnak s ezzel együtt a koreaiaknak, hogy Kr. u. 600 körül már támadóan lépnek föl a régi hit hívei ellen. [...] Koreaiak 75 év alatt gyökereztetik meg Japánban a buddhizmust s ezzel együtt a koreai befolyást."

Mindezek után logikus levezetését adja annak, hogy a koreaiak végeredményben új tudást, új hitet és nem mellékesen új társadalmi berendezkedést adtak Japánnak. Az iparban és iparművészetben: takács, hímző, selyemtenyésztés, építészet - a buddhista templomokat Koreából áthozatott ácsok, famunkások, téglavetők építik, akik azután palotákat és lakóházakat is építenek - kerámia- és porcelánkészítés, kovácsmesterség. "A régi japánság nem tudott papírt készíteni. 600 körül jönnek az első papír és tuskészítők Japánba s ugyancsak velük érkeznek kelmefestő mesterek is. Hogy mindezek milyen világot teremtettek Japánban, azt csak akkor képzelhetjük el, ha számba vesszük, hogy ezeket a mindig ellenséges indulatú japánság vallja be így történeti munkáiban." A művészetekben is a koreaiaktól tanultak, új hangszereket és koreai dallamokat vesznek át, festőművészeket hozatnak Japánba. Ráébredve, hogy a koreaiak milyen ügyesek a sebgyógyítás körében, sebészeket, majd egyéb orvosokat, gyógyszereket, és azok készítőit telepítik át magukhoz. A földművelésben szintén a koreaiaktól tanulnak. A rizstermesztést általuk terjesztik el az ország területén. A poszt terjedelme nem bírja el azoknak a felsorolást, amelyek Koreából érkeztek Japánba.
"Mindezek, amiket itten elmondottunk, bár Japánra vonatkoztak, de mutatják azt, hogy mi lehetett Korea ebben a korban. A dolgok hitelességéhez még akkor sem férhetne szó, ha a khinai forrásokból nem tudnók mindezeket igazolni, mert nem a jó barát, hanem az ellenség írja ezeket róla."
És akkor a fordulat: "Említettük már a japánok 1592-iki koreai hadjáratát. Ez az öt-hat esztendő az, amely elpusztítja a régi Koreát és örökre pótolhatatlan veszteségeket okoz ennek a magas kultúrájú, kiválóan tehetséges népnek, amely az Ázsia keletén lakó népek közül testileg-lelkileg a legkiválóbb, egyéniségében pedig a legszeretetreméltóbb. Ez a pusztítás örök szégyene marad a büszkélkedő japánságnak." 

Barátunk, miután a hajót és rakományát a tulajdonos - mint utóbb kiderült, a csempész - eladta, társaival a hegyek között, kicsi, de erős koreai lovakon haladt a hegyek között, éjszaka fáklyák fényében keresve az utat. Az alábbi részlet jelzi, hogy az egyszerű emberekben erősen benne élt a segítő szándék.
"Egyszerre a fáklyavivők elkezdették fejük körül hatalmas körben csóválni a fáklyákat, amitől ezek újra lángba borultak s néhány percig pompásan égtek. Ez a fáklyacsóválás öt percenként megismétlődött. Közben az emberek hatalmas kiabálást csaptak s az egyik barát egy tengeri csigákból készült kürtfélén hangos tülkölést vitt végbe. Az volt a céljuk, hogy a hegyoldalban látott tűz gazdái észrevegyék. Ez sikerült is. Az apró tűz egyszerre magasra fellobogott s mikor a mi fáklyásaink csóválni kezdették fenyőágaikat, a tűz mellett is egyszerre több fáklyacsóva keringését láttuk és egész tisztán meghallottuk hívó kiáltásaikat. [...] Végre összetalálkoztunk s egy hosszúnak tetsző negyedóra múlva ott állottunk a szénégető telep kellős közepén." A segítségnyújtás persze nem állt meg ennyinél, a kis csapat tagjaival a szénégetők megosztották vacsorájukat, méghozzá zenei kísérettel, amihez orosz pálinka is adódott, majd éjszakai szállást biztosítottak nekik.

S hogy elkerülhető-e kutyahús-evés, vagy valami annál is kevésbé vágyott csemege, és ha igen, hogyan? "Alig emeltem meg nyájasan köszönő szavak kíséretében az edény fedelét, amikor rettenetes bűz csapott meg [...] Egyszerre sok mondani és kérdezni valóm akadt s így, míg ezek a kérdések és feleletek a tolmácson keresztül ide-odarepültek, igyekeztem megtudni, vajon mi lehet ez a számomra feltálalt nem kívánt gyönyörűség. Ahogy a kis evőpálcikával megkavartam, kitűnt, hogy japáni szárított hal volt, amely eltarthatósága miatt meglehetősen népszerű lett Koreában is. [...] Közben tolmácsomnak megmondottam, hogy nem tudom megenni ezt az ételt. Hosszú vita támadt ebből közöttünk. Azt mondotta, hogy nem szabad ezeket az embereket megsérteni azzal, hogy visszautasítom a felkínált s nekik legdrágább falatokat. Láttam, hogy egyenes úton nincs menekvés, így hát kis ravaszsághoz folyamodtam. Elcsíptem az egyik körülöttem settenkedő koreai gyermeket. Pár szónyi nyelvtudásommal megkérdeztem tőle, hogy szereti-e ezt az ételt. A gyermek kívánós arccal intette az igent, amire mintegy játszódva kivettem a pálcikával egy darabot és a szája elé nyújtottam, mikor pedig be akarta kapni, hirtelen elrántottam. A tréfát kétszer-háromszor megismételtem, ami nagy jókedvet szült az egész társaságban. Végül aztán odaadtam neki a falatot, majd a másodikat s a közben odajött többi gyerek között szerencsésen sikerült az utolsó falatig szétosztanom."

Az utazás másnap folytatódott a hegyek között egy kolostorig, aztán találkozások: egy ginsenget csempésző férfivel, ill. egy koreai apácával, még később az aranymosókkal. Mindegyik találkozás jó alkalom rá, hogy megismertesse az olvasókat ezekkel a másutt említetlen néplelkekkel és foglalkozásaikkal. Az egyik aranymosó pár mondata bizonyítja az éleseszűséget. "Amióta azonban a keleti ördögök lettek az urak rajtunk, nagyot változott a világ. Minden bányában, vagy telepen ott van a japán spicli, aki ellenőrzi a kitermelt aranymennyiséget, amiből irgalmatlanul bevasalják a japánok által megállapított, még a réginél is terhesebb adót."

Aztán az élmények közé beleszőve Baráthosi igazságérzete: "Az is kitűnt ezekből, hogy a koreai munkás ügyes és szorgalmas. Élénk cáfolat ez arra a világgá kürtölt ráfogásra, hogy a koreai ember a világ legrestebb teremtménye, akit semmire sem lehet használni. Egész koreai tartózkodásom alatt magam is arra a meggyőződésre jutottam, hogy a koreai, ha tán nem is szereti a munkát, de azért, amikor belefogott valamibe, azt nagy szorgalommal és ügyességgel végzi. - Itt, ezekben a világtól elzárt hegyekben találkoztam favágókkal, szénégetőkkel, aranymosókkal és aranybányászokkal. Ezek az emberek az egész életüket a vadonban élik át s ez az élet még csak nem is helyhez kötött. És mégis mindenütt rendet, becsületességet találtam, rablókról, rabló kalandorokról, gyilkosságokról sohasem hallott itt az ember, s majdnem azt lehetne mondani, hogy törvényen kívül élnek. Ha valami, úgy ez bizonyára erős bizonyítéka koreai népnek lelkében gyökerező becsületességére és jóindulatára nézve."

A következő mondatok olvasása lehetőséget kínált a múltnak a jelennel való összehasonlítására. "Koreában az idő még nem pénz. Ők is, mint a legtöbb kelet-ázsiai nép, a szó igazi értelmében időmilliomosoknak mondhatók, így hát van miből pazaroljanak." A jelen már egészen más. Szöulban szinte mindenki és mindig versenyt fut az idővel. Míg ezt leírtam, eszembe jutott az a koreai asszony, akivel kinti tartózkodásunk utolsó napján ismerkedtünk meg. A magyar beszédet hallva óriási lelkesedéssel üdvözölt minket, mivel korábban eltöltött Budapesten pár évet. Nosztalgiával gondolt fővárosunkra, ahol annyival nyugalmasabb és kevésbé rohanós az élet, mint Szöulban.

Ehhez nem is kell kommentár. "Itt láttam egy egész falura való koreait majdnem teljes ádámkosztümben és ezért merem állítani, hogy a koreai testileg is kiválóbb a japánnál, arányos testalkata miatt."

S akkor következzen, mint több okból ideillő idézet, a koreai táncosnőkre, azaz gisengekre vonatkozó leírása. "Sokan szeretik a koreai táncosnőket összehasonlítani a japán gésákkal. Ez nagy tévedés. A japán gésa gyermekkorában eladott, majdnem rabszolgaszámba menő lény, a koreai táncosnő pedig teljesen független s önmagával szabadon rendelkezik. Különösen a sziget [nyilván félsziget] északi részének hegyvidékén vannak nagyon szép fehérnépek. Ez a hegyvidék zordonsága miatt meglehetősen szegény s így országhírű szép lányai, akik kiváló énekesek és táncosnők, vándorútra kelnek s bejárják az egész országot. [...] Mint mulattatók, rendezők és kisegítők pótolhatatlan szolgálatot tesznek. A legtöbben kis vagyont is gyűjtenek s azután hazájukba vonulva férjhez mennek. A főkülönbség mégis az a japáni gésa és a koreai táncos-énekesnők között, hogy az utóbbiak csekély kivétellel megtartják jó erkölcsüket, amit a japán gésákról nem mondhatunk."

Az itt következő idézet azért is érdekes, mert Bozóky hangsúlyozottan különbséget tett a japán és a koreai szülők között - a japánok javára. "A koreai szülők gyermekeiket nagyon szeretik, de ez a szeretet sohasem fajul a japánok majomszeretetévé, sem a khinaiak túlhajtott kényeztetésévé. A gyermeknevelésben is meglátszik a koreaiak józan okossága, amely ezen a téren éppen úgy, mint száz máson, kedvezően különbözteti meg a szomszédaitól. [...] A csecsemőt az anya viszi a hátán. Az egyéves testvért a nagyobbik köti a hátára. Néha egy-egy család három-négy ilyen lovas fogatot is kiállít, amelyiknél a nagyobbnak a hátán ott lóg a kisebbik."

Amiben Bozóky és Baráthosi egyetértenek: Szöul szépséges fekvése. "Egy három-négyszáz méterig emelkedő, megszakítás nélküli hegykoszorú, mint óriási amfiteátrum vette körül a völgyet betöltő hatalmas várost, mely így felülről nézve olyan nagynak és szépnek látszik, hogy a világ legszebb fekvésű fővárosai között kér helyet magának."

A városba leereszkedve már korántsem ekkora az egyetértés. Míg Bozóky a szegényességet emlegeti, s minden fejlődést a japánoknak tulajdonít, Baráthosi igencsak másképp látja. "A városban járó rendes és tiszta villamosvasutakat s az utcák felett végighúzódó távíró- és telefonvezetékeket, nemkülönben a pazar villanyvilágítást már nem a japánok csinálták. [...] Ezen a téren Korea megelőzte nemcsak Pekinget és Tokiót, hanem kelet összes nagy kikötővárosait, amelyekben bizony még napjainkban is a fő közlekedési eszköz az ember által húzott apró kocsi. Ha Koreát szerencsétlen sorsa nem üldözi annyira s szabadon fejlődhetett volna, bizonyára minden tekintetben állana legalább olyan nyugatias kultúrfokon, mint Japán, nem is beszélve Khináról. Ezenkívül igen kedvezett volna neki az is, hogy az európai ruhába öltözött koreain nem látszik meg az első pillanatra keleti volta, ami a japánit és a dél-khinait rögtön elárulja."

Baráthosi tudja, mit beszél, van összehasonlítási alapja, hiszen koreai útját megelőzően már megismerte a japán és a kínai városokat. De nem áll meg az összevetésben keletnél, éles szemmel és tiszta fejjel látja meg a kelet és nyugat közti különbséget is. "Végig bolyongtam a főváros utcáin, ahol éppúgy, mint Japánban és Khinában az apró üzletecskék ezrei sorakoznak egymás mellé. [...] Az a sok apró kereskedő, aki a mindennapi megélhetéshez szükséges élelmiszerféléket és szükségleti tárgyakat árusította, mind megélt tisztességgel abból a pár krajcárból, ami napi forgalmának haszna volt. Éles ellentéte ez az Európában és Amerikában látható viszonyoknak, ahol egy-egy nagykereskedő, vagy óriási bazár halmozza össze azt, amit itt talán ezer üzletben szétoszolva találunk. A különbség az, hogy míg ott egy ember dúskál a busás haszonban, Koreában ezer család talál becsületes megélhetést parányi üzletéből." Ismerős ez nekünk is, ugye?

Milyen más szemmel nézi a mindennapi embereket jellemző dolgokat, mint a saját kultúrájától részben rövidlátó Bozóky! Benedek bátyánk sok olyat is megfigyel, amit mások nem látnak meg. "A viselő és munkaruha rendesen kenderből készült, mely itt Koreában nagyon hosszú és szívós szálú. A koreai asszony által szőtt és font kenderszövetek majdnem elszakíthatatlanok."

Elsorolja, milyen terményekből volt kivitele Koreának. Ám nemcsak elsorolja, hanem mindegyiknél részletesen meg is indokolja, mi a termény erénye. Nyilvánvaló, hogy a kivitel nem történhet másképp, mint az ottaninál jobb minőség biztosításával. Ilyen áruk az előbb említett kenderen kívül a len, a pamut, a dohány - ami jobb minőségű a mandzsúriai és a japán dohánynál -, a koreai gyömbér, a ginseng. És a koreai félsziget éghajlati viszonyai miatt kiemelkedő gyümölcsök: rebarbara, eper, barack, gesztenye, citrom, narancs, szőlő és gránátalma, meg az alma és a körte.

A városban sétálva alaposan szemügyre veszi az apró boltok kínálatát. A koreai kovácsok remek és tartós vágószerszámain, a fémberakásos munkákon, az itt-ott feltűnő régi, koreai fajansz- és porcelántárgyakon, ill. a szakértők szerint a világ legjobbjaként számontartott koreai papíron akad meg a szeme.

Végül szeretnék minden kommentár nélkül több idézetet bemutatni a kötet utolsó előtti, lényegében összegző fejezetéből.

"Japán berendezkedése Koreában minden látszat szerint örök időkre készül. [...] Ha az ember nem tudná, hogy Koreában van, s nem ismerné fel délcegebb alakjukról és ruházatukról a koreaiakat, nyugodt lélekkel elhihetné, hogy hamisítatlan japán területen van. A hajós és vasúttársaságok által világgá bocsájtott reklámfüzetekben a japánság szándékosan domborította ki az ellentéteket a régi és az új Korea között.[...] A folyókhoz épített vashidak mellett ott van a régi komp, a rég szövőszéken fonó mellé a fonógyár munkatermét, a kuruzsló mellé a klinikai rendelő termet, a falusi kovács mellé a vasgyár henger-előtermét és így tovább, Csak a régi koreai lélek mellé nem tudják odatenni azt az újat, melyet oly nagyon szeretnének belénevelni.
Ha a japán hatás nem volna annyira koreai ellenes és annyira önzőn anyagias célú, talán áldásosnak volna mondható Koreára, de így, mikor csak a morzsákat juttatják neki a belőlük dúskáló japánok, nem lehet csodálni, ha az ellenérzés nem enyhül irántuk. Súlyosbítja mindezt az a körülmény, hogy a japániak viselkedése a koreaiakkal szemben még propotensebb, mint Ázsia bármely más népével szemben. Kelet-Ázsia népei sohasem szerették s talán gáncs nélkül mondhatjuk, mindig gyűlölték az európaiakat, illetőleg a fehér embert. Gyűlölték azért a bánásmódért, amelyet ez velük szemben tanúsított. Egyáltalában a fehér ember valami magasabb rangú lénynek képzelve magát, megvetőleg, majdnem állatként bánt és bánik a másfajú emberekkel. Én, aki a fehér-embereket a színesek között élve is megismertem, őszintén mondhatom, inkább azon csodálkozom, hogy ez a gyűlölet még nem nagyobb. És [a] japáni bánásmód tekintetében túl akar tenni még az európaiakon is. Rájuk illik az a közmondás, hogy pápábbak akarnak lenni a pápánál. A keleti ember tudja a japánokról, hogy ők is csak az utolsó félszázad alatt kapaszkodtak fel a fehér-emberek uborka-fájára abból a sorból, amelyben talán ők még ma is élnek. Tudja azt is, hogy egyfajtájú vele s mégis gyalázatosan bánik velük. Nem csoda hát, ha a japánit még jobban meggyűlölte, mint az európait. Ez a valóság. És, a szegény koreai leigázva, kizsákmányolva, mint üldözött és megvetett teremtés él saját hazájában. A nemzet jobbjai és intelligenciája küzd lelke minden erejével nemzeti létéért s egy pillanatra sem halt ki belőlük a hit, hogy hazájukat és önállóságukat visszaszerzik a keleti Ördögnek nevezett zsarnok Japántól. [...] A koreaiak lelke nemesen járó, idealisztikus lélek, a japáni hideg, ridegen számító. [...]
Ami a leggyűlöletesebbé teszi a japánit, az a kereskedő osztálya. Ez az osztály volt Japánban a legmegvetettebb. Tisztátalannak tekintette a többi társadalmi réteg. Csak akkor volt valami becsülete, ha pénze volt. Az újabb idők a kereskedő osztályt nagy vagyonhoz juttatták, dölyfössé tették, de nem javították meg. Megmaradt minden régi rossz szokása és bűne. Csak egy istene van ma is s ennek neve a pénz. [...]
Az a futó pillantás, amit 1921-ben vethettem Koreára, meggyőzött arról, hogy a nemzetnek megvannak a maga vezetői, akik biztos kézzel vezetik népüket a teljes nemzeti egység és öntudat felé, s ha a nemzet hallgatni fog rájuk, eljön a megváltás órája, akárhogy nem akarja a Japán."

Ennyi volt, amit Baráthosi Balogh Benedek Koreáról írt munkájából ki szerettem volna emelni. Tudom, elolvasni nem kevés. Bízom benne, hogy lesznek nem kevesen, akik mégis megteszik.

Zárszóként még meg szeretném említeni, hogy olvasás közben gyakran éreztem azt, hogy igazságérzete, jogos felháborodása mögött a rokonszenv a magyarokéval hasonló sorsnak is szól. Az vesse rá az első követ, aki nem érzi ugyanezt. A szerző azonban nem veti el a sulykot. Erre bizonyíték lehet a Dai Nippon c. munkája, amelyben pontos képet ad az általa amúgy kedvelt Japánról.

 

 

 

 

 

 

 

Tiszta tekintettel - Az első magyarok Kelet-Ázsiában Tovább
Egy magyar misszionárius úti élményei - Az első magyarok Kelet-Ázsiában

Egy magyar misszionárius úti élményei - Az első magyarok Kelet-Ázsiában

A 20. század első éveiben három olyan magyar jutott el Kelet-Ázsiába, akik tapasztalataikat megírták, és az érdeklődő nagyközönség elé tárták. A látottakról szóló beszámolóik csak egyes pontokon csengenek egybe. A különbségnek több oka van, az ott eltöltött idő, a közeg, amelyben ottlétük alatt megfordultak, ill. a három ember egyénisége. És az utóbbi a legfontosabb és egyben a legizgalmasabb. Vay Péter, Bozóky Dezső és Baráthosi Balogh Benedek, a három utazó az útleírásokban óhatatlanul önmagát is megmutatja. Három különböző ember személyisége kukucskál elő a sorok közül, s aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa a beszámolókat, méghozzá figyelmesen olvassa, azelőtt lassan kibontakozik a három férfi. Szavainkkal, akár akarjuk, akár nem, megmutatjuk magunkat is, beszéljünk vagy írjunk bármely témáról.

 vay_peter.jpg

Nem szívesen állítanék fel rangsort hármuk között. Annál is kevésbé, mivel mindegyikük leírása értéket képvisel, a maguk nemében mindhárman gondolkodó, a világra nyitott emberek voltak. Bozóky érzékelhető távolságtartással figyelte a látottakat, kívül maradt - persze kivételt képeznek a japánok. Ő hasonlít szerintem leginkább a mai utazókra, legalábbis azokra, akik megelégednek az utazási irodák által kínált szokványos látnivalók megtekintésével. Mondom mindezt azután, hogy elolvastam Vay Péter A keleti féltekén c. munkáját, Bozóky Dezső Két év Keletázsiában c. terjedelmes művének jelentős részét. Baráthosi Balogh Benedek Korea, a hajnalpír országa c. kötetének közepén tartok.

Mind Vay Péter, mind Baráthosi Balogh mélyen merült el a látottakban. Míg Bozóky látását kissé elhomályosította egyrészt a japánok iránti elfogultság, másrészt a "modernizáció", amely végeredményben az anyag iránti hódolatban öltött testet, s így a nép lelkéhez nem tudott közel kerülni, miközben a másik két utazó magasabbról figyelt, ezért többet látott meg. Megkockáztatom, hogy mindketten olyasmit is észrevettek, amelyet ma nem könnyű meglátni. Korea ma sajnos korántsem igazolja azt, amit Vay úgy fogalmazott meg, "e népre és mindenekelőtt ez országra fontos szerep vár a jövőben." Ami nem jelenti azt, hogy nem volt igaza, s egy későbbi időben nem igazolódik az állítása.

Vay Péter volt az első magyar, aki eljutott Kelet-Ázsiába, s erről nagyszerű, ma is élvezhető beszámolót írt.
Hogy pontosan mely vidékekről, azt munkájának végén maga foglalta össze: "November végén indultam Triesztből. A dalmát partok és görög Archipelago mentén haladva értem Egyiptomba, hol előzetesen több ízben tartózkodtam. Aztán a Szuezi-csatornán és Veres-tengeren át jutottam Bombayba. Ceylonból a Maláji-félszigetre, onnét az Indiai-óceán szigeteire vitorláztam. Sumatra, Java, Borneot felkeresve Indo-Kínába kötöttem ismét ki. A félszigetet előbbi utazásaim alkalmával nem volt érkezésem felkeresni. Siam, Cambodgia, Kokinkina, Tonking és elsősorban Annám így kétszeresen érdekelt. Innét Kínába, Japánba és Koreába — hova mindenkor szívesen térek vissza. A még tíz év előtt tervezett Fusáni misszió immár létesült. Mukdenből átrándultam Pekingbe is, hogy meglássam az új viszonyok között a hajdani khanok büszke városát. Hazafelé aztán Mandsuria és Szibérián át igyekeztem. Az Ural-hegységen túl a Volga partjaitól még egyszer visszafordultam az Arai tavához, honnét Turkesztánt és Bocharat kerestem fel. Végre a Kaspi-tengeren átkelve a Kaukázus mentén haladva értem el a Don tövét, ahonnét már csak Ukrajna és Podolia választottak el Lengyelország határát."

Remek tájleírásairól, fantasztikus tájékozottságát és műveltségét igazoló megfogalmazásairól nem beszélek, ezt ki-ki úgyis csak akkor tudja átérezni, ha elolvassa munkáját. Az alábbiakban olyan részleteket idézek, amelyek valamiképpen a ma emberéhez is szólnak, azaz minket is tűnődésre késztetnek. Előre is elnézést kérek az olvasóktól, mert az idézetek és a hozzájuk fűzött megjegyzéseim kissé csapongónak tűnhetnek, de nem lehet másképp. Képtelenség ezeket a gondolatokat gyöngysorként egy szálra felfűzni. Cserébe viszont - remélem legalábbis - számos lehetőséget tudok kínálni, amelyek gondolatébresztők lehetnek.

1902 és 1914 között írt meglátásai elgondolkodtatók, néha látnokiak.
A kínaiak "Egy páran kártyáznak. Orsóvékony újjaik a keskeny papirszeleteket mesteri ügyességgel keverik. Mások pedig ebédelnek már, fényes lakk-ládából csipkedve hosszú pálcák végére a félig főtt rizst. Mi tagadás, szebben esznek, mint nálunk, és előkelőbben kártyáznak, mint akár a Marlborough-Clubban. Aki nem részrehajló, és aki tud látni különbséget, elismeri, hogy az ő formáik a fejlettebbek, az udvariasabbak, az előkelőbbek. Itt a harmadik osztályon földre terített gyékényen valamennyi grand seigneur. Durva vagy közönséges csak akkor, ha az európai már elrontotta vagy az idegennel már érintkezett. Mi a Nyugat népei vagyunk, a darabosak, a durvák. Bocsássuk meg, ha barbároknak neveznek. Magunk vagyunk annak legtöbbször okai.
Örülök, hogy még így látom Khinát. Érdekelt évezredes civilisatiójának minden morzsája. Még meg volt őrizve régi nagyságából egy foszlány. Még a nagy fal nem dőlt romba teljesen. Hiszen az idő nincsen messze, mikor mindaz, mi hajdan erejét, hatalmát alkotta, majd teljesen elenyészik. Mikor majd lerázza magáról előitéleteit, formáit, egész ős-civilizacióját. Elveti majd mint ósdit, mint fölöslegest ezredes hagyományait, hogy az új, a nyugat eszméit állítsa helyébe. Minden, mi ma érdekes, mit megcsodálunk, rövid idő alatt el fog múlni. Elhal, kiél - visszahívhatlanúl örökre.
És a khinai kulturával eltűnik a legutolsó praehistorikus művelődés. Eltűnik anélkül, hogy nyomokat hagyna maga után. Mint eltűnt Dél- vagy Közép-Európa első lakóinak összes nyoma, és a mint kipusztult az ős Amerika, az inkák, az asztekek egész törzse. Mi maradt belőlök? Egy-egy rom, törmelék, elszigetelve imitt-amott kapcsolatlanul - anélkül, hogy fogalmat alkothatnánk ma már azok összefüggéséről, értelméről. Fejlődött, virágzott, mint annyi civilizáció és aztán - elhervadt, elhalt valamennyi. Mint minden a világon. Változtatni a természet törvényein ember nem képes."

"A «sárga veszély», mint más helyen is volt alkalmam megjegyezni, ha nem is tatárjárás alakjában, de gazdasági szempontból máris fellépett. Nippon kezdte meg a versenyt és nem egy tekintetben felette sikeresen. 'Ha egy napon Khína népe modern gyárakat fog emelni, ki fogja nemcsak teljesen szorítani az idegen árukat Ázsia területéről, de el fogja árasztani Európa, sőt Amerika piacait is. Minden komoly megfigyelőre nézve ez a benyomás a legjellemzetesebb. A Kelet gazdasági újjászületése lesz a jövendő nagy átalakulások valódi mozgató ereje. A harctéren elért sikerek minden dicsőségük dacára kevésbé döntők, mint az ipar és kereskedelem feltartózhatlan hódítása." Hát, nem látnoki? Jó, a covidot nem látta előre.

A következő idézet olvastán sokan talán azt gondolhatják, íme egy koros egyházi ember, aki csak a régit sírja vissza, azt hiszi, minden, ami a múltban volt, jó, minden új rossz. De erről szó sincs. Péter bátyánk ugyanis nem koros. "Japán 1858-tól, midőn föltárult a külföld számára, gyökeresen átalakult, sőt azt lehetne mondani, hogy bizonyos tekintetben teljesen meg is szűnt. Az Öreg elhalt, született helyébe fiatal. A hajdani nép helyébe új lépett. A régi eszméket modern gondolkodás váltotta föl. A munka és kereset, vágyak és törekvések, mind más ma, mint tegnap volt. Mások elsősorban az életcélok és a lét ambíciói, más maga az élet és annak megszámlálhatlan alakulásai. A régi társadalom is megszűnt régen. A hajdani egyensúlya kizökkent örökre. Az osztályok harca kitört itt is, mint a világ többi részein. Az elégedetlenség nőttön nő. Senki sem tudja magát helyzetébe beletalálni. Mindenki többet akar. A több azonban még kevésbbé látszik boldogítani, mint a kevés. Itt is a pénzért küzd és harcol kicsi és nagy, a pénzért áldoz föl mindent a szegény és gazdag. Az ősi társadalmi megelégedés egyik főbiztosítéka épen a pénz hiányában rejlett. A pénznek nem tulajdonítottak értékén felüli becset." Azt írja, mindenki többet akar. Csakhogy nem a pénz és az azon megszerezhető dolgok jelentik a többet, és bármilyen szomorú, a többség számára ma boldogítóbbnak tűnik, ha megvehet valami csodakütyüt, mint ha rámosolyoghat valakire az utcán.

"A mi Korea művészetét elsősorban vonzóvá tette, az épen a nemzet ízlésének finomultságában rejlett. E finomulást megőrizték még akkor is, midőn a hanyatlás régen bekövetkezett. Ritkán találtam népet, melynek modora, sőt lénye még koldusan is olyan természetes előkelőséget tanusítana. Hiszen épen ezen vonás tette a régi Seoul-t annyira rokonszenvessé.
Ma mindennek vége. Mint egy kardcsapásra hullott le a főváros hajdani jellege. A japánok szemfényvesztőszerű gyorsasággal lerombolták és építették újra az utcákat. Az új "Mozi", a kereskedelmi bank, Nippon-nagyárúház képezik ma a gócpontokat, a hajdani harang-torony, nagy pagoda vagy a dísz pailo helyett.
És az átváltozott díszlettel megváltoztak a szereplők is. A hajdan kizárólag hófehérbe öltözött lakosságot mindjobban kiszorítja a fekete kabátos új elem. E durva, kiméletlen emberek magukkal hozzák lármás szokásaikat, visszatetsző modorukat. Seoul hajdani csendjét, nemes előkelő jellegét megtörte, tönkre tette a civilizációnak nevezett materializmus." Meglehetősen különbözik Vay Péter véleménye Bozókyétól, ugye?

"De minden hatalom és szigor ellenére a japánoknak sohase sikerült az országot végleg megőrizni.
Talán épen a túlságos szigor és felesleges kegyetlenség volt egyik oka, hogy a máskülönben elég puha nép ellen tudott állani. Az erős akció még szívósabb reakciót szült. Így ki tudja, hogy a jelen japán kormányzat átalakító kísérletei nem fognak-e leginkább a nemzet önérzetének felébresztésére szolgálni. A faj mint olyan kétségtelen magasabb fokon áll hódítóinál. És épen nincs kizárva, hogy Japán vívmányait elsajátítva, annak törekvő, nagyravágyó példáját követve egy napon ismét kivívja önállóságát.
Ha Korea első látogatásom óta lekötött és igyekeztem az itteni egyház érdekében működni, az sok tekintetben azért történt, mert a nehéz viszonyok mellett is láttam az elmaradhatlan fejlődést. Mindenkor meg voltam győződve, hogy e népre és mindenekelőtt ez országra fontos szerep vár a jövőben."

Ismerős? A turista: "Csodálatos, hogy az emberiség zöme milyen határolt képzelő tehetséggel bír.Mint a juhok az akolba, úgy tartanak a vendéglők nyitott kapui felé. Dacára, hogy este tovább utaznak, nem tudnak érdekesebb foglalkozást, mint leülni a terített asztalokhoz és rendelni, mire nincsen szükségük és aztán ottan maradni órahosszat unatkozva."

Eltűnődhetünk, nem igaz-e ez ma is."Milyen téves fölfogás azt hinni, hogy az egyszerű emberek, avagy úgynevezett vadak, durvák. Ellenkezőleg, mindenkor azt találtam, hogy mentül kevésbbé vannak elrontva idegen befolyásoktól, annál tökéletesebb érintkezési formájuk. Durvaságot, az igazat megvallva, elsősorban a nagy kultúrvárosokban tapasztalunk. A világ nagy metropolisaiban, Paris, New-York vagy Berlinben nyilatkozik meg az emberi eldurvulás a legszomorúbban."

A japán gyerekekről ír, akik az iskola megkezdéséig a legteljesebb szabadságot és figyelmet kapják szüleiktől és egész környezetüktől. Azután - maguktól - azonnal beilleszkednek a szigorú szabályok között működő iskolai rendbe. "Az otthon példája van a legdöntőbb befolyással egész életükre nézve. A szomszédság, a falu vagy város népe, melynek közepette felnőnek, a leghathatósabb mentor, vagy mondjuk egy szóval: a társadalom és annak számtalan szokásai és formái. A példa elvégre is elsőrendű nevelési faktor. Ha a gyermek családja körében csak ildomosat lát, ha otthona finomult és művelt, akkor nagyon természetesen ő maga is olyanná lesz. A fegyelem és önérzet második természetévé válnak." Mindezt mi, itt a világ nyugati felén is tudjuk, csak - nem gyakoroljuk. Tisztelet az egyre kevesebb kivételnek.

"Shanghait sohase szerettem. A nyugati kapzsiság és pénz vásár árnyoldalai talán a Kelet egy kikötőjében sem tárnak elénk sötétebb árnyalatokat. Az élet ennek megfelelő. A szenvedélyek mintha teljesen erőt vennének az akaraton. A legszomorúbb hajlamok látszanak uralni az emberiséget. Érthető, ha a benszülöttek mindezt látva, olyan elvetőén ítélik meg az idegeneket." Vajon, a magyar látogatókkal szemben a budapesten működő Koreai Kulturális Központban érzékelhető, meglehetősen távolságtartó viselkedésnek is ez a magyarázata?

"A klasszikus japán színházak egy részét kinematográfokká alakították át. Ha e vulgaris intézmény mindenfelé sokat ártott az alakító művészetnek, de talán sehol se többet, mint épen Japánban, hol a történelmi drámáknak kétségkívül felette emelő és komoly erkölcsfejlesztő befolyása volt. Ma ellenkezőleg, a detektívmesék a legrosszabb ösztönöket ébresztik fel."

Vay művében azonnal felfedezhető szerzőjének társadalmi kérdésekben való megdöbbentő tisztánlátása. Ő olyan utazó, aki nem éri be a látvánnyal: elmélyül az adott ország oktatáspolitikájában, kormányzati módszereiben, gazdasági viszonyaiban, természetesen vallásában is - ezeknek áttekintéséhez rendelkezik kellő ismeretanyaggal -, de mint mindjárt érzékelhetővé válik, hogy az általa tudottak és látottak alapján messzebbre tekint, példának okáért, a jövőbe. Bombay-ben járva Indiáról ezt írja: "Mindekkoráig ez emberek inkább csak szunnyadtak, mint éltek. Kábulatukból csak most kezdenek fölocsudni. Az nagy kérdés, minő leend ébredésök, fognak-e e sötétszínű népek valaha egyesülni titkos álmaik kivitelére. Mert legyenek eszményeik bármi merészek, háromszáz millió ember ha összetart és egyet akar, végcéljok nem ismerhet nehézséget. Az indiai szabadságmozgalom az utolsó években mind nagyobb mérveket ölt. Japán nagyhatalmi állásának egyik legfontosabb és legmesszebb terjedő kihatása Ázsia népeinek ébredése. A jelszó ma mindenfelé, hogy Ázsia az ázsiaiaké." Vay Péterre nem érvényes a nyugati embert jellemző felsőbbrendűségébe vetett hit, a kelet kultúrájára nyitott, elismerő, az ott élőket előítélettől mentesen képes szemlélni.

Ő az, akinek szellemét nem korlátozza a nyugati kultúra, ennek eredményeként a keleti művészetek szinte úgy hatnak rá, mint egy gyermekre, önmagukban szemléli őket, hogy aztán feléledve benne a felnőtt tudása, tanulságokat fogalmazzon meg. Itt éppen a sziámi zene kapcsán, amelyet különlegesnek és elbűvölőnek talál."Fájdalom, a kelet többi finomultabb művészi megnyilatkozásával a zene is kimúlóban van. Ma már itten is a nyugat fércszerzeményeit trombitálják. Ha pedig a fül egyszer eldurvul, nem lesz képes senki a szép kronomatikus fugaszerű dallamokat eljátszani. Annál kevésbbé, mert mindez kottába írva nincsen meg és a művészek, csak úgy mint nálunk a cigányok, atyáról fiúra öröklik mesterségüket."

Jól látja, hogy a keleti félteke "modernizációjának" nagy ára van, mert a saját kulturális értékeik mennek így veszendőbe. Százhúsz évvel később nem nagyon lehet ezzel vitatkozni. Persze sok mindent megőriztek, próbálják életben tartani a múltbéli értékeket, de közben továbbra is él, sőt, az akkor tapasztaltnál még erőteljesebb a kelet igazodási igyekezete a nyugathoz. S mivel a keleti ember nagyon buzgó, manapság már túl is teljesítik, bizonyítandó, hogy többre képesek a nyugatiaknál. A hagyományos kultúra pedig - ahogy nálunk is megfigyelhető - megreked, nem fejlődik, múzeumba kerül, vagy elvész. Igen, mondhatjuk, hogy túlhaladta ezeket az idő, csakhogy a nemzeti kultúra elvesztésével a lelkünk egy része is elvész.

"A Koreából érkezett és részben kínai, de mindenesetre a nagy sárga császárság kultúráját itten hirdették az idegen lámák. A Vl-ik században elterjedő buddhizmussal kezdődik meg Japán művelődése. És ami felette érdekes, hogy ezen irányban haladt megszakítás vagy átalakulás nélkül egészen a XIX. század második feléig. Az európai szellem behatolása ütötte az első vérző sebet az ősi hagyományokon. Csodálatos pedig, hogy minden átmenet nélkül egy napról a másikra fogadták el a legelőrehaladottabb álláspontokat. Még csak nem is Európa, de Amerika legmodernebb intézményeit óhajtva elsajátítani. ... Pszichológia szempontjából a jelenség nem kevésbbé lebilincselő. Minden lélekbúvárra nézve talányszerű, hogy képes egy nép, minden átmenet nélkül, egy napról a másikra átalakulni. De mint említem, ez emberek metafizikája eltérő alappal bír. Szellemi előnyeinél szellemi hiányai nem kevésbbé döntő szerepét játszanak. Teremtő erővel, invencióval soha se látszottak bírni, így készségesen fogadták el, amit mások hoztak. Ahogy a mai japán a nyugat szorgalmas tanítványa lett, úgy sajátították el hajdan őseik a keletről érkező eszméket. Még a vallásos meggyőződésüket is megváltoztatták. Egész eszmekörük átalakult. Művelődésük egy teljesen új és alapjában idegen mederben folyt."

"Kínai és koreai lámák voltak úttörő mestereik. Építészet, festészet vagy szobrászat szabályait a nagy sárga császárságtól kapták. A klasszikus irodalom pedig kínai maradt mind végig. Eredeti nemzeti művelődésről vagy művészetről így nem is lenne szabad tulajdonképen beszélni. Nippon legfeljebb szorgalmasan sajátította el a nagy szomszéd eszméit és vette át kész formáit. De teljesen hasonló jelenséget tapasztalhatunk a jelenben, midőn vakon fogadják el és utánozzák a nyugat kultúráját és annak műveit."

És a konklúzió nagyrészt ma is igaz: "Pár évvel ezelőtt a nyár egy részét töltöttem Jamatoban. Felkerestem én is minden szép pontot és nevezetes helyet. Izea híres Amaterasu szentélye, Joshino a hajdani főváros és a még a IX-ik században alapított Koyasan valóban megérdemlik a fáradságot. Kivált Koyasan, hol a buddhizmusnak az országban mai napig egyik székhelye van, felette érdekes. Utamat, régi hagyományos kagon, vagy hordszéken az őserdőkön át, le is írtam volt és naplóm egy része illusztrációkkal együtt a Vasárnapi Újságban látott napvilágot. Ki ez országot meg akarja ismerni, annak elsősorban e távoli, elszigetelt tartományokat kellene meglátogatni, ahová a vasút még nem ért el és hol a nép megőrizte eredetiségét." Nemcsak Japánra, hanem Koreára, valószínűleg Kínára is érvényes. Nem a nagyvárosokban járva ismeri meg az ember ezeknek a népeknek a lelkét.

"Az esztétikai érzék, a szép iránti lelkesedés a japánok egyik legvonzóbb oldala. Ha ők nem is tudtak soha a teremtő művészi nemzetek közé felemelkedni, de a mások alkotását annál jobban élvezték és páratlanul utánozzák is. A természet szépségeinek felfogásában, csodálatában azonban az elsők közé tartoztak. Ez irigylésreméltó tulajdon fájdalom mind jobban meg van támadva a teljesen realisztikus új irány által. Az Amerikából átültetett tanok, a materiális iskola a nép ideális vonásait mind jobban kiírtja. Hogy mivel pótolják majd a hiányt, eddig nem foglalkoztatta a közvéleményt. Ε nemzet, melynek vallásos fogalmai nemcsak felette homályosak, de nagyon hézagosak is, ha egyszer elveszíti természetes eszményeit, természetfelettiekkel nem, bírván' kétségkívül a megelégedetlenség útjára fog tévedni. Egyszerűsége, igénytelen vágyai, gyermekes szórakozásai, elsősorban romlatlan kedélye mindeddig sorsával teljesen kibékítette. A meghasonlás az új nemzedékekre vár." Bár Vay ezt a japánok kapcsán írja, amit elmondott, a koreaiakra is érvényes. Igaz a természetszeretetük, a jelenben mindenképpen igaz a kreativitás hiánya, szemben a tökéletes másolás képességével, és sajnos, mára már igaz bennük az anyag mindenekfölöttiségének hite, amelynek hatására a szellem elveszőben. Kevés a kivétel.

Mint látható, Vay Péter nem gyűlölte, de nem is imádta elvakultan a japánokat. Elismerte azt, amit elismerésre méltónak látott, de megfogalmazta azt is, ami nem tetszett neki. Az előző posztban idéztem Bozóky Dezső elragadtatott szavait Ito Hirobumiról, Korea kormányzójáról. A békés és letagadhatatlanul objektív Vay másnak látta. "A japán kormányzat, mely eleinte felette kegyetlen és zsarnoki volt, mindjobban megenyhül. Ito herceg meggyilkoltatása nem tévesztette el hatását. A kérlelhetetlen alkirály, ki jó hazafi lehetett, de mint ember kíméletlen, sőt határozottan szívtelen volt, saját életével lakolt a szerencsétlen koreai nép ellen kifejtett igazságtalanságáért."

Ito személye jól mutatja azt, amit Vay Koreát elhagyva, Pekingben tapasztal: pár év leforgása alatt nemcsak megváltozott arrafelé minden, de érzékelhető, hogy vészjósló idők jönnek. Peking ragyogása odavan.

Mandzsúriáig kell visszautaznia, hogy hazafelé vehesse az irányt. "Végre üt az indulás órája. Pétervárról megérkezett a felhatalmazás, hogy az orosz birodalmon át térhessek vissza. Mert hangozzék bármily hihetetlenül, a muszkák mindekkoráig nem engedik meg, hogy katolikus lelkészek különös engedély nélkül az ország határát átléphessék. Még azon utasok is, kik megállás nélkül óhajtják igénybe venni a szibériai vasutat, kérvényt kénytelenek a minisztériumhoz benyújtani. ... Chang-Chung-nál van az orosz-japán érdekkör válaszvonala. Az állomás egyik épületén mikadói, a másikon czári zászló leng. A hely felette alkalmas megfigyelésekre. A kis nagyratörő japánok mindent elkövetnek, hogy állomások, vonataik, hivatalnokaik lehetőleg civilizált benyomást tegyenek. Minden a legnagyobb rendről, tisztaságról tanúskodik, és sok tekintetben a viszonyok jobbak, mint saját szigeteiken. Az orosz állomáson ellenkezőleg zűrzavar és rettenetes piszok uralkodik. De még ennél is kellemetlenebb a tűrhetetlen szag. Az a bizonyos bagaria- és faggyú-keverék, mi Oroszországban folyton elkísér vidéken és városokban egyaránt, Chan-Chungban üti meg orrunkat először."

Itt kicsit én is elkanyarodom Kelet-Ázsiától, de talán nem haragszik meg érte senki. Egy nép jellemzése Vay Péter módján:
"Ellenkezőleg az orosz közönség a legjobb alkalmat nyújtja a helyi viszonyok megösmerésére és felvilágosítások nyerésére. Az igazat megvallva, mind ez emberek felette barátságosak és nagyon közlékenyek. Alig hihető, milyen gyorsan mondják el egymásnak a legbizalmasabb ügyeiket. Feltárják egész életöket és boldogok, ha panaszkodhatnak,vagy a viszonyokat szidhatják. ... Annyi sok fényes tulajdonság mellett a szlávok legnagyobb vagy mondjuk legkárosabb hibája a rendkívüli letargia, a velük született restség. A pillanatnyi felgerjedéseket rendesen annál teljesebb tespedés követi. Mintha képtelenek volnának folytatólagos kitartásra. Minden rapszodikusan történik, a jó és rossz egyaránt. Fegyelem a társadalom alsó, mint felső osztályaiban egyaránt hiányzik." Megjegyzem, az orosz területekről szóló leírásai, a vonatút Mandzsúriától, a posztszovjet államokon keresztül vezető útja, a Krímről és a Kaukázusról írtak, önmagukban is fantasztikusak, érdekesek. Ja, és Perzsia is. Szépségek és lehangoló csúfságok. Például ez. Lehangoló, mert egyet kell értenünk vele. "Baku petroleum mezei a maguk nemében egyedüliek a világon. Gazdagságuk szinte kiaknázhatlan ... és még mindig fúrnak új és újabb forrásokat. A naftát csöveken az egész Kaukázuson át Batumba vezetik, hol külön e célra épített hajókba öntve szállítják tengerekentúlra. A hatalmas vállalat élén a legnagyobb pénzcsoportok képviselői állanak, mint a Nobelek és Rothschildok. Az előbbeni cég egymaga több mint 67 millió pud kőolajat termel és jövedelme csaknem kiszámíthatlan. Milyen szomorú, hogy mindazok a telepek, ahol a milliomok teremnek, ilyen visszataszítók. Az amerikai bányák, vagy a Carnegie, Schwab, Phipps és egyébb vállalatok kohóinál sötétebb helyeket nem ösmerek. Sötétek minden tekintetben a szónak szoros, vagy átvitt értelmében. Pittsburg, South-Betlehem és annyi más gyár, vagy hámor környéke megannyi kész pokol. És ilyen pokoliak az összes életviszonyok és erkölcsök. Az emberiség mintha teljesen elveszítené a folytonos pénzért való küzdelemben finomabb érzékeit és nemesebb érzéseit. Mintha az egész légkör nemcsak láthatólag lenne megfertőztetve a dögletes párákkal, de megvan támadva egyszersmint az emberek élete, gondolkozása is. A posványos partok hosszán mintha mindent az elsülyedés fenyegetne."

Útközben éri a Ferenc Ferdinánd és felesége elleni merénylet híre. Persze azt még nem tudja, hogy miközben dél felé kanyarodik, már kitört a háború.

No comment, ahogy a művelt angolszász mondja: "Az európaiak társaságát lehetőleg kerülöm egész tartózkodásom ideje alatt. Rendesen nagyon rosszul vannak értesülve. Ösmereteik korlátoltak. Előítéletük annál határtalanabb. Fáradságot ritkán vesznek a dolgokról pontosabb felvilágosításokat szerezni. Tudományos képzettségük a legtöbb esetben hézagos. Így mindenki a saját személyes és felületes álláspontját hiszi mérvadónak. Az oroszok tesznek egyedül kivételt. Igaz, hogy ők mint ázsiaiak nem mennek idegenszámba. Szinte érthetetlen, ezen emberek mennyire beleélik magukat a helyi viszonyokba: mennyire meghonosodnak. Pár év elég, hogy a nyelvet megtanulják és a szokásokat elsajátítsák. Az a nagyon gyér máz, amellyel esetleg bírtak, eltűnik nyomtalanul és Ázsia földjén azok lesznek, amik eredetileg voltak, barbárok."

Az itt következő megállapításon hosszan tűnődtem. Igaz-e ez ma is? Igaz lesz-e ez a "migránsok" esetében? Nem tudom elképzelni, hogy azok a tömegesen ki tudja honnan érkezők belátható időn belül franciábbak lesznek a franciáknál, németebbek a németeknél, stb. Mert ezek a tömegek fegyver nélkül - néha fegyverrel - hódítani érkeznek. Vagy más a cél? "A hódítók és hódítottak közötti viszony megfigyelése mindég érdekes. Régen, mint a jelenben az uralmat elsősorban a meghonosulás biztosítja. És hányszor látjuk, hogy a legvitézebb hadseregek hogyan gyökereznek meg és a hódító hogyan telepedik le és hasonul át. A mandsuk így lettek kínaiabbak az eredeti kínaiaknál, vagy a mongolok törökökké olyan sok esetben. A föld, éghajlat, légkör befolyása elkerülhetetlen marad."

Ezt hagytam utolsónak, s ezzel az előbbi kitérő után részben vissza is térek a poszt eredeti témájához. "Phyon-Yang az ország második városa. Fekvése talán még megragadóbb. Itt még a lakosság is megőrizte teljesen egykori viseletét, szokásait. Mást mint fehér öltözetet semerre se láthatunk. A terhet pedig könnyűt és nehezet egyaránt az emberek hátán szállítják. Csodálatosak az apró házak is, melyek néha alig nagyobbak egy-egy kunyhónál. Mostan épen a cséplés folyik. Így mindenki a falakon kívül a szérűskerteken veri az érett kalászokat csak úgy, mint nálunk. Csodálatos, mennyi rokon vonás, mennyi sok minden hasonlat lep meg a magyar és mongol népek szokásai között. Sehol sem tűnik az fel erősebben, mint épen Mandsuria pusztáin átutazva. Magában a nyelvben számtalan sajátság azonos. Az ural-altáji törzsek ritka szívóssággal őrizték meg a világ legkülönbözőbb részeibe vándorolva is eredeti sajátságaikat."

Bízom benne, hogy lesznek, akiknek sikerült kedvet csinálnom a teljes kötet elolvasásához. A Vay Péterről szóló wikipédiás szócikkben, a munkái felsorolásában megtalálható a mű elérhetősége.

A könyv szerzőjéről itt olvashatsz.

 

 

Egy magyar misszionárius úti élményei - Az első magyarok Kelet-Ázsiában Tovább
Marginália egy száztíz éves útirajzhoz - Az első magyarok Kelet-Ázsiában

Marginália egy száztíz éves útirajzhoz - Az első magyarok Kelet-Ázsiában

Évek óta, búvópatakként merült fel bennem, majd halt el, hogy egy idő után újra előjöjjön a kíváncsiság: mi olvasható Bozóky Dezső, eredeti, nyomtatott formában megszerezhetetlen, Két év Keletázsiában c. művében. Ezúton is hálával tartozom a Debreceni Egyetem Könyvtárának azért, hogy a két terjedelmes kötetet digitalizálva elérhetővé tették.

bozoky_korea.jpg
Az alábbiakban röviden ismertetem a mű Koreával foglalkozó fejezeteit. Az egész mű tárgyalására nemcsak azért nem vállalkozom, mert éktelen hosszú lenne, hanem mert Kína és Japán jelene és múltja általam kevéssé ismert, tehát arcátlanság lenne ezekről írnom.


Bozóky Dezső 1871-ben született Nagyváradon, orvosnak tanult, majd 1905-ben belépett a haditengerészet kötelékébe. Első utazása Konstantinápolyba vezetett - erről írt útibeszámolója szintén megjelent nyomtatásban. Ezt követően, 1907-ben indult a Szigetvár nevű sorhajó fedélzetén a kelet-ázsiai útra. Hazatérését követően előbb Salgótarjánban, később szülővárosában működött orvosként. Az első világháborúban újból a haditengerészetnél teljesített szolgálatot. A háború után Budapesten dolgozott. Útleírásaival kortársai körében elismerést vívott ki. Nemcsak nyomtatásban megjelent műveivel, hanem fotókkal illusztrált előadásokkal is sikeresen ismertette meg az érdeklődőkkel az általa megismert országokat. 1957-ben halt meg Budapesten.


Mivel a szerző orvosként egy k.u.k. sorhajón teljesített szolgálatot, 1908-tól két évet töltött Kelet-Ázsiában. Meglepetéssel vettem tudomásul, milyen leplezetlen elragadtatással írt a japánokról, miközben mérsékelt lelkesedést váltott ki belőle a két másik ország - Kína és Korea -, azaz inkább azok lakói. Ez az elfogultság egyáltalán nem teszi kevésbé érdekessé a művét, sőt. A második kötet előszavában részletesen beszámol róla, hogy már gyermekkorától fogva nagy vonzódást érzett Japán iránt. Így aztán nem csoda, hogy teljes átszellemültség hangján beszél a csaknem egy éven át tartó Japánbeli tartózkodásáról. Örülnünk kell annak, hogy az előzetes elragadtatást sikerült megőriznie, és nem kellett csalódnia.

"A Japánt beutazó embereket két nagy csoportra lehet osztani, úgymint a japánbarátok és a Japánt vakon gyűlölő emberek táborára. Csodálatos, hogy e két véglet között alig-alig akadunk közép fokozatokra is." Elképzelhető, hogy ez száz évvel ezelőtt igaz volt, de azt gyanítom, ma már nem így van. Engem például, mint Korea iránt tartósan érdeklődő embert biztosan nem jellemez. Sajnálatosan felületes a tudásom Japánnal kapcsolatban, a koreaiak iránti érdeklődés negatívan befolyásolhatna a japánokkal szemben, mégsem gondolom, hogy gyűlölni kellene őket. Semmiképpen.


Elgondolkodtat, milyen okok késztették több mint száz évvel ezelőtt ezt a világ iránt olyan érdeklődő férfit a japánbarát álláspontra, s egyáltalán fel lehet-e fedni azokat az okokat. Úgy vélem, ez szerelem volt. Szerelem, hiszen mint művének második kötete bizonyítja, a japánokat tökéletesnek látta, amire csak a szerelmesek képesek. Nem tudom, később eljutott-e a szeretetig, amely a megismert hibákkal együtt, és azok dacára nő össze szeretete tárgyával, vagy a szerelem elmúlt anélkül, hogy szeretetté nemesült volna az érzés. Nagy kérdés, mennyire volt módja objektíven megítélni az ottani helyzetet.

Csak találgatni tudok, vajon például a koreaiak megítélésében milyen szempontok játszottak szerepet. A többihez viszonyítva Koreáról soványka leírás született, amit persze az ott töltött idő rövidsége is indokol. A Koreáról szóló fejezetekben több, számomra meglepő kijelentés található. Bozóky szerint a koreaiak egytől egyig mogorva, barátságtalan emberek, vagyis egyetlen kivételt említ. "Gyönyörűség ezeket a ragyogó feketeszemű, kedves, széparcú teremtéseket nézni. Hollófekete hajuk szép simára van fésülve, a fej közepén gondosan elválasztva s a hátukon két dús copfban végződik. Tudja Isten, de mindig jókedvűek ezek a bakfis leányok s ugyan csintalanul, sőt azt lehetne mondani, kihívóan néznek az ember szemébe, mi annál feltűnőbb s szokatlanabb jelenség, mert Keletázsiában, —  legalább is China és Japánban — nem ismerik a nők a kokettirozást. Hát bizony Koreában sem ismerik azt, mert az a sok csintalan pillantású, szép leány mind — fiú."

Azon tűnődtem, a mogorvaságnak lehet-e oka, hogy évszázadokon át gyanakvásra kényszerültek a Remetekirályság lakói, ill. hogy a magyar orvos épp akkor járt Koreában, amikor az nem a legderűsebb időszakát élte, hiszen addigra már volt ott kínai hűbérességgel való fenyegetés, orosz területfoglalási szándék Korea északi részén, 1905-ben aláírásra került a koreai-japán protektorátusi egyezmény, s nyilván érzékelhető volt mindenki számára, hogy a japánok jóvoltából küszöbön áll Korea önállóságának elvesztése. Ez utóbbi ugyan a japánokért lelkesedő Bozóky számára akkor feltehetően nem volt zavaró, ám a koreaiakat érthetően kevéssé fakasztotta nevetésre. Ugyanakkor épp az teszi a történelmi tények ismeretében, az ennyi idővel későbbi olvasó számára izgalmassá Bozóky Dezső munkáját, hogy a férfi odacsöppenve, milyennek látta a helyzetet. A kortárs ugyan sokszor nem lát olyan tisztán, mint az utókor, de a személyes tapasztalás mégis élményt adóbb, mint egy történelemkönyv, amely - szerencsés esetben - objektív. Vagy nem.


Van azonban a szerzőnek olyan megfigyelése is, amely elgondolkodtató, és semmiképpen nem lehet átsiklani felette. Azt írja, Csemülpóban (ma: Incheon) és Szöulban egyaránt megfigyelhető, hogy a koreai házak "szomorú, szürke szalmaviskók", "nyomorúságos viskók", de ettől eltekintve is úgy látja, a koreai nép szinte teljes egészében szegényekből áll. "A koreai nép szeme is kezd felnyílni s ellenségeskedés helyett kezdi becsülni a japánok teremtette rendet, mely a dolgos embernek lehetővé teszi, hogy jólétbe jusson, mi a szipolyozó koreai mandarinok alatt egyszerűen ki volt zárva. A dolgos ember keresetét eddig különféle adók cime alatt elszedte a mandarin, minek természetes folyománya az volt, hogy elszegényedett s ellustult az egész nép, mert hát senkinek sem volt kedve a mandarinok feneketlen zsebei számára dolgozni."

Manapság a fenti idézet első mondatát kétkedve fogadjuk. A japán annektálás korántsem váltott ki a koreaiakból üdvrivalgást, tudjuk, hogy már az annektálást megelőzően komoly ellenállás alakult, óriási volt onnan kezdve, majd sokáig - ha jól meggondoljuk, máig - a japánellenesség. (Ma is létezik, csak a gazdasági érdek olykor finom fátyollal eltakarja, kivéve, ha például a komfortnők kérdése merül fel, mert abban a koreaiak még ma is kitartóan és hangosan követelik a japánoktól a további bocsánatkéréseket.) Ma a hivatalosnak tekintett vélemény szerint a japán megszállás alatt életre hívott iparosítási terv kizárólag a japán érdekeket szolgálta, kizsákmányolták a koreai embereket és a Koreai-félsziget természeti értékeit, marginalizálták a koreai történelmet és kultúrát. Az idézett szöveg további részében a "mandarin" kifejezés a témában járatlan Bozókynak elnézhető tévedés: koreai hivatalnokok, adószedő jangbanok természetesen voltak, de a kínai kifejezést nem használták. Hogy a japánok által kínált (?) rend valóban vonzó volt-e sokak számára, nem tudom, de nemigen hiszem. Hogy a szegénység jellemző volt, elfogadom. Azt a megállapítást, miszerint kizárólag a japánok által épített házak mutatnak tetszetős képet, egyszerű logika alapján el kell utasítani. Amennyiben igaz a szerző azon állítása (persze hogy igaz), hogy a népet évszázadokon keresztül szipolyozták a számtalan adóval, az így beszedett pénz pedig részben az uralkodó, részben a jangbanok zsebébe vándorolt, kézenfekvő az állítás, hogy ennek látható nyomai többek között az így folyamatosan gazdagodó uralkodó réteg fényűző, de legalábbis feltűnő jómódról tanúskodó otthonai. Bozóky mentségére szóljon, hogy a Koreában töltött rövid idő nem lehetett elegendő egy igazán árnyalt kép kialakítására.


Barátunk beszámol róla, hogy egyik incheoni sétája alkalmával szemtanúja volt Ito Hirobumi érkezésének. A japán államférfi, akit ekkor még nem mozdítottak el Korea helytartójának posztjáról, nagy hatást gyakorolt rá. Itot, aki mindent megtett a koreai nemzeti érzés elnyomásáért, ellenezte Korea kínai vagy orosz befolyás alá kerülését, 1909. június 14-én mondatták le posztjáról, mivel ellene volt az annexiónak. "Ugyanabban a pillanatban robogott be a Szöulból jövő vonat, melynek szalonkocsijából Korea koronázatlan királya, a mindenható rezidens, Itó Hirobumi herceg szállt ki. Valami harminc szalonkabátos, cilinderes japán úr kísérte a herceget kocsijához. Lent a kikötőben fűtve várt már reá egy nagy japán cirkáló, melyen szabadságra utazott a főúr szép hazájába, Japánba. Rajtam, idegen emberen is megnyugodtak a modern Japán egyik megteremtőjének szemei néhány pillanatig. Sohasem fogom azt a szelidnézésű, de magas intelligenciáról tanúskodó tekintetet elfelejteni, melyet a legjobb fénykép sem tud visszaadni."

Azt nyugodtan elfogadhatjuk, hogy a koreai népesség túlnyomó része nagy szegénységben élt, az ország évszázados bezárkózottsága következtében elmaradott is volt. A koreai sorozatok híresek róla, hogy a többségük sokkal rózsaszínűbbnek igyekszik láttatni a viszonyokat, mint amilyen a valóságban volt, hiszen ezek az alkotások nem azt a  célt szolgálják, hogy reális képet mutatva elszomorítsák nézőiket, sokkal inkább a szórakoztatás, ill. az országimázs javítása a cél. Ebbe pedig nem illik bele a múltbéli társadalmi csúfságok reflektorfénybe állítása.


Ha már a koreai sorozatoknál tartunk, érdemes szót ejteni Bozóky még egy megfigyeléséről. Nemcsak pontos leírást ad, hanem képpel is illusztrálja a nőknek azon, számunkra meghökkentő viseleti sajátosságát, amelynek a manapság készített sorozatokban nyoma sincs. "A feltűnő csúnya s korán vénülő asszonyok négy-öt otromba fehér tüllszoknyát viselnek egymás fölött, melyek rendesen ugy összevissza vannak gyűrődve, mintha csak vasvillával hányták volna reájuk. A felső testen egy talán kis arasznyi széles, a szó szoros értelmében csak a vállakat befedő, hosszú ujjú tüllkabátkát viselnek. A mellnek az a része, melyet nálunk még a legmerészebb kivágású ruhában is el szoktak fedni, valamint a hát közepe — ha ugyan nem lovagol épen rajta egy kis csemete — teljesen fedetlenül maradnak. Ennek ellenében a fejre borított fehér vagy világoszöld, hosszú lenge köpenynyel az arcukat fedik el az asszonyok. A köpeny széleit az arc előtt összefogva ujjaikkal, csupán egy kis résen kandikálnak ki alóla, míg két oldalt a köpeny üres ujjai lógnak le a fejről. Igazán furcsa ellentét az elfedett arc s a nyilvánosan mutogatott, lebenyszerűen lecsüngő, hervadt mellek." Persze érthető, hogy ez nem jelenik meg egyetlen szagukban  (사극, történelmi témát feldolgozó sorozat) sem. A modernkori Korea a korábbihoz képest átesett a ló túlsó oldalára, mert a nők kínosan ügyelnek rá, hogy a nyakuknál lejjebbi testtájék fedve legyen, miközben nagy előszeretettel viselnek olyan miniszoknyákat, hogy az aggodalmasságra hajlamos néző attól tart, egy óvatlan pillanatban a leányzók bugyogójának színét is szemügyre lehet majd venni. Míg furcsa ellentétet említ a fenti idézetben, én is kénytelen vagyok ezt tenni, csakhogy a szerzőre. A következő idézet szerintem magyarázat nélkül is érthetővé teszi, mire gondolok. "Az alattam balkézfelöl elterülő japán városrészben teljesen paradicsomi kosztümben fürdenek az utcán, régi japán szokás szerint az asszonyok s leányok. Előttük kis üstben forr a víz s ebbe mártott törülközőkkel mosakodnak. Az emberek pedig jönnek-mennek az utcán és senkinek sem jutna eszébe megállani egy ilyen élő márványszobor előtt s kiváncsi pillantásokkal vagy megjegyzésekkel illetni a fürdőzőket, csupán a Japánt felületesen ismerő turista ütközik meg ezen a „szemérmetlenségen."

Bozóky japánok iránti elragadtatására jellemző, milyen gondosan szúr oda a Vlagyivosztokot birtokló oroszoknak, ezzel is kiemelve a japánok érdemeit. "Most azonban rövidesen máskép lesz minden Koreában. Japán már néhány rövid esztendő alatt megmutatta a világnak, hogy tud gyarmatosítani. Annyi bizonyos, hogy jó kezekbe került náluk Korea, mert a japánok a modern technika és hygiene segélyével s bámulatraméltó energiával gyarmatosítanak, nem úgy mint az oroszok, kik annyi évtized után Vladivosztok főutcáját sem kövezték ki tisztességesen s csatornázásuk sincs, míg itt milliókba kerülő csatornázási s kikötőrendezési munkálatokkal kezdtek a japánok hozzá, hogy modern várossá tegyék a koreai szegényes halászfalut."


Leírásában elhangzik természetesen dicséret is, olykor vitathatóan hízelgő módon. Táj- és városleírásai, a viseletek bemutatása, a hétköznapi életképek nagyszerűek, szinte megelevenednek a szöveg olvasása közben. "A koreai nép szegénysége dacára sokkal tisztább a chinainál. A férfi népség, a kulikat kivéve, igen tunya; egész nap sétál, alszik vagy eszik, csak a szegény asszonyok dolgoznak egész nap." "Szalmafedeles, alacsony koreai házak szegélyezik ezt a széles utcát is s az alacsony üzletek előtt, csakúgy mint Csemulpóban, koreai fehér ruhák, szalmaszandálok, facipők, bambuszkosarak s hosszúszárú pipák himbálóznak, alattuk pedig hosszú sorokban állanak az utca porában a sárgaréz- vagy bronzveretű híres koreai szekrénykék és chatulle-ok, melyek azonban csak a távolból mutatósak, mint valamennyi Koreában gyártott, csekély számú műtárgy. A közelből nagyon is silány asztalosmunka, gorombán kidolgozott, kezdetleges rajzolatot mutató véretekkel bir, belül pedig rikító kék papir tapétával van a fedeles vagy ajtós szekrényke kibélelve. Hová sülyedt a koreaiak valaha híres iparművészete, kiktől egykor a japánok a porcellángyártást eltanulták s hová emelkedtek ezek a művészetek a japánok kezében!"


De tökéletes képet ad a szöuli királyi - ő császárinak titulálja - palotáról is. "Szöul Keletázsia legegészségesebb fekvésű városai között is az első helyet foglalja el s gyönyörű szépen fekszik. Huszonkét kilométer hosszú, 7—12 méter magas kőfal veszi az egész várost körül, mely helyenként mint a nagy chinai fal fölkapaszkodik még a meredek sziklákra is. A nagy fal szélei cakkozottak s lőrésekkel birnak. Nyolc nagy kapu vezet ki rajta a városból, melyeknek cseréppel fedett tetői chinaiasan fölfelé kunkorodó ereszekkel birnak. A hegyek közelsége folytán állandóan kellemes és tiszta hegyilevegő terül el az egész város fölött."


"Itt-ott egy rizses boltban hatalmas kővedrekben nagy fakalapácsokkal hántják a rizst A veder körül szemben áll egymással két-három csaknem meztelen ember, kik mint a kovácsok a pörölyre, ütögetnek felváltva egy-egy nagy kalapácscsal a rizszsel telt vederbe. Minden izmuk megfeszül s patakokban csurog le egész testükről a veríték a nehéz munka közben, mely valóságos emberkínzás, — európai ember nem is bírná ki sokáig, — míg ezek az ázsiaiak egy óra hosszat is eldolgoznak pihenés nélkül, egyfolytában, igazi állatias hangokon, félelmesen hörögve hozzá a taktust." Ilyen és ehhez hasonló remek leírásokkal ismereteti meg olvasóit az egyszerű koreai emberek életével.


Incheon és Szöul után a sorhajó dél felé indult, hogy megkerülve a félszigetet, Busannál kössön ki. Busant a szerző Fuzán, Jejut pedig Quelpart - az 1910-es annektálás előtt az európaiak ezt a nevet használták - néven említi.

Engem meglepett az itt következő szövege. "Sokat nevettünk a kis gyermekeknek erősen kidomborodó hasán. Mint egy csattanásig felfújt disznóhólyag, ugy domborodott ki a kis emberek hasa. Már említettem egyszer, hogy a koreaiak jellegzetes nemzeti tulajdonsága a falánkság s ettől a mértéktelen evéstől kapják már a kis gyermekek is a nagy hasakat." Ezek a gyerekek, amennyire tudom, épp nem a mértéktelen evéstől, hanem az éhezéstől váltak pókhasúvá. Ám igazságtalan lennék, ha Bozókyt ezzel az egy, egészséggel kapcsolatos megállapítással akarnám jellemezni. Port Hamiltonként említi a Jeju-i szoros Geumon szigetcsoportját, ahol a hajó lehorgonyzott, s ahol elhivatott orvosként ellátta, kezelte a hajónál megjelenő beteg koreai embereket. Megjegyzendő, hogy ez a tevékenység munkaköri kötelessége is volt. "A koreaiak tágranyílt szemekkel bámulták meg fényes ollóimat, késeimet s egyéb műszereimet, melyekkel nem sokat teketóriáztam, — mit annál kevésbbé tehettem, mivel egyetlen mukkot sem értek koreaiul — hanem irgalom nélkül kivágtam minden kivághatót! Szegény emberek teljesen orvosi kezelés nélkül élnek itt a nagy szigeten, hová csak nagy ritkán téved néha napján egy-egy hadihajó, míg gőzhajók sohasem érintik."

Egyébiránt érdemes szót ejteni arról, hogy Dezső bátyánk szépnek látta a koreai fiúkat és feltűnően csúnyának a nőket. Ebből úgy tűnik, nem előzmények nélküli a koreai filmek nézőinek ezzel megegyező megállapítása, persze ez alól kivételek azok, akik az utóbbi években híressé vált koreai plasztikai sebészet valamelyik képviselőjének szolgáltatásait vették igénybe. Azóta ugyanis az ifjú nők - különösen a szórakoztatóiparban tevékenykedők - kezdenek versenyre kelni a srácokkal, amennyiben elhajítják egyéniségüket, hogy felcseréljék a futószalagon gyártott, minden belső értéket nélkülöző babaarcra, ezzel elérve, hogy a kevéssé figyelmes néző már fél órával a film vége után is csak a legnagyobb erőfeszítéssel képes visszaidézni a leányzó arcvonásait, s adandó alkalommal bőszen összekeveri az egyik ifjú nőt a másikkal. Tisztelet a kevés kivételnek.


Idővel sikerült felfedeznie igazán szép képviselőit a gyengébb nemnek. "Láttam végre Szöulban szép koreai leányokat is. Épen midőn kiléptem a bazárból, négy riksa nyargalt a főutcán végig, melyek mindegyikében egy-egy bíborpiros, vagy violaszínü ruhába öltözött, szabályos arcú, szép fiatal leány ült. Bizony megfordultam utánuk. Simára fésült szép fekete hajuk hátul, egészen lent a nyaknál egyszerű, gömbölyű kontyban végződött, melybe aranyos fésűk s virágok voltak tűzdelve. Ezek a koreai nők ruhájától annyira elütő ruhákba öltözött fiatal leányok koreai gésák, azaz táncosnők s énekesnők, az úgynevezett „gisaing"-ok. Valami ünnepélyes lakomára vagy mulatságra mentek énekelni s a vendégeket szórakoztatni. Mint megtudtam, a csak csekély számú koreai gésák az állampénztárból húzzák fizetésüket s minden hivatalos lakomán s udvari ünnepélyen ott vannak: Ezek a leányok tulajdonképen a koreai nők között a legintelligensebbek, legképzettebbek, kik írni, olvasni is tudnak, kik nemcsak énekelnek s zenélnek, de értik a legfinomabb társalgást is s valósággal Korea legszebb női. És épen ezekből a kívánatos nőkből nem választhat magának feleséget a műveltebb s előkelőbb koreai. Házába veheti kedvese gyanánt a gisaingot, de nem veheti el feleségül."


Aki végigrágta magát a posztomon, feltehetően eléggé érdeklődik a téma iránt, ezért javaslom, olvassa el az eredeti művet. Nem fogja megbánni.


Végezetül szót kell ejteni arról, hogy Bozóky Dezső neve nem kizárólag, talán nem is elsősorban erről a kétkötetes műről ismert - már amennyire ismert. A huszonhat hónapos út során rengeteg fotográfiát készített, ill. vásárolt, amelyek értékes kordokumentumok, hiszen abból az időszakból az érintett országok maguk se rendelkeznek túlzottan sok felvétellel. A Koreában készített fotók a teljes - mintegy 1500 darabnak - csak a töredékét teszik ki. A képekből 2019-ben Budapest után Szöulban is kiállítást rendeztek. Ahogy olvastam, a koronavírus lecsengésát követően további koreai városokban is kiállítást készül rendezni a gyűjteményt őrző Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum, a Magyar Nagykövetség és a szöuli Magyar Kulturális Központ. Fotóiból nemrég a múzeum kötetet jelentetett meg.


Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a koreaiak ismerik Bozóky Dezső útirajzát. Kíváncsi vagyok, vajon akkor is egyértelmű örömmel fogadnák-e a kiállítást, ha olvasták volna a kötetben szereplőket. Ki tudja.


Egy biztos. Bozóky Dezső Koreára vonatkozó zárómondatát, vagyis annak egyik szavát megcáfolta az élet.

Marginália egy száztíz éves útirajzhoz - Az első magyarok Kelet-Ázsiában Tovább
Legyen több, legyen kevesebb

Legyen több, legyen kevesebb

Változhat-e ilyen körülmények között a koreai gondolkodás?

Tízegynéhány éve barátkozom és ismerkedem Korea, elsősorban Dél-Korea társadalmi és kulturális életével, jelenével és múltjával. Ennek eredményeként követendő és elutasítandó momentumokat egyaránt találtam. A távoli országban számos dolog szolgál okulásul, s szerencsére van nem kevés, amikor az ottani helyzetet a hazai viszonyokkal összevetve örömmel állapíthatom meg, hogy nincs okunk szégyenkezni.

noregret.jpg

Sokan vannak, akik nem osztják ezt a nézetemet. Jellemzően ők azok, akik Dél-Koreából a gazdaság szárnyalását látják csupán, s nem hatolva a dolgok mélyére, nem szereznek tudomást sem arról, hogy a gazdasági eredmények mögött a népességnek milyen jelentős része nem tud profitálni ebből, sem azt nem tudják, milyen sok társadalmi probléma húzódik meg a fényesre sikált kirakat mögött.

Az elmúlt években igyekeztem több ilyen problémát megvilágítani annak reményében, hogy az olvasók - többségében a csak a kirakatig jutó lelkesedők - reálisabb, de mindenképpen árnyaltabb képet kapjanak, s a koreai nép kultúráját ne csak a szépségeiért, hanem a hibáival egyetemben szeressék. Egyúttal arra is lehetőséget próbáltam teremteni, hogy a magunk értékeit, eredményeit kellőképpen megbecsüljük.

Ezúttal egy speciális témát szeretnék megmutatni, ami talán Dél-Korea sajátos gondolkodásmódjának jobb megismerését eredményezheti.

A napokban bukkantam rá a Korea JoongAng Daily tavaly november 13-i számának egyik írására, amelynek címe arról tájékoztat, hogy a queer realitásai végül eljutnak a koreai mozikba, s felteszi a kérdést, ha több ezzel foglalkozó film készül, megváltozik-e az érintettekről az ottani társadalom felfogása. A manapság divatos queer szó a koreai valóságban elsősorban a homoszexualitást jelenti.

A cím tehát biztató, a posztban azonban érdekfeszítő, de korántsem ilyen egyértelműen optimista információkba botlottam. Tapasztalatom szerint Korea hagyományosan meglehetősen álszent gondolkodásról tesz tanúbizonyságot. Ennek nagyrészt múltba nyúló okai vannak, amelyektől az eltelt sok-sok év, évtized, évszázad dacára sem sikerült megszabadulni.

Akik arra vetemednek, hogy koreai tévésorozatokat nézzenek meg, legtöbbször elámulnak, micsoda érző szív dobog az ottani emberek mellében. A szépre és jóra kiéhezett nézők arra törekednek, hogy ezeknek a filmeknek csak a csodálatosan érzékeny és szeretettől áthatott oldalait - és az azokat megjelenítő szereplőit - érzékeljék, a szinte mindegyik alkotásban szerepet kapó, és a másokon a hatalomért és vagyonért kíméletlenül és kegyetlenül, azaz szívtelenül keresztülgázoló karaktereket vagy elnézően kezelik, vagy igyekeznek a tudatukból elhessegetni. A koreai sorozatok világa sajátos világ, jellemzően fehéret és feketét mutat, ami már önmagában is jelzés arra, hogy a valósághoz vajmi kevés köze van, ám a tapasztalt néző számára a valóság mégis gyakorta előbukkan - már amennyiben a néző hajlandó félrekotorni a látását zavaró rózsaszínű fátylat.

A Korea JoongAng Daily posztjához visszatérve az első észrevételem az előbb említett álszentség egyik megnyilvánulása volt. A cikk kiindulópontja, hogy egy időpontban két melegfilm bemutatója történik meg. Az egyik a 32 éve készült Maurice c. brit, a másik a 2019-es koreai Moonlit Winter, amely a fiatal rendező, Lim Dae-Hyung második munkája.

Az angol nyelvű napilap cikkében itt jelenik meg az egyik, erősen vitatható állítás, miszerint a Moonlit Winter lehet az első olyan, a témával foglalkozó film, amely megoldást mutat azokra a problémákra, amelyektől sok koreai queer ember szenved, hiszen a korábban készült filmeknek nem sikerült a helyi filmpiacra bejutva jelentős hatást gyakorolnia, mert a megemlített rendezők - két alkotóról beszél - mindegyike metoo botrány szereplőjeként kénytelen volt visszavonulni.

Ez első látásra igen logikus indok lehetne, csakhogy a koreai melegfilmek lényegében egyedül hiteles és letagadhatatlanul tisztán látó, filmjeiben a kérdéskört soha nem önmagában, hanem egyéb társadalmi kérdések megvilágításával alkotó, melegségét nyíltan vállaló Lee Song Hee-il ügye 2018-as, míg legutóbbi alkotása 2014-es, azaz bőven lett volna lehetőség - amennyiben lett volna erre szándék - hogy az általa készített, mondanom se kell, anyagi támogatás híján, kis költségvetésű remek filmeket a széles közönség elé tárják. Csupán két alkotását említem most meg, akit érdekel, a neten, ill. a linkre kattintva még tovább tájékozódhat. Az egyik a No Regret (2006) című filmje máig a műfaj legértékesebb alkotása, amely nem a téma szexuális, hanem tisztán az érzelmi vonatkozásait mutatja be. Sehol nem készült a világban hozzá hasonló. A másik a Night Flight (2014) című alkotása, amely a melegségére ráébredő fiatal srác környezetének megrajzolásával a melegség témáján messze túlnyúló társadalmi problémákat vet fel.

nightflightv.jpg

Lee Song Hee-il metoo ügye az egész metoo kampányra igencsak jellemző. A metoo látszólag nagyszerű találmány, de nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ennek örve alatt igyekeznek valakik megszabadulni olyanoktól, akiket a hátuk közepébe se kívánnak. Nem ő az egyetlen a koreai szórakoztatóiparban, akinek a metoo felhasználásával törték ki a nyakát, ezzel megkárosítva a nézőket. Az így - sokszor kétséges, hogy igazolt vétkek alapján történt-e - eltávolítottak között ugyanis több olyan szereplője is volt a szórakoztatóiparnak, aki talán nem simult be eléggé az ott elvárt módon, de nagyszerű alakításokkal örvendeztette meg a nézőket. Csak hát nem igazodott, pedig azt arrafelé nagyon kell.

A rendező egy független rövidfilm-fesztiválon, ital hatása alatt méregetett egy férfit, majd megszólította és közölte vele, hogy szereti az olyan macsó stílusú fickókat, mint ő, akiről mellesleg azt hitte, hogy ő is meleg. A megszólított állítása szerint "szexuális tárgyiasítást szenvedett el." Az ügy további fejleményei: az "áldozat" jelentette a fesztivál rendezőinek a gazságot, a rendező közben felhívta őt és elnézést kért, a sértett azonban ragaszkodott a nyilvános bocsánatkéréshez. Itt állt meg a dolog.

Nem tudom, hol tart ma a világ a metoo kérdésében. A fent vázolt eset nyomán elgondolkodtam, mi lenne, ha minden egyes alkalommal, amikor valaki az utcán kétmondatos ajánlatot tesz, rendőrért kiáltanánk és az ajánlattevő személyes adatait ilyen módon megszerezve feljelentést tennénk. Akkor jól meg kellene gondolnia minden férfiembernek, füttyszóval jelezze-e, ha az utcán elhaladó nőszemélyt vonzónak találja, holott az ebből a szempontból békésnek nevezhető múltban az ilyen füttyögetésre minden normális nő csak mosolygott magában egy jót.

A napilap írásában még egy elgondolkodtató részt találtam. A megszólaltatott filmkritikus arról beszélt, hogy nem elég, ha egy-két kivételesen tehetséges alkotó filmje a közönség ill. a kritikusok elé kerül, mert így az alkotásokat nem lehet megfelelően szemlélni. Véleményem szerint ez a circulus vitiosus klasszikus esete.

Vagy talán még ennél is furcsább gondolat merül fel az ember agyában. Adott az a néhány, kivételesen tehetséges rendező, aki a témát figyelemreméltó módon feltárja. Aztán a metoo-t meglovagolva, eltávolítanak közülük olyat is, aki lényegében nem tett mást, mint fütyült egyet valaki után, aki elhaladt előtte. És ezután, krokodilkönnyeket hullajtva, némileg álszent módon elmondhatják, hogy nincs elég filmkészítő és általuk készített elegendő film, amely lehetővé tenné, hogy érdemlegesen szemléljék a kritikusok és főként a nézők a kérdéskört. Értsd, az egész kérdést ad acta lehet tenni.

Az egyszerű koreai ember pedig, aki a lélekrombolóan rossz házasságból kilépőket nyíltan elítéli, az erről szóló sorozatot nem nézi meg, ellenben a házasságtörő kapcsolatokat, amennyiben azok fű alatt zajlanak, békésen elfogadja; aki az elárvult gyereket nem fogadja örökbe, mert az nem az ő vére, ezért nyugodtan hagyja, hogy külföldiek vegyék magukhoz; a homoszexualitás kérdésében továbbra is az eddigi nézetet fogja továbbvinni, miszerint a meleg férfi nősüljön meg, csináljon gyerekeket, a leszbikus nő örüljön, hogy házasságban él. Ja, hogy mást szeret? Nem gond, esténként tegyen, amit jónak lát, arról nem kell tudomást venni.

Bízom benne, hogy sikerült érzékeltetnem, nem csupán, sőt, nem elsősorban a koreai queer emberek problémájára igyekeztem felhívni a figyelmet, inkább arra a különös és cinikus gondolatmenetre, ami az ottaniak viszonyulását jellemzi a gondolkodásmód megváltoztatásának kérdéséhez.

Hát ez is része a sokszor csodált dél-koreai valóságnak.

Hogy tetszik?

Legyen több, legyen kevesebb Tovább
Kim Il Sung gyermekei

Kim Il Sung gyermekei

Tavaly ősszel írtam azokról az észak-koreai gyerekekről, akik az ötvenes években Európa keleti blokkjában éltek és tanultak. Ittlétüknek lényegében a mi 56-os forradalmunk vetett véget. A kommunista Korea, de nyilván leginkább annak vezetője számára riasztó volt még a gondolat is, hogy az ideküldött bárányokat megérintheti a szabadság szele.

spectacle_j30691.png

Ami miatt most újra felvetem az annak idején itt tartózkodó, és magukat nagyszerűen érző észak-koreai gyerekek és fiatalok témáját, az Kim Deog-young rendező Kim Il Sung gyermekei (Kim Il Sung's children) c. dokumentumfimje, amelyről már a korábbi posztban is említést tettem, de amelyet idén július 25-én mutattak be. Volt szerencsém megnézni, sajnos csupán beleégetett koreai felirattal, ami csekély kéj. A közel másfél órás dokumentumfilmben sorra szólalnak meg anyanyelvükön a főként lengyel, ill. román idős emberek, akik az ötvenes években kamaszok vagy fiatal felnőttek voltak. Visszaemlékezéseikből így igen keveset értettem, de még ennek ellenére is megható és megrázó élmény volt. Nem is beszélve arról, hogy egy-egy emlékező elbeszélés között seregnyi korabeli filmrészlet és fotó mutatja meg a gyerekek mindennapjait. Az előző poszt írása előtti anyaggyűjtéskor igyekeztem a témáról készült, neten fellelhető filmhíradó-részleteket megnézni, így bizton állíthatom, hogy a filmben láthatók "újak". A film készítői ebben is nagyszerű munkát végeztek, amikor felkutatták az addig rejtőzködő mozgóképeket.

spectacle_tj4909.png

Ha a nyelvi akadályok miatt nem is sikerült a részleteket megérteni, a lényeg átjött. A melegszívű lengyelek, akik közül oly sokan siratták meg a visszarendelt fiatalokat, mint elvesztett barátaikat, azok a fiatal román nők, akik beleszerettek valamelyik észak-koreai fiatalemberbe, házasságot kötöttek, gyermeket szültek, azt becsületben felnevelték - férj, apa nélkül, ez a lényeg, vagyis az, hogy a gúzsba kötött szellem mennyi fájdalmat okozhat vétlen embereknek.

spectacle_tj4650.png

A film nagyon megérdemelne egy magyar feliratot. Az előző posztban már beszéltem róla, hogy a nálunk tanuló gyerekekről és fiatalokról nagyon csekély a neten olvasható anyag. De azt például tudni lehet, hogy '56 októberében az észak-koreai srácok közül hozzávetőlegesen kétszázan fogtak fegyvert hogy segítsenek a szabadságunkat sikerre vinni - nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült -, tehát legalább rájuk emlékezhetnénk és előttük fejet hajthatnánk azzal, ha készülne a filmhez magyar felirat. Esetleg néhány koreai szakos összeállhatna ennek a szép célnak az érdekében. A forradalom mellé álló észak-koreai fiatalok bizonyították, hogy van szívük, képesek voltak áldozatvállalásra, igazolták hogy a szellemük szabad, bármit sulykoltak is nekik korábban.

spectacle_j30850.png

A dokumentumfilm megmutatja a magyarországi helyszínt, látható az épület, amely évekig otthont adott az északi gyerekeknek, és láthatunk filmhíradó-részleteket az 56-os szabadságharcról is. Halkan jegyzem meg, hogy a már említett lengyel és román emlékezőkön felül cseh és bolgár megszólaló is szerepel a filmben, egyedül magyar nincs. Vajon miért?

Nem hihetjük, hogy a filmkészítők akadályozták volna meg. Sajnos, szinte biztos, hogy egyszerűen nem volt a témában jártas magyar. Vagy akik a stáb közelébe kerültek, mivel maguk nem álltak a helyzet magaslatán, óvakodtak olyan segítőt keresni, aki ezt képes lett volna megtenni helyettük. Kizártnak tartom, hogy ne találtak volna legalább félig-meddig alkalmas embert, ha mást nem, a Petőfi gimnázium akkori diákjai közül. A gimnázium 2014-ben teremavató ünnepélyt tartott, ezzel tisztelgett dr. Sövény Aladár előtt, aki nemcsak a magyar diákokért, hanem az itt tanuló észak-koreai diákokért is sokat tett. Ennek alkalmából videót állítottak össze, amelyben osztálytablók is láthatók, nem lett volna nagy munka ennek megnézésével megragadni a szálat, amely elvezethetett volna az emlékező, valamikori diákokhoz.

Azok számára, akik szeretnének erről magyar nyelven olvasni, belinkelem az előző posztot.

Kim Il Sung gyermekei Tovább
Nyári zápor a japánkertben

Nyári zápor a japánkertben

A japánkertbe érkezve a nyári napforduló kiadós záporral örvendeztetett meg minket, de ez sem rettentett el tőle, hogy végigsétáljunk az ösvényeken, aprócska kőhidakon. Megjegyzem, a társaság legifjabb tagja hozzám hasonlóan fittyet hányt a kissé mostoha időjárásra, miközben a felnőttek miatta aggódtak. 

Bár neve szerint japán, de nekem eszembe juttatta koreai utazásunk utolsó napját, amikor a Szöultól mintegy húsz kilométerre fekvő Jade Gardenben kószáltunk. Az a kert koreai, az itteninél sokallta nagyobb, nem sík, hanem dimbes-dombos, sőt, ott az eső sem esett. Sok különbözősége ellenére bennem, belül mégis azt idézte. Annyira idézte, hogy ha tehetném, gyorsan elutaznék oda, vagy inkább visszapörgetném az időt, hogy ott lehessek újra.

Az a tény, hogy ez a kert képes a távol-keleti hangulat felkeltésére, bizonyítja, hogy érdemes ellátogatni, csöndes séta közben megcsodálni. Hogy hol találjátok? A poszt végén, a képek után megtudhatjátok. 

Íme, amit tegnap láttunk:

dsc03019k.JPG

dsc03020k.JPG

dsc03021vk.JPG

dsc03022vk.JPG

dsc03023vk.JPG

dsc03024vk.JPG

dsc03025vk.JPG

dsc03026vk.JPG

dsc03027vk.JPG

dsc03028vk.JPG

dsc03029v.JPG

dsc03030vk.JPG

 

dsc03031v.JPG

dsc03032vk.JPG

dsc03033vk.JPGdsc03034vvk.JPG

dsc03035vk.JPG

dsc03036k.JPG

dsc03037k.JPG

dsc03038k.JPG

dsc03039k.JPG

dsc03040k.JPG

dsc03041k.JPG

dsc03042k.JPG

dsc03043vk.JPG

dsc03045k.JPG

dsc03046vk.JPG

dsc03044v.JPG

A helyszín: 

Varga Márton Kertészeti és Földmérési Szakképző Iskola

1149 Budapest, Kövér Lajos u. 3.
Köszönet a kert létrehozóinak, gondozóinak.
Nyári zápor a japánkertben Tovább
A habokból kikelt Kallipügosz istennő földjén

A habokból kikelt Kallipügosz istennő földjén

Februárban Cipruson, 2. rész

Ígéretemhez híven folytatom kurta, de látnivalókban bővelkedő utazásom történetét.

Ha már az első rész címéhez Afrodité egyik alternatív nevét választottam, a második részben sem térek el ettől. Kallipügosz ugyanis az egyik további neve volt a szépség istennőjének, jelentése szép fenekű.

A harmadik napra a Szent Neofitosz kolostor meglátogatását terveztem. Ezért a Karavella autóbuszállomásra kellett mennem, onnan indul a 604-es busz, amely Talán áthaladva egészen a kolostorig közlekedik. Aznap újra borús idő lett, de nem volt hűvös. Az autóbuszállomásra az óváros utcáin vezetett az út.

helybeliek_reggeli_beszelgetese.jpg

gorog_tejtermekek_jelenlete_meg_a_falon_is.jpg

reggeli_utcakep_a_karavella_fele_igyekezve.jpg

A Karavellánál levő iskolából épp sorjáztak ki a gyerekek, ahogy nálunk, ők is kettesével, egymás kezét fogva, tanítónők kíséretében. Különbuszokkal vitték őket kirándulni. Mivel az én buszomra még várni kellett, alkalmam volt nézegetni a 7-8 éveseket, Ciprus jövő generációját. A kislányok komoly arcocskáját, sötét, majdnem összeérő szemöldökét, a kisfiúk bolondozását. Aztán beállt a kolostorhoz induló busz, amely hamar ki is ért a városból, erre-arra kanyarogva haladt, majd nekilódult a hegyek felé vezető emelkedőnek. Talát a buszból a pafoszinál módosabb településnek ítéltem, az út mentén meglehetősen nagy, láthatóan az utóbbi tíz évben épült lakó- vagy üdülőépületek sorakoztak.

szent_neofitosz_kolostor.jpg

De gyorsan elmaradtak a házak, az erdő szegélyezte úton percek alatt megérkeztünk a kolostorhoz. Ott már erősen hűvös levegő fogadott. Egy wales-i házaspár és ázsiai társnőjük fel sem jött a kolostorhoz: meghátráltak és felszálltak a visszainduló buszra, ugyanis a következő busz három órával később volt várható. Azt már leszállva láttam, hogy az egyetlen ott lévő kávézó zárva van. De a kolostor ott volt, azért mentem hogy megnézzem.

Neofitosz (Kr.u. 1134–1214) egy ciprusi parasztcsalád nyolc gyerekének egyikeként nőt fel. A hit iránti elköteleződésére akkor ébredt rá, mikor a szülei által elrendezett házasság elől a Koutsovendis-i Szent János Chrysostomos kolostorba menekült. 1152-ben szerzetessé vált, megtanult írni, olvasni. 1158-ban engedélyt kapott egy szentföldi zarándoklatra, de hiába keresett támogatókat útjához. Ezért visszatért Ciprusra és továbbra is remeteként akart élni. A kis-ázsiai Latmosba szeretett volna eljutni, de hajóra szállás közben letartóztatták, bebörtönözték. Rövid idő után ugyan szabadon engedték, ám az őrök elvették pénzét, így letett a nagyobb utazásról, helyette 1159 júniusában a Pafosz feletti dombok közé ment, ahol egy másik remete által elhagyott barlangot talált, amelyet kibővített. Három kicsi, egymásba nyíló barlangot hozott létre. A környékbeliek tisztelettel fordultak felé, étellel és ajándékokkal támogatták. 1170-ben Vasilosios Kinnamos, Pafosz püspöke papnak nevezte ki és arra kötelezte, hogy tanítványt fogadjon. Ez indította el a róla elnevezett kolostor létrejöttét.

Ahogy az első részben mutatott videó, ez sem az én munkám, köszönet a készítőnek. Frescobaldi éteri zenéje Yoshikazu Mera tolmácsolásában felvételem ügyetlenségéből erényt kovácsolt. 

 

A ma is működő kolostorban a templomot, az Engleistrát néztem meg, illetve a kert nagyobb részét jártam be. Megcsodáltam az épületegyüttest körülölelő hegyeket, amelyekre bánatosan lógtak rá a felhők, az udvaron álló, csavarodott törzsű öreg olajfát.

olajfa_a_kolostorkertben.jpg

Sétám közben a szerzetesek szállása mellé érve az egyik emeleti erkélyről az épp takarító idősebb szerzetes kirázta a portörlőt. Mikor észrevett, derűsen bocsánatot kért. A templomban, vagy ahogy az ortodox egyház nevezi, a katholikonban a múlt leheletét éreztem. A csupasz falak egyszerű szépsége, az aranyszínű korinthoszi oszlopfők, a díszes csillárok és a pazar ikonosztáz sajátos keveréke áhítatot sugárzott. Két fotót készítettem, a harmadikban már megakasztott a pópa. Pénzt dobtam a perselybe, két gyertyát gyújtottam, majd kiléptem a szabadba.

kolostori_templombelso.jpg

felhok_es_hideg.jpg

Lassan ballagtam az Engleistra, Neofitosz barlangja felé. A kolostor látogatása ingyenes, ám a barlang megtekintése belépődíjas. Ez azonban ne tartson vissza senkit, ugyanis amit ott látni és érezni, az mással nem helyettesíthető.

szent_neofitosz_barlangja_fele_ballagvak.jpg

A jegy mellé az intést is megkaptam: tilos fényképezni. Így aztán csak pislogtam, mikor egy francia családapa gátlástalanul készítette sorozatban a képeket. Én, sajnos szabálykövető nőszemély vagyok, így csak egy a netről kölcsönzött képpel tudom illusztrálni a látványt. Az érzést, ami elárasztja a nézőt, pedig semmivel. Egészen különleges hely.

thumbnail-by-url.jpg

Jó idő esetén a kertben sokkal több időt lehetett volna eltölteni, de hamarosan éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa, a hegyekből - talán egyenesen a Troódoszról - érkező nyirkos hideg kedvemet szegte, a vastag pulóver és dzseki sem tudta megakadályozni a fázást.

nem_mentunk_le_nem_tudom_hova_vezetettk.jpg

ketfeju_griff.jpg

Komolyan el kellett gondolkodnom, mit lehet tenni. Egy házaspár épp a kocsijához tartott, mikor megszólítottam őket, elvinnének-e. Szívélyesek voltak, de sajnálkoztak, ők ugyanis nem Pafoszba, hanem Poliszba tartottak. Mivel a kolostorban több ízben is belebotlottam egy idősebb pópába - mint kiderült, román ortodox pap volt - és hasonkorú társába, a parkolóban ők lettek következő kiszemeltjeim. Kérdésemre először azt válaszolták, tele az autójuk - még két társuk volt -, majd egy perc múlva mégis vállalkoztak az elszállításomra. A hátsó ülésen, a két, aránylag terjedelmes fickó között mozdulni sem tudtam, így boldogan lélegeztem fel, mikor Pafosz külső részén a magazin mellett, ahogy románosan mondták, kiszállhattam. Valójában még abban sem voltam biztos, hogy Pafoszban vagyok. Hamarosan felfedeztem egy buszmegállót, az ott várakozó öreg ciprusi megerősítette gyanúmat hogy ez bizony Pafosz, sőt botjával hadonászva megmutatta, merre találom azt a buszmegállót, amely a Karavella felé haladó autóbusz megállója. Kb. húszperces várakozás után be is futott egy jármű, amely berepített a városba.

ok_a_sziklan_erzik_jol_magukat.jpg

Még a várakozás és rövid tipródás ellenére is hamarabb jutottam vissza a városba, mint ahogy eredetileg terveztem, így nem volt akadály további városnéző sétának. Mivel a Karavella az óvárosban helyezkedik el, nem kellett mást tennem, mint lecsorogni a már jól ismert piac környéki részhez, elballagni a Nero Caffe mellett lefelé, majd a forgalmas főúton átkelve felbaktatni az Ivis Malitou parkba vezető lépcsőkön. 

macskak_a_parkban2.jpg

mi_a_parkbol_kifele_o_befele.jpg

Onnan már csak egy pár lépés a csöndes utcákon és a - semmi meglepetés - bezárt Szent Theodorosz székesegyházhoz értem.

macska_az_agios_theodoros_katedralis_elott.jpg

A kis utca végén az Etnográfiai Múzeum áll, amely magángyűjtemény. A sziget nem túl távoli múltjának tárgyi emlékei, meg egy kevés a régmúltból, de az eklektikája egyáltalán nem zavaró. Az épület kertjében kell kezdeni a sétát, a múzeumot őrző ázsiai nő a belépőjegy megvásárlását követően ellentmondást nem tűrve irányított ki a szabadba. A kerti szintjén a paraszti életmód és a földművelés eszközei láthatók.

etnografiai_muzeum2.jpg

etnografiai_muzeum8.jpg

etnografiai_muzeum9.jpg

etnografiai_muzeum10.jpg

A magasföldszinten, amely lényegében a lakást jelenti, a ciprusi kereskedők vagy polgárok szobái, ill. az igazán régi korok emlékei tárulnak elénk. Alább a régmúlt két képben. Milyen elbűvölő és titokzatos mosoly, ugye?

etnografiai_muzeum_titokzatos_mosoly.jpg

etnografiai_muzeum_nem_ma_keszult.jpg

A múzeum sok-sok néznivalója után még mindig nem volt vége a napnak. A pafoszi városi park sarkán Kostis Palamas (1859-1943) költő emlékműve.

Palamas írta az olimpiai himnusz szövegét, Görögország nemzeti költőjeként tartják számon. Fontos szerepet vállalt a modern görög nyelv megtisztításában, megteremtésében. Tizennégy alkalommal jelölték irodalmi Nobel-díjra, de egyszer sem kapta meg. A cigány tizenkét fázisa (O Δωδεκάλογος του Γύφτου, 1907) című allegorikus versét tartják legjelentősebb művének.

kosztasz_palamasz_az_egyik_legnagyobb_gorog_kolto_emlekmuve.jpg

Az Itchian Ali utcán szállásom felé igyekezve még eltűnődtem, milyen lehet egy olyan helyen élni, ahol a rózsa télen is virágzik.

az_itchian_ali_utcan_egesz_evben_nyilik.jpg

Másnap reggel gyors csomagolás és egy bögre tea után újfent a piac felé indultam. A korábbi napokhoz képest némileg nehezebb léptekkel, amiben nemcsak a négynapi cókmókot tartalmazó hátizsáknak, hanem annak is szerepe volt, hogy az utolsó ciprusi napot kezdtem meg. 

A négy napra törzshelyemmé vált Nero Caffe teraszán búcsúreggeli dukált. A forró csokoládéhoz pillekönnyű vajas croissant-t ettem. A croissant annyira finom volt, hogy alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy másodikat is kérjek, de végül megembereltem magam. A piacon még hamar egy kis ajándékvásárlást csaptam magamat is megajándékozva, hogy aztán onnan a busszal a kikötői buszállomásra jussak. 

k20200215_093240.jpg

k20200215_093245.jpg

Az utolsó napot a sokak által dicsért Coral Bay-en szándékoztam eltölteni, ráadásul már reggel látszott, hogy az időjárás kegyes lesz hozzám. Az előző napi szürkeséget éjszaka elfújta Zephürosz vagy Boreasz, vagy tudja a fene, melyik isten a görög mitológiából. A búcsúra még a két nappal korábbinál is csodásabb idő ígérkezett. A 615-ös busz sofőrjének eldöngicséltem csekély angolságommal, hogy szóljon, ha Coral Bay beach-re érkezünk. Mogorván nézett, rázta a fejét, ezért újra nekigyürkőztem, a válasz ugyanaz, azonban megnyomta a dudát. A hangra egy pillanat alatt kiperdült az állomásépületből egy fiatal nő, aki kérésemet meghallgatva tolmácsolta azt a sofőrnek - ékes orosz nyelven! Az autóbusz aztán elindult, szinte végig a tenger mellett vagy egészen a közelében száguldott, én meg lestem a napsütésben fénylő kékséget. 

Végül nem a Coral Bay beach-nél szálltam le a buszról, hanem elmentem a végállomásig, bár a sofőr nem felejtett el szólni. És milyen jó, hogy a végállomásig mentem! Odaérkezve jól nevelt leányzóhoz illően megköszöntem a fickónak, hogy szólt, elmondtam, hogy magyar vagyok, mindezt oroszul. Az ürge oroszult válaszolt, bevallotta, amit már úgyis tudtam, hogy ő orosz. Így is köszöntem el tőle, amire felderült az arca. Cipruson sok orosz dolgozik, mivel az ott nyaralók jelentős része is orosz.

A Corallia Beach-nél csöndes nyári meleg, gyönyörű kék ég és víz, fürdőruhás napozók látványa fogadott. Az idő rövidsége miatt csak perceket időztem, inkább nekiindultam a parti ösvénynek. Hamar kiértem a lakott területről, ami persze nem lakóépületeket, hanem kész, illetve épülő üdülőket jelentett. Magam mögött hagyva ezeket a part egyre szebb arcát mutatta olyan természetesen háborítatlan állapotában, amiben korábban nemigen volt részem. 

A képek reményem szerint közvetítenek valamennyit abból, amit éreztem.

k20200215_115425.jpg

k20200215_115507.jpg

k20200215_115627.jpg

k20200215_115749.jpg

k20200215_120530.jpg

k20200215_121002.jpg

k20200215_121143.jpg

k20200215_121916.jpg

Mentem volna még, de indulni kellett visszafelé. Így volt annyi idő, hogy a homokos parton kiszuszogjam magam, majd a buszmegálló felé vettem az irányt. A beérkező autóbusz sofőrjétől megtudakoltam, jól gondolom-e, hogy tíz perc van az indulásig. Barátságtalanul lökte oda: három perc. Valamit láthatott az arcomon, mert megismételte válaszát, sóhajtott és hozzáfűzte, "istenem". Nagydarab, fiatal tahó volt, akit magyarul feltett kérdésem, ő eszerint magyar, nem hozott izgalomba. Az sem hatotta meg, hogy elmondtam, a négy nap alatt ő az egyedüli magyar, akivel találkoztam, pedig előzőleg olvastam, sok magyar dolgozik Cipruson. Én pedig helyette is szégyenkeztem. Istenem. Elkedvetlenítő volt az orosz és a magyar sofőr reagálása közötti különbséget látni.

A kikötőben aztán megvigasztalódtam. Ebéd előtt még gyorsan betértem a Zorbas Bakerybe egy kevés útravalóért, vagyis spanakopitáért. Egyúttal egy zacskó helyi édes ropogtatnivalót is vettem, gondolva az itthoni nosztalgiázásra.

Az ebédet ezúttal a parton, a Pandora teraszán költöttem el. A vegetáriánus muszaka és a hozzá járó saláta nemcsak étvágygerjesztő látvány, hanem ínycsiklandóan finom is volt. A saláta színei és friss íze nagyszerűen kiegészítette a sok olvadt sajttal megkoronázott, sült zöldséget. 

pazar_szinek_es_a_finom_forro_muszaka_bucsuebed.jpg

Míg a 612-es busz zötyögtetett, búcsúztam a szigettől. Csupán négy nap volt, itt-ott zökkenők is terhelték, mégsem bánom egy percig sem, hogy ott voltam. Ha kacérkodsz egy ciprusi utazás gondolatával, ne habozz! 

Ez itt nem a reklám helye, eszemben sincs hírverést csapni egy légitársaságnak, bár nem panaszkodhatom, a repülés során semmi kellemetlenség nem ért, ami értékelendő. Örülök, hogy a Ryanair nem járult hozzá kalandjaim sorához.

k20200215_175241_1.jpg

A sok előző ajándék mellé érkezett egy utolsó: Budapestet elérve a gépből kifelé bámultam, az estében a város fentről aranycsipkének látszott, s ahogy nagy ívben kanyarodott a budai hegyek felől közelítve, még a házunkat is felismertem.   

 

 

 

 

 

A habokból kikelt Kallipügosz istennő földjén Tovább
Szépségek és kalandok Küprisz szigetén

Szépségek és kalandok Küprisz szigetén

Februárban Cipruson, 1. rész

Majdnem hét évvel a megosztott Koreába való utazás után egy másik megosztott országba vitt utam, Ciprusra. Mindkét esetben a gazdagabb, déli részben jártam, az Észak-ciprusi Török Köztársaságról ugyanúgy csak a médiából tájékozódom, ahogy Észak-Koreáról. 

A címbeli Küprisz Afrodité istennő egyik, de nem egyetlen neve volt, amely otthonára, Ciprusra utal.

mozaikok_a_templomnal.JPG

Eredendően eszembe se jutott télen utazni, ilyenkor az ember behúzódik a lakásba, fészekmelegre vágyik, de az olcsó repülőjegy kísértésbe ejtett. Elutazni olyan vidékre, ahová máskülönben súlyos összegért tehetné - kihagyhatatlannak tűnt.

Természetesen egy ilyen kiruccanás annak való, akinek nem a forró homokon való heverészés és a langyos tengervízben való pancsolás a célja, hanem a hely megismerése. Ez utóbbira Cipruson a téli hónapok alkalmasabbak is, mint a nyári hőség. Irány tehát Páfosz.

Öt, valójában azonban négy napot töltöttem a szigeten. Ennyi időre elég a kézipoggyász, nem kell a repülőjegyet megdrágító csomagfeladás. Hátizsákba a szükséges holmik, a dzsekit, pulóvert, stb. meg úgyis magán viszi az ember. Kicsit aggódtam, a zsákom nem lépi-e túl az engedélyezettet, de a repülőtéren elhelyezett doboz kellemesen megnyugtatott. Később volt alkalmam látni, az enyémnél jóval terjedelmesebb csomagokat is, szóval legközelebb akár a mostaninál bátrabban csomagolhatok.

Utoljára majdnem hét éve repültem, a Quatar eleganciájához nem mérhető a Ryanair vásári stílusa, a csomagszekrényekre ragasztott reklámok, a kaparós sorsjegy árusítás és az általam sose hallott márkájú, vámmentesen megvásárolható illatszerek kínálgatása. De annyi baj legyen, a lényeg, hogy a gép elrepít, s a levegőbe emelkedés megunhatatlan gyönyörűségét ezek semmivel nem csökkentik. Az induláskor itthon épp dúlt a szél, talán ennek köszönhető, hogy a menetrendben jelzettnél közel félórával hamarabb landoltunk. Esti érkezés egy idegen ország ismeretlen repülőterére. A kihalt épületből gyorsan kijutva a parkolóban már ott várt a 612-es busz, az esti, gyenge forgalomnak hála hamar a kikötői buszállomásra érkeztünk (Kato Paphos). 
Az oldal az összes helyi, közeli helyközi és intercity autóbusz menetrendjét, útvonalát, megállót és térképet közöl, s ami további jó hír, hogy a buszok tartják magukat a menetrendhez, nyugodtan lehet tervezni velük. A viteldíj 1,5 euró, kivéve a késő esti és éjszakai járatokat. Az egy útra szóló jegyet a sofőrtől kell megvenni. Amennyiben napi- vagy hetijegyet váltanánk, azt a Kato Paphos vagy a Caravella buszállomáson tehetjük meg, nekem nem volt érdemes ezt tenni, egyedül az utolsó napon érte volna meg, de így mulat egy magyar utas, az öt eurós napijegy helyett az aznapi négy buszozásra rászántam az összesen hat eurót.

Bár onnan a 610-es busz a lefoglalt szálláshoz aránylag közel, kb. húsz perces sétányira tett volna le, jobb megoldásnak tűnt taxiba ülni. Okos gondolat volt, a taxi pár perc múlva tett ki a szállásom előtt, nem kellett az estében tétován bóklásznom, mindezt nem egészen tíz euróért. A kocsiban töltött idő épp arra volt elég, hogy a rádióból szóló zenére felfigyeljek, rákérdezzek az előadóra, majd a sofőr szapora angol beszédét próbáljam megérteni. Az énekes hangja emlékeztetett a nagyszerű görög Notis Sfakianakiséra, de mint megtudtam, nem őt, hanem a szintén görög, három éve tragikus körülmények között meghalt Pantelis Pantelidist hallottam.

Itt ragadom meg az alkalmat hogy óvatosságra intsem az utazni készülőket, ugyanis a bookingon sajnálatosan megtévesztő módon hirdették az általam választott apartmant. Érkezésemkor azonnal fizetni kellett, számlát nem adtak - az érkezés izgalmában ez nem gondolkodtatott el, csak két nappal később esett le a tantusz - majd az egyik épületben, a szabadból nyíló, a talajszintről öt lépcsőfokkal lejjebb elhelyezkedő, azaz fél- vagy egészen szuterén apartmanba vezetett a recepciós. A helyiségek sötétek, nagyon hidegek voltak, a légkondicionáló hangos iparkodása sem sokat lendített a helyzeten. A lerobbant és itt-ott rozsdás gáztűzhely sütője nem működött, ezért a gázrózsák begyújtása tűnt célravezetőnek. A gyufa kissé nehezen lobbant lángra, mert mint nemsokára egyértelművé vált, a helyiségek nemcsak hidegek - fűtés Cipruson nincs! - hanem nyirkosak is voltak. Mondanom se kell, a bookingon a leírás és a fotók véletlenül sem mutatták azt a lakosztályt, ami négy éjszakára és nappalra az enyém lett. Hogy a recepciós saját zsebre dolgozott-e, nem tudom. A Fentiek vigyáztak rám, így nem következett be az, hogy távozásom előtt újra be akarják hajtani rajtam a már előzőleg kifizetett szállásdíjat, hiszen a saját amatőrségem miatt semmivel nem tudtam volna igazolni hogy egyszer már rendeztem.

a_torok_furdo_parkoloval_korulveve.JPG

Az első nap délelőttje különböző technikai és egyéb bonyodalmakkal telt, így csak délben indultam útnak. A szélesen és hosszan elterülő város óvárosi részébe vezetett utam, megnéztem a ma már nem működő, de vonzó török fürdő épületét, bejártam a piacot, amely nem zöldséget-gyümölcsöt-egyebet, hanem ajándék- és emléktárgyak sokaságát kínáló, hangulatos hely, majd a város kevéssé szép része felé vettem az irányt. Muszáj volt némi ennivalót felhajtani. Erre a legcélszerűbb a Papantoniou szupermarket bolthálózata. Az árak a miénknél érzékelhetően magasabbak, de még az elfogadhatón belüliek. Az időjárás aznap még nem fogadott kegyeibe, a borult ég csatornái nem zártak tökéletesen, olykor eleredt kicsit az eső, hogy néhány perc múlva úgy hagyja abba, hogy a felülről érkező áldás alig hagyjon nyomot a dzsekimen.

furcsa_par_kesobb_visszafele_is_lattuk_oket.JPG

Fiatal ortodox pap, vele a kisfiú talán a fia


Utazás előtt olvastam, hogy a ciprusi templomok sajnálatosan rendre zárva tartanak. Ezt én is igazolhatom. A hívogató Agios Kendeas templomot még rendesen körüljárni sem volt lehetőség, a közelben magasodó, láthatóan használaton kívül álló mecsetnél is hasonlóan jártam, de ez volt a jellemző a további esetek többségében is.

paphosi_csendelet.JPG


A séta végén újra a piachoz érkeztem, s mivel már erősen megéheztem, betértem a Nero Caffe-be. A forró csokoládé és a halloumival töltött kifliféle jótékonyan melegített, közben gyönyörködtem a kilátásban. Messze a távolban eltéveszthetetlenül nyúlt a magasba a világítótorony.

halloumi_pie_es_cafe_latte_az_ebed.JPG

Megcsodáltam a kislányt, köszöntöttem, hiszen rokonlélek.

madaras_kislany.JPG


Szállásom felé igyekezve a buszmegállóban időző ebeket is szemügyre vettem. Cipruson a macskák nagy becsben állnak, helyi blökit alig lát az ember. Ez a hely volt az egyedüli, ahol ebek tanyáztak. Egy kivételével nem gazdátlan kutyák, erről tanúskodott a nyakörvük és félelemmentes viselkedésük, az egyedüli elveszett vagy elkóborolt jószágot a nyakörv hiánya és rendkívüli félénksége jelezte.

csondben_szenvedok.JPG

A második napra a jelentős páfoszi látnivalók megnézését terveztem. Már korán reggel látható volt, hogy az előző napi enyhe, bánatos időnek vége, kilenc óra után egyre szebben és melegebben sütött a nap. Mire a királysírokhoz letrappoltam, már nem kellett a pulóver, hamarosan a dzsekitől is megszabadultam. A nap további részében a póló is sok volt, nem beszélve a farmerról. Útközben megcsodáltam az élősövényként alkalmazott hibiszkuszbokrokon nyíló, többnyire vörös virágokat, újra tudatosítottam magamban hogy a korábbi angol fennhatóság egyik emléke, a balkéz-szabály miatt az úttesten való átkeléskor előbb jobbra kell nézni.
Bár a neten többen mellékesen említik a királysírokat, véleményem szerint a nagy terület, amelyen elszórva láthatók kihagyhatatlan, érdemes legalább egy órát elbóklászni ott. Tomb of the Kings néven ismert, ám a terület nem királyok, hanem arisztokraták temetkezési helye volt.

februar_cipruson2v.JPG

A Kr. e. 4. századi, föld alatti sírhelyeket hamar megnézhetjük, ám a legnagyobbrészt természetes állapotában meghagyott füves-köves terület, a februárban csodásan virágzó növények, köztük a nagy virágú ciklámen, a tenger látványa, illata különleges élményt ad. A februári utazás egyik nagy előnye, hogy nincs tömeg, a parkban nem lépünk a másik turista sarkára.

kint_mar_sut_a_nap.JPG

Kicsit nehezen váltam meg a helytől, de várt rám a kikötőnél található, ókori, tehát görög és római város maradványait kínáló, az 1980 óta világörökségi védelem alatt álló Régészeti Park. Ott jelentősen több a megnéznivaló, szenzációsak a négy római villában feltárt mozaikok, de a többi látnivaló is magához vonzza az embert.

aion_hazi_mozaikok5.JPG

Hosszú sétára készüljön, aki odatart. A látnivalók - a Kr.e. 4. század végétől a középkorig - a királysírokéhoz hasonlóan nagy területen találhatók, a látogató szabadon kószálva maga dönthet a megtekintés sorrendjéről.

Az utolsó palaipafoszi király, Nikoklesz a mai Kouklia területén található Palaipafoszból áttette székhelyét Nea Pafoszba. Így a Régészeti Park terültén feltárt legrégebbi leletek Nikoklesz uralkodásához fűzhetők. A király uralkodásának története egy szemernyivel sem kevésbé véres, mint amelyeket az ókori görög tragédiákból ismerünk. Nikoklesz Kr.e. 321-ben ugyan szövetségre lépett Ptolemaiosszal, de Kr.e. 310-ben, miközben Ptolemaiosz elfoglalta egész Ciprust, sőt meg is szilárdította hatalmát, Nikoklesz titkos tárgyalásokat kezdett Antigonosz makedón királlyal. Erre az egyiptomi uralkodó két emberét Ciprusra küldte, akik fegyveres erővel körülvették Pafoszt és kiadták az ukázt Nikoklesznek, hogy vessen véget életének. Nikoklesz és testvérei felakasztották magukat, felesége Axiothea attól való félelmében, hogy azok a görögök kezébe kerülnek, megölte saját, szűz lányait, majd sógornőivel tüzet gyújtottak a palotában és meghaltak a lángok között, hogy még holttestük se jusson ellenségeik kezébe. De ez már régen volt.
Mellesleg jegyzem meg, hogy Kouklia, ahová most nem jutottam el, nem vesztette el rangját. A hagyomány úgy tartja, a legendés hős, Kinyrasz király által alapított Afrodité szentély az Afrodité kultusz folytatásával megőrizte a település jelentőségét.

beleolvad_a_kornyezetbe.JPG

Sok helyen padok állnak, érdemes olykor leülni és csöndben létezni. A királysírokkal megegyezően ez a park is a tenger mellett helyezkedik el, ahol élvezettel lehet szimatolni a tengerillattal keveredő növényzet illatát. Elballagtam a kis emelkedőn álló, napfényben fürdő, vakítóan fehér világítótoronyhoz is. Felmenni nem lehet, csupán a felvezető lépcsősoron, a kilátás így is remek, a város jelentős része megmutatkozik.

 messze_hatul_a_panklitos_es_a_caffe_nero_es_a_piacv.JPG

A parktól lassan sétáltam visszafelé a kikötőn át. Itt nincsenek óriási tengerjáró hajók, kisebb és még kisebb hajók ringatóznak a part mentén, útközben a parti vendéglók becsali emberei szólítják meg a turistákat. Pár perc és elértem a bizánci építésű súlyos erődöt, amely a 18. században börtönként is szolgált, ma kiállítások színtere. Bár a földrengés megrongálta, újjáépült, aztán a velenceiek lerombolták, a törökök helyreállították, ki-ki a maga érdekeit képviselve. Az épület ma is erőt sugároz. Nem mentem be, csak az erődablakokban totyogó galambokat és a komor falakat bámultam meg.

az_erod_masik_lakoja.JPG

A koranyári napsütés és a víz felől lengedező szellő, a kellemes fáradtság mélázó üldögélésre csábított, de a gyomrom hamarosan jelzett: itt az idő ebédelni. Ellenállva a kísértésnek, nem a kikötői vendéglők közül választottam, hanem a pár percnyi sétára levő Hondros névre keresztelt, helyi ételeket kínáló vendéglő felé vettem utamat. Rövid tétovázás, lemondtam a vegetáriánus mezéről, tartva attól hogy nem tudom végigenni a 10-15 féle fogást, helyette inkább másik, a ciprusi török időben meghonosodott étel keltette fel a figyelmemet. Nem ért csalódás, választottam, az imám, amely nálunk ájult imám néven ismert, mert a legenda szerint az imám, megérezve a sülő padlizsán és a fűszerek illatát, a gyönyörűségtől elájult, beváltotta reményeimet. Az étel érkezését két perccel megelőzően befutó, vékony, pirított, fűszerrel és olivaolajjal meghintett kenyérszeleteknek képtelenség volt ellenállni, mint láttam, a teraszon ülő helybéliek is hasonlóképpen cselekedtek. A remek ízű étel a pirítóssal olyan emberes adag volt, hogy bármilyen finom volt is, csupán a háromnegyedét sikerült megennem. Nem kockáztathattam, hogy az imám sorsára jussak.

ime_az_imam.JPG

Elérkezett az ideje, hogy lejárjam az ebédet, szerencsére volt is mit nézni. A Lidas utcán végigballagva örömmel nyugtáztam a nagy Papantoniou szupermarketet, de nem álltam meg, mert előbb a templomokat akartam látni. A Panagia Theoskepasti persze zárva volt, ám nagy örömömre az Agia Kyriaki Chrysopolitissa, azaz a Diocletianus római császár uralkodása idején vértanúhalált halt szentről elnevezett anglikán és egyben római katolikus - mindkét egyház használja - templomot nyitva találtam. A bazilikát ugyan Pál és Barnabás apostol alapította Kr.u. 46-ban, de történetét Kr.u. 300-as évektől lehet követni, majd ennek és a 14. században épült, lerombolt ferences templomnak a romjain készült el a 16. században a ma is álló templom. Az épület körül láthatók az oszlopmaradványok és a nevezetes Szent Pál oszlop. Ugyanitt, de ettől némileg elkülönülve láthatók a középkori török fürdő romjai.

Az alábbi videó összegzése ennek a két napnak. Nagyszerűségét nem az általam készített képek, hanem a remek válogatás és zene adja, melyeknek együttese véleményem szerint átlényegülésre ad lehetőséget. 

Mindezek után jól elfáradva még egy rövid vásárlás a szupermarketben, majd a 610-es busszal a felső végállomásig. A Neróban a forró csokoládéval és a spanakopitával felszerelkezve épp a naplemente előtti percekben érkeztem ki a teraszra. 

naplemete_a_nero_teraszan.JPG

Ha tetszett a bejegyzés, tartsatok velem a második részben is, látnivalókban és kalandokban abban sem lesz hiány. 

 

 

 

 

 

Szépségek és kalandok Küprisz szigetén Tovább
süti beállítások módosítása