Tegnap elkezdtem, ma befejeztem Kim Ki-duk A háló c. filmjét. Az alkotás meglepően nélkülöz minden eredeti gondolatot, a déliek és északiak közötti párhuzamok erőltetésével valójában feltalálja a spanyolviaszkot.
Manapság már az átlagember is meg van győződve arról, hogy sem az egyik, sem a másik oldalt nem lehet erkölcsileg magasabbra helyezni. Mondhatnánk úgy is, mindenkinek megvan a maga baja.
Meggyőződésem szerint a törésvonalak nem országhatárok, de nem is politikai ideológiák mentén találhatók. Ennek a gondolatnak az igazságáért nem kell sem Észak-, sem Dél-Koreába menni, elég a környékünkön körülnézni.
Az egyetlen elgondolkodtató szál a főszereplő makacs ragaszkodása a hazatéréshez. Ez az a pont, ami kinek-kinek mást mondhat. Az anyagi javak csillogásától káprázó szemű emberek nyilván azt gondolják, a francért nem marad a gazdag délen, Vörösmarty örökbecsű sorait vallók pedig jólesően bólogatnak: Itt élned, s halnod kell. Ha aktuális témával vetjük össze, vannak az elvándorló, nyugaton szerencsét próbálók, és vannak, akik azt vallják, bármilyen nehéz is, itthon kell segíteniük, hogy a szülőföld jövője szebb legyen, ad absurdum, segíteni másutt, másoknak, hogy otthon maradhassanak.
Kim Ki-duknak számos, ha nem is az összes filmjét láttam, és az eddigi utolsó nyomán valami furcsa gondolatom támadt. Tudom, sokak számára eretnek gondolat, lesznek, akik csúnyákat fognak mondani magukban rólam.
Tudniillik azon tűnődtem el, vajon tényleg olyan nagy rendező-e Kim Ki-duk. Nemcsak arról van-e szó, hogy ez a fickó az, akinek művei az elsők között hozták el a nyugati világba a kelet egzotikus fuvallatát? És ez a fuvallat számunkra emészthető, mert olyan, mint a kínai kifőzdék kínálata: a mi ízlelőbimbóinkhoz igazított, tehát köszönőviszonyban sincs az eredetivel. Nem véletlen, hogy a filmfesztiválok egekbe emelt koreai rendezője hazájában közel sem olyan elismert. A fuvallat talán nem is jó kifejezés, hiszen a fimjeiben a könnyed illatok mellett mindig megtalálhatók azok az elemek, amelyek a fotelben ülve kellő borzongást okoznak, s amelyek nyomán a film végére érve elégedetten bólogatunk: most egy autentikus, a keleti ember lelkét teljes naturalizmusában bemutató művet láthattunk. A mindenki által elsőként előrántott Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz című filmen kívül - bár még az sem egyértelmű - van olyan alkotása, amely mentes minden piszoktól?
Ez még az általam leginkább értékelt Lopakodó lelkekből sem hiányzik, a befejező kockákon látható cinikus összekacsintás ugyanis sajnálatosan piszkolja be a film egészét.
És akkor még nem beszéltem az agyondíjazott Piétáról, amely ugyanarra a - szerintem téves - gondolatra alapoz, mint sok más rendező, korábban: az elképzelhető legbrutálisabb dolgok megmutatása juttat el a katarzisig.
Pedig ez csak annyit tesz, hogy a csatorna piszka, a beteg lélek megszemlélése után fellélegzik az ártatlan néző, mert az ő kis saját pokla hálistennek a nyomába sem ér a filmen látottaknak. Milyen jó!
