- Az apám egy gyilkos, tudtad ezt?
- Látják ezt?
- Ez az én vérem.
- És könyörögtem, hogy ez a vér az övé legyen.
- Könyörögtem érte!
- Könyörögtem!
- És én nem járok templomba és nem hiszek Istenben.
- De letérdeltem és kurvára imádkoztam, hogy ez a vér az ő vére legyen.
- És te ott állsz, és azt mondod, tudod, hogy érzem magam?
- Hát baszd meg!
- Szart sem tudsz!
Korábban már írtam a koreai csecsemők, kisgyermekek külföldi örökbefogadásáról. Az idegenben felnőtt koreaiak által elmondott szomorú, de legalábbis szomorkás történeteknek se szeri, se száma. A koreai drámákban ugyan gyakran megjelenik ez a fájdalmas kérdés, de többnyire csak mellékszálak egy bonyolult, sokszor bosszú indíttatású történetben. Nemrég rátaláltam egy filmre, amely a biológiai szüleit kereső, egy örökbefogadás által Amerikában felnőtt fiatalemberről szól.
A filmet Hwang Dong-hyuk rendezte, akinek eddigi legnagyszerűbb alkotása a Silenced (Crucible, 2011). Így aztán két okom is volt, hogy nekilóduljak első rendezése, az Apám (My Father, 2007) című film feliratának. Volt egy harmadik ok is, a főszerepet játszó Daniel Henney, de róla majd később.
Bár az Apám kissé szentimentális, mégis értékesnek nevezhető alkotás. A rendező és a forgatókönyvíró (Yoon Jin-Ho) tartózkodott a külföldi örökbefogadások társadalmi hátterének boncolgatásától, így csak a valamelyest avatott néző fedez fel apró kritikai felhangokat. Mégis érdemes a film a megtekintésre. A magát kemény férfinek vélő Aaron Bates, aki a valóságban főszereplője volt a filmben bemutatott történetnek, könnyezett a premieren.
Daniel Henney és Aaron Bates
James Parker (Daniel Henney), az öt (koreai számítás szerint hat) évesen Coloradoba került srác 22 év után, amerikai katonai önkéntesként visszatér Dél-Koreába. Ő azon adoptált gyerekek egyike, akik szerető családban nőhettek fel, mégis felébredt benne a vágy, hogy felkutassa vér szerinti szüleit. Megérkezve Dél-Koreába, nekilát a keresésnek, aminek részeként egy erre létrehozott tévéműsorban is megjelenik. Ennek köszönhetően jelentkezik nála egy katolikus atya, mondván, ismeri James édesapját. A találkozás apa és fia között nem éppen idilli: az apa ugyanis gyilkosság miatt halálra ítélt rab. A szeretet azonban így is felébred bennük. James petíciókkal igyekszik bizonyítani az apja ártatlanságát, sikertelenül. Közben rendszeres látogatásokat tesz a börtönben, hallgatja apja visszaemlékezéseit. Többek között azt is tőle tudja meg, hogy édesanyja nem sokkal az ő születése után meghalt. A gyökerek keresgélése, szülei közös élete színtereinek végiglátogatása nyomán egyre többet tud meg, és meglepetések is érik...
Hogy egy adoptált koreai srác élete nem könnyű a szabadság hazájában, egy szinte mellékesen, de többször előkerülő momentum jelzi. Az amerikai - van ilyen egyáltalán? - barátnő apja, bár kedveli a srácot, egy idő után eltávolítja a lánya mellől. Nem illenek össze. Úgy látja, a lányának igazi amerikai házastárs kell.
Daniel Henney-t korábban a My Name is Kim Sam Soon című drámában láttam, ahol ez a modellből színésszé lett szépfiú támogató szereplőként volt jelen. Azt gondoltam, nem is igen alkalmas másra, de James Parker szerepében meglepetést okozott. Az érzelmi szétszaggatásban levő, ide is, oda is tartozó srác megformálása nagyszerűen sikerült. Szüleit keresi, aztán rá kell jönnie, hogy csak egy súlyos bűncselekmény miatt elítélt apát talál, édesanyjáról sikertelenül próbál legalább egy fotót szerezni. Ez önmagában is elég lehetőséget ad egy színésznek, képességeinek kibontakoztatására, és akkor még csak a cselekmény egy részéről tettem említést. Daniel Henney pedig él a lehetőséggel, és meglepően jól mutatja be a karaktert. Egy idő után azzal is megbékéltem, hogy a színészválasztás legfőbb szempontja a folyékony és hibátlan angoltudás volt, amely mellett elsikkadt az a tény, hogy Daniel csak részben koreai.
Számomra végül a filmben megjelenő lélektani kérdés volt a legérdekesebb. És ezt csak azok olvassák most el, akiket nem zavar, ha előre tudják a végkifejletet - vagy nem szándékoznak megnézni a filmet. James kénytelen szembesülni vele, hogy a férfi ott a börtönben nem az apja. Fellélegezhetne, hiszen borzalmas trauma, hogyha a végre valahára megtalált apa maga vallja be, hogy gyilkos. Könnyű lélekkel mehetne el azt gondolva, hogy az egész csak egy rossz álom volt, amelyből végre felébredt. Ám nem ez történik. Amikor már mindent tud, ágál, veszekszik a sorssal. Aztán a szörnyű bűn ellenére megőrzi a szeretetet a halálraítélt iránt. Csak találgatni lehet, hogy a sokszorosan megalázott, semmibe vett, végül gyilkossá lett ember iránti szánalom, vagy a biológiai apa megtalálása iránti vágy az erősebb. Mindkettő elképzelhető.
Nem kevésbé elgondolkodtató az apa karaktere, akit Kim Young-Chul alakít rendkívül hitelesen. Mert túl azon, hogy a halálsoron élő, az őrök megjelenésétől minden délelőtt rettegésben levő elítéltek között - ugyanis olyankor szoktak az ítélet végrehajtása miatt érte jönni a soron következőért - irigylendő egy olyan rab, akinek fia van, aki látogatja; az egész életében szeretet nélkül vergődő, ide-oda rúgott gyilkos számára mindent megér, hogy elhitetheti a fiatalemberrel és önmagával, hogy rokonok. Van egy fia, tartozik valakihez, szeretheti, ha késő is már mindenhez.
Ajánlom a filmet mindazoknak, akik szeretnének kicsit többet érteni az emberi lélekről.
Érdekes interjú Aaron Bates-szel és Daniel Henney-vel itt.
Filmfelirat letölthető innen és innen.