Ma nyílt meg Szöulban a magyar kulturális központ, amelynek nyitóünnepségén Szíjjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter ill. Chang Jae-bok, a koreai külügyminisztérium diplomáciai nagykövete mondott beszédet. Mindketten hangsúlyozták, hogy a szöuli intézet mérföldkő a két ország kapcsolatában. Feltehetően egyik államférfi sem tudja, hogy a Budapesten hét éve működő koreai kulturális központ egyre kevésbé ér el sikereket, s ennek oka nem más, mint a központ irányítóinak és alkalmazottainak közönye. A szív hiánya.
Novemberben a Koreai Kulturális Központ új helyre költözött. Maga mögött hagyta a Csörsz utcai épületet, amely sokak számára a Korea iránti érdeklődéssel összenőtt hely volt, megnyitása 2012 tavaszán szinte eufórikus örömöt jelentett. A lelkesedés nem volt örökérvényű, az évek során az érdeklődők közül sokan eltérültek, s ebben közrejátszott egyéb más mellett az is, hogy Korea előretolt bástyája nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Tavaly szállingózni kezdtek a hírek, hogy új helyre költöznek, kinőtték az épületet. Csodálkoztam, de mivel már egy ideje nem járok heti rendszerességgel oda, azt gondoltam, nem látok tisztán.
Aztán az új "otthon" birtokbavételét követően ellátogattam az egyik rendezvényre. Nem volt kevés látogató, bár nem lógtak a csilláron, az ajtóban, a ruhatárban és a termek bejáratában tartózkodó mosollyal fogadtak a koreai segéderők. A hely modern, minimalista stílusú, sok a szürke. A kiállítást egy honi építész kalauzolta végig, aki meglehetősen kevéssé tudta izgalmassá tenni Dél-Korea legutóbbi harminc évének építészeti változásait. Számomra az egyetlen szívet melengető pillanat az volt, mikor a rendezvényről kifelé igyekezve a Goblin Party koreai kortárs táncformáció lánytagja, aki az egyik oszlopot támasztotta, pillantásomra mosolyogni kezdett. Ahogy visszamosolyogtam rá, pár másodpercre összetalálkozott ebben a kissé rideg térben, a kinti, novemberi szürke esős időben Korea és Magyarország. Szinte kisütött a nap.
Amennyire tudom, a koreai főzőtanfolyamot már hosszú ideje nem valamelyik itt élő koreai, hanem egy magyar hölgy tartja. Bevallom, ez távoltart engem a részvételtől. Ahogy a következő félévi koreai foltvarró szakkörbe sem vágyom, mert ezúttal már a varrást is a tanfolyam tagjai közül kiválasztott két varró fogja tanítgatni. Lehetnek ők nagyszerűen kézimunkázó asszonyok, a hitelesség enyhén szólva megkérdőjelezhető.
A központ vezetősége feltehetően úgy véli, jó lesz ez így a magyaroknak. Hát, nem, nem lesz jó. Elszomorító hogy ilyen kevésre értékelik az érdeklődésünket. S nem először gondolom, szerintem teljes joggal, hogy a magam csekély eszközével jeleznem kell, a központ rossz úton jár. A hét éve működő koreai központ egyre hanyatlik, hiányzik az igaz szándék önmaguk megmutatására, figyelmünk megnyerésére. De talán még nem késő változtatni, csak el kell hagyni a gőgöt és megkeresni a félredobott limlomok között a szeretetet.
A három szinten nyolcezer négyzetméter nagyszerű, a ruha sajnos mégis nagyon bő a tartalomhoz.
Nem tudhatjuk, a szöuli magyar kulturális intézet milyen programokkal várja a Magyarország iránt érdeklődő koreaiakat, s hogy vajon lesznek-e és hányan, akik kíváncsian térnek majd be az intézetbe. Egyben azonban biztos vagyok. Ismerve a magyarok befogadásra mindig nyitott természetét, amely hosszú évszázadok során tette lehetővé hogy közeli és távolabbi országok szülöttei váljanak lélekben magyarrá, a ma megnyílt szöuli intézetben mosolygó, szívélyes üdvözlés fogadja majd a koreai látogatókat. Követeink nemcsak a különlegesen értékes magyar kulturális múlttal és reményteljes jelennel való megismertetésre, hanem a koreai hagyományokra is kíváncsian várják az ott megjelenőket. Nem lepne meg, ha ott megvalósulna, amit a budapesti koreai központban hiába várunk: valamiféle barátságok alakulnának a két nép képviselői között.
Nem lepne meg, ha példát mutatnánk Koreának.
