Úgy vélem, a másik emberben meglátni igazi önvalóját, kivételes és egyben csodálatos kegyelmi állapot. Nem azt, amit a szemünkkel látunk, fülünkkel hallunk, hanem azt, ami az emberben ott van mélyen, amit egész élet munkájával igyekszik kibontani magából. (Ennél csak egy gyönyörűbb van, amikor a dolog kölcsönös. Az maga az álom.) A hétköznapi ember ezt meglátni csak ritkán képes. Hiszen még önmagunkat sem ismerjük eléggé. Biztosan vannak olyan magasan rezgő embertársaink, akik számára ez nem csak egy-egy alkalommal sikerül. Megvallom, én nem értem el az emelkedésnek ezt a fokát. Mégis, amikor megéltem ilyet, az megvilágította az utamat. Ráébresztett, mi felé kell haladnom. Hálát adok érte azoknak, akik segítettek, tanítottak ezt meglátnom.
A gyarló ember azonban hiába tudja az utat, sokszor mégis letéved a helyes ösvényről. A fény ott libeg a távolban, de olyan nehéz úgy haladni, hogy ne tévessze szem elől az ember. Azonban törekedni kell, sosem szabad feladni. Bízni kell, bármilyen nehéz is olykor.
El kell jutni a fénybe.
Az advent és a karácsony különösen szép időszaka az évnek, és talán a leginkább kínálja a lehetőséget a fény meglátására.
Békés, boldog karácsonyt, és a fénybe érés gyönyörű élményét kívánom minden idelátogató olvasónak.
A film, aminek magyar feliratát most karácsonyi ajándékként átnyújtom nektek, nem karácsonykor játszódik, de mégis karácsonyhoz illő. Megmelengeti a szívünket, és olyasmit tanít, amire nagy-nagy szükségünk van.
Az An, avagy az Édes babpaszta az ember és a természet gyönyörű kapcsolatáról, a szívvel végzett munka öröméről, az egymás iránti tiszteletről és szeretetről szól. Korábbi botlása után egy kicsike dorajaki boltot működtető negyvenes éveiben járó férfi, egy tizenéves lány és egy hetvenes évei közepét taposó idős asszony története. A férfi és a lány szeretettel fordul a nagymama korú asszony felé. Mindketten életre szóló ajándékot kapnak Tokue-től. Lassú folyású film ez, olykor akár unalmasnak is tűnhet. Aztán rájövünk, békességet és szeretetet sugároz. A rendező, Naomi Kawase a társadalom peremére szorult három ember szép történetét mutatja meg nekünk. A főszerepekben a három különböző generációt képviselő ember összhangja, szeretete példamutató. Tokue, akinek soha nem lehetett gyermeke, anya és nagymama lesz: Sentaro-t fiaként, Wakanát unokájaként szereti, ők pedig viszonozzák érzéseit. Tokue átadja nekik évtizedek alatt összegyűjtött tapasztalatait életről, fákról, madarakról, ők pedig nyitott szívvel fogadják. Nagy tanulság rejtőzik a filmben: milyen könnyen sikerül elfogadtatni a csöndesen, türelmesen átnyújtott tudást. Míg igazunk erőteljes és hangos bizonygatása többségében ellenállást szül, az alig rebbenő szavak célba találnak. Ezt is meg kell tanulnunk. A szerepeket játszó színészek a szívünkbe lopják magukat. Kedves a Wakanát alakító Uchida Kyara, aki mellesleg az idős asszonyt játszó Kiki Kirin férjének unokája. Tökéletes alakítást látunk a hallgatag Sentaro-t megformáló Nagase Masatoshitól.
A film főszerepét, az elfogadó, gondoskodó, a természettel különös harmóniában élő Tokue-t a Japánban legendaként számon tartott Kiki Kirin játszotta el. A 73 éves hölgy rendkívül eredeti és tiszteletreméltó egyéniség. Félévszázadot meghaladó pályafutása alatt több mint 100 televíziós és mozifilmben játszott szerepet, de elmondása szerint már nem emlékszik rájuk, és ennek nem valamiféle demencia áll a hátterében. Amikor egy film forgatása befejeződik, ő lezárja az alakított karaktert. Talán meghökkentő, de elmondása szerint a színészetet azért kezdte, sőt azért folytatta 45 éven keresztül, mert kezdetben nem talált más állást. Így a működésének első 45 évében készült filmekért nem vállal felelősséget. Az utóbbi tíz évben azonban szenvedélyévé vált a színjátszás, így az ezalatt játszott karakterekért felelősnek érzi magát.
Az An (Sweet Bean) c. film főszereplője azt képviseli, hogy az embernek koncentrálnia kell arra, ami fontos az életében. Azt a lehető legjobban kell csinálnia. Kiki Kirin egy interjúban huncut mosollyal az arcán azt mondta: ha ennek szellemében élt volna, akkor sokkal jobb színésznő vált volna belőle.
Egyébként Nakatani Keiko néven született, majd a Yuki Chiho színpadi néven szerepelt 1977-ig. Akkor egy televíziós show kért tőle valamit, amit elárverezhetnének. Ő némi gondolkodás után a nevét ajánlotta fel, ezért ezután új névre volt szüksége. Felütött egy szótárt, és abból választotta az első útjába akadót, így lett Kiki Kirin. Mint az interjúban elmondta, nem fordít nagy figyelmet a nevekre, elégedett a mostanival.
Az idős hölgynek nincs ügynöksége, menedzsere. A felkínált szerepeket maga választja. Régebben volt ugyan menedzsere, de ő meghalt, azóta egyedül van.
A színésznő még manapság is dolgozik annak ellenére, hogy 2003-ban szembetegséget, 2005-ben mellrákot diagnosztizáltak nála. A daganatokat kezelik, de még nem gyógyult meg.
Az An-ban megformált karakterrel talán nem is vállalt nehéz feladatot, hiszen ő maga nagyon hasonlít a filmbeli idős asszonyra. Megvan a képessége rá, hogy kicsi dolgokban is örömöt találjon. Betegsége ellenére megtalálja a boldogságot a hétköznapokban.
Az An Cannes-ban nem aratott osztatlan sikert. Ez nem is meglepő, hiszen a halkan és szelíden csordogáló események, a szereplők visszafogott, csendes jelenléte nem veszi fel a versenyt a harsány és többnyire erős, sőt sokszor erőszakos jelenetekben bővelkedő nyugati filmekkel. Ez egy igazi japán - igazi keleti - film.
Íme egy kis ízelítő - kedvcsinálónak.
A film feliratát innen tudjátok letölteni,
a filmet pedig innen.
A történet során előadódó fogalmakhoz igyekeztem némi eligazítót mellékelni. A felirat sorai közé nem lehetett beilleszteni azokat, ezért összegyűjtve adom át azok számára, akik hozzám hasonlóan kevéssé jártasak a témában.
Azukibab és dorajaki
A jellemzően Távol-Keleten (Kínában, Tajvanon, Japánban és Dél-Koreában) termesztett hüvelyes. Az apró babszemek többnyire vörös színűek. Japánban azuki a neve, de vannak jövevényszavaik is a megnevezésére. A filmben az azuki szót használják. Kelet- Ázsiában az azukibabot édesen, gyakran olyan ízesítéssel, mint mi a gesztenyemasszát. Édességek, édes leves, forró teaszerű ital, illetve fagylalt készül felhasználásával. Az azukibab sütemények töltelékeként is használatos. Egyik közkedvelt, és lassan már világszerte ismert csemege az azukibabból főzött édes, darabos babpasztával töltött dorajaki. A palacsintatésztához hasonló masszából,vaslapon sütik meg a tenyérnyi korongokat, majd kettőt összeragasztanak a babpasztával. A dorajaki szó előtagja (dora) gongot jelent a sütemény formája nyomán. A dorajaki dél-koreai megfelelője pungoppang, a japán megszállás idején terjedt el, főként utcai árusoknál kapható, többnyire hal formájú sütemény, de a patbingsu (a név a vörösbabot jelenti, az étel az ebből főzött és lehűtött darabos paszta aprított jéggel, gyümölccsel, sűrített tejjel tálalva) is vörösbabbal készül.
Lepra
A filmben szó esik a lepráról, ami nálunk mint ijesztő, gyógyíthatatlan, kárhozatos betegség él még ma is a köztudatban. Mint a filmből kiderül, Japánban is félelmet kelt, holott manapság az időben felismert kór jól gyógyítható.
Tokue és barátnője a tokiói Tama Zenshoen Szanatóriumban lakik. Ahogy a filmben elhangzik, a megbetegedetteket arra kényszerítették, hogy bevonuljanak a szanatóriumba. Családjuktól, barátaiktól elszakították őket, minden személyes tárgyukat, ruhájukat elégették. Az intézményt a japán kormány a lepra megelőzési törvény részeként hozta létre 1909-ben és a mai napig működik. Itt gondozzák a leprás betegeket és a leprából felgyógyultakat. Az 1953-as lepra megelőzési törvényt 1996 áprilisában eltörölték. Ennek folytatásaként 1998 júliusában próbaper indult az érintettek kárpótlása érdekében. 2001. május 11-én a perben döntés született: a korábbi megelőzési törvény alkotmányellenes. 2001. május 25-én a döntést megerősítették. A betegek időtartamtól függően 8 és 14 millió jen közötti összeget kaptak kártérítésként. Történetünk a fentiek után játszódik, de látjuk, hogy a betegek - nyilván szabad akaratukból - még ott laknak, de nem elzárva a külvilágtól.
Juku (dzsuku) iskola
Egy iskolarendszeren kívüli, magán iskolarendszer, ahol a gyerekek a tanítási órák után, általában délután fél 5- től este 10-ig tanulnak. Célja a felzárkóztatás, felkészítés a magasabb szintű iskolába való felvételre, illetve a tehetséggondozás. A japán szülők hatalmas összegeket áldoznak. A film feliratában az egyszerűség kedvéért korrepetáló iskolának fordítottam. Ugyanez a rendszer Dél-Koreában is, ott ezt hagwonnak nevezik.
