Nemrég a Korea Times hírt adott róla, hogy Szöulban, a valamikori Wongak buddhista templom romjain létrehozott Tapgol parkban álló tízemeletes (természetesen nem egy valóságos épület tíz emeletére kell gondolni) pagodája 27 év óta először szabadon megtekinthető. Nézelődtem, ami egy nyolc évvel ezelőtti cikkhez is elvitt. Ebben színes leírás mutatta be, hogy a park kedvelt gyülekezőhelye a környékbeli idős férfiaknak. Nem kerül pénzbe, elfoglaltságot ad és csökkenti a magányt.

Itt úgy üldögélnek, beszélgetnek és sakkoznak, azaz janggit, ill. badukot játszanak, mint a világ sok városának egy-egy parkjában a ráérő nyugdíjas férfiak. Talán még nálunk is vannak ilyen helyek, de például két éve az albániai Beratban volt szerencsém a városi parkban egy békés hétköznap délelőttön szemlélni a helyi sakkozó öregfiúkat. A Tapgol park, a koreai öregfiúk kedvenc szórakozóhelye sajnálatosan 2025 júliusa óta már nem az, ami volt: a parkban elszaporodó rendzavarások, egyes idősök lerészegedése és egyebek miatt betiltották a janggit.

A Tapgol parkhoz azonban egy jelentős múltbéli esemény is kötődik. Onnan indult el az 1919-es Március Elsejei Mozgalom (Samil Mozgalom), amely a koreai függetlenségi mozgalom jelentős eseménye volt. A japán gyarmati uralom elleni tiltakozás Korea-szerte és nemzetközi színtéren is folyt, sőt, a koreaiak megismerve Thomas Woodrow Wilson 14 pontját (George Krill újságíró által megszövegezve, amelynek célja elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia szétrobbantással való hatástalanítása, az itt élő 17 népcsoport szétválasztása lakosságcserékkel, kitelepítésekkel és akár népirtással, de mindenképpen az európai népeket vette célba, nem mondjuk az ázsiaiakat), ami magában foglalta a nemzeti önrendelkezés jogát, mindent megpróbáltak annak érdekében, hogy jelen lehessenek a párizsi békekonferencián, amelyet az "öt nagy", USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán vezényelt le. A próbálkozást nem a japánok, hanem bizony az USA képviselői fúrták meg talán azért, mert azokban az években az amerikaiakat még nem zavarták Japán világhatalmi törekvései. De persze kezdték zavarni, aminek egyik jele volt az 1905-ös Taft-Katsura-féle amerikai-japán titkos megállapodás, amely lényegében felosztotta a csendes-óceáni nyugati peremvidéket a két ország között. Bár a megállapodás nem tekinthető hivatalosnak, Roosevelt elnök jelezte, hogy nem fogja ellenezni Japán Koreával kapcsolatos terveit, azaz a hangzatos tervet, hogy Japán védje meg Korea szuverenitását - jó mi? -, amelyet egyébként az orosz-japán háborút lezáró portsmouthi szerződésben is rögzítettek: elismerték a japán igények jogosságát Koreában és Dél-Mandzsúriában. Tehát az USA nyugodtan bízta kecskére a káposztát.

Japán területfoglalási szándéka egyébként nem a 20. században kezdődött. Elég, ha a 16. század utolsó évtizedének Csoszon királyság elleni két, Imjin-háború néven ismert japán invázióját említem. Érdemes megjegyezni, hogy Hideyoshinak, aki Japánban a egyesítéssel a belső békét hozta létre, Japán határán túl a békés szándéka véget ért: nem kizárólag a Koreai-félszigetet, hanem Kínát is le akarta rohanni, meg akarta szerezni a Fülöp-szigeteket, sőt Indiát is, azaz az étvágya meglehetősen nagy volt. De ugorjunk vissza a Tapgol parkhoz, ill. annak előzményeihez. A japán annexió gyökere a 19. szd. elejéig nyúlik, amikor különböző népek (pl. francia, angol, orosz és amerikai) kereskedelmi és hadihajói érték el Csoszon partjait és próbálkoztak kikötéssel, ám nem kaptak rá engedélyt. Ezt megelőzően az ország csak Kínával, azaz a Csing-birodalommal, amelynek adófizető állama volt, ill. a szomszédos Japánnal volt kapcsolata - sokak számára ismerős lehet a név, amin akkoriban emlegették Koreát: Remete királyság. Mindhárom távol-keleti országról elmondható, hogy relatív elszigetelődési politikát folytatott. 1876-ban Japán egy egyenlőtlen szerződéssel nyitásra kényszerítette Koreát, majd pár évtized alatt befolyási övezetébe vonva elérte, hogy egyre több koreai területen valósítson meg kizárólagos japán kereskedelmet. Érdemes elolvasni a szerződés pontjait. Jól látható, hogy az egyetlen előny a koreaiak számára a Kínának szóló adófizetés megszűnése, minden egyéb csak reménybeli előnyt mutatott, amelyből semmi nem valósult meg.

Japán gyarmati terjeszkedését nagyban lendítette az 1895-ben kezdődött első kínai-japán háború, elszántságát és elbizakodottságát erősítette az 1904-1905-ös orosz-japán háború és a Német Birodalom elleni első világháborús győzelem. Biztos, ami biztos, 1910-ben Japán a gyarmati civilizációs küldetés tudatától áthatva annektálta Koreát, ami finoman szólva sem tetszett a koreaiaknak, mert az ilyet ritkán szokták szeretni, nem is beszélve arról, hogy a koreaiak a sokévszázados békétlenkedések miatt okkal nem kedvelték a japánokat.

Az első világháborút követő békekötés sajátságos vonásait jól megvilágítja a Korea Times egyik cikkének, mellesleg egy amerikai pasas írásának egy része:
A Párizsba meghívatlan országok hivatalosan nem nyújthattak be petíciókat. Ennek ellenére a szenegáli Blaise Diagne és az amerikai WEB DuBois Pánafrikai Kongresszust szervezett Párizsban, amely február nagy részében tartott.
Írország és Tonga – igen, Tonga – talált módot arra, hogy hangot adjanak a véleményüknek. A Ritz Hotelben egy Ho Si Minh nevű szakács kölcsönkért egy öltönyt francia barátjától, és petíciót nyújtott be, amelyben Vietnam függetlenségét követelték.
Japán, a felemelkedő keleti hatalom, Makino Nobuaki vezetésével nagyszámú küldöttséget küldött. Clemenceau, Lloyd George és Wilson gyakran vitatkoztak a japánokról és arról, hogyan bánjanak velük. Egy fennmaradt feljegyzés hangsúlyozta, hogy "Japán méltóságát nem szabad megsérteni".

Mint tudjuk, a japánok jóval később húzták ki a gyufát, méghozzá nagyon, amikor lebombázták Pearl Harbort. Tudom, komoly emberek ezt nem teszik, de én nem számítok annak, ezért egy pillanatig eljátszom a gondolattal, hogyan alakult volna a 2. világháború, ha a japánok nem olyan önhittek és ostobán mohók, vagyis nem támadták volna meg az amerikaiakat. (Bár azon is eltűnődhetünk, hogyan alakult volna a 20.szd. története, ha az első világháborúba nem sikerült volna belerántani az amerikaiakat.)
Meglepett, hogy a párizsi békekonferencián Európán kívüli országok is érintve érezték magukat. Mi magyarok több mint száz éve a trianoni békediktátum miatt gyászolunk joggal, ezzel kapcsolatban a figyelmünk - legalábbis az enyém - nem terjedt ki a világ többi részére, holott a konferencián számos nemzet vett részt és számos nemzet szuverenitását vitatták meg. Számomra azért is tanulságos Korea 20. századi története, mert gyakorta emlékeztet rá, hogy a nagyhatalmak és egyéb érdekcsoportok - amelyekben az akarat és a képesség is jelen volt erre - másik kicsi, de szintén értékes nemzeteken is átgázoltak kíméletlenül és igazságtalanul, nemcsak Magyarországon. Változott ez azóta? Mikor jut el a világ arra az egyedül tisztességes és emelkedett pontra, hogy a maga érdekét csakis úgy képviselje, hogy a másikak ne lássák ennek kárát?

A párizsi békekonferencián való részvételre a koreaiak több kísérletet tettek: a Koreai Nemzeti Szövetség Syngman Rhee-t, az 1919. április 11-én, a koreai függetlenségi mozgalom aktivistái által Sanghajban megalapított Koreai Ideiglenes Kormány elnökét és Henry Chungot próbálta elküldeni. Egy Kínában élő koreai csoportnak, az Új Koreai Ifjúsági Pártnak ugyan sikerült a kínai küldöttséggel Kim Kyu-siket, eljuttatni, de erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak.

Syngman Rhee és Kim Kyu-sik

Kim, aki az ideiglenes kormányt megalakította annak érdekében, hogy hivatalosan is képviselhesse Koreát, igen érdekes életutat mondhat magáénak: nyugati oktatásban részesült; kiemelkedő nyelvérzéke volt - angolul, franciául, németül, oroszul, mongolul és szanszkritül, valamint koreaiul, kínaiul és japánul is beszélt; az ideiglenes kormányban több tisztséget töltött be, többek között külügyminiszter is volt. Párizsba vezető útja igen kalandos, ebből talán elég annyi, hogy a párt tagjai minden pénzüket neki adományozták az utazás költségeire, egyes aktivisták az esküvői ruhájukat és gyűrűjüket pénzzé téve; Jeong Yuk-su és mások, akiket a kínai kormány a párizsi békekonferenciára kívánt küldeni, átadták saját jegyeiket Kimnek és társainak; Kim álnéven kínai útlevelet szerzett, így csatlakozott a kínai küldöttséghez. Párizsban Kim petíciót nyújtott be a Koreai Köztársaság Ideiglenes Kormányának képviselőjeként, ill. a japán imperializmus agresszióját és a koreai nép függetlenségének szükségességét ismertető, "A koreai nép követelései" és "Korea függetlensége és békéje" című nyomtatott anyagokat adott át.

Eközben a Március Elsejei Mozgalom tovább folytatódott, sőt növekedett, becslések szerint 1500-1800 tüntetésen kb. 0,8-2 millió résztvevővel. Ennek mértékét jól jelzi, hogy abban az időben Korea lakossága kb. 16-17 millió fő volt.

A békés tüntetések az ország számos pontján megjelentek, átterjedt a diaszpórában élőkre is, így Mandzsúriában, a Távol-Keleti Köztársaság (amely csak 1922. november 15-én csatlakozott Szovjet-Oroszországhoz) területén Vlagyivosztokban és az ahhoz közeli Usszurijszk városban, ill. Hawaiin is tiltakozásokat tartottak a japán megszállás ellen.
A tüntetések ugyan békések voltak, ám a japán hatóságok gyakran erőszakkal verték le őket: 1920-as becslés szerint 7509 halálesettel és 36948 letartóztatással jártak. Ahogy ez lenni szokott, a másik fél, jelen esetben a japánok jelentősen kisebb számokat közöltek, egyes esetekben bizonyítékokat semmisítettek meg. Ilyen volt a Jeam-ri mészárlás (Suwontól délre, Hwaseongtól keletre fekvő falu, ma Hwaseong része), amelynek során a japán katonák 29, a Március Elsejei Mozgalom tüntetésében való részvétellel gyanúsított koreai állampolgárt, köztük gyerekeket vittek be egy templomba, tüzet nyitottak a civilekre, majd felgyújtották a templomot azzal a céllal, hogy a holttestek megsemmisítésével a bizonyítékokat is megsemmisítsék, ill. közeli lakóházakat is felgyújtottak. A szándék nem volt sikeres, mert Frank Schofield kanadai orvos értesült az eseményről és azonnal a helyszínre sietett, jelentést írt, fotókat készített, végül az 1919. május 27-én megjelenő The Shanghai Gazette-ben publikálta azokat.

Az incidensért felelős japán hadnagy ellen eljárás indult, de egy csoport magasrangú tiszt úgy határozott, hogy az eseményeket a helyi lakosság ellenállásával indokolja. 2019-ben egy 17 tagú japán keresztényekből álló csoport látogatott el a mészárlás helyére, és Japán nevében bocsánatot kértek.
Ahogy az előbb már írtam, a tüntetések többnyire békések voltak annak ellenére, hogy Japán egy 1911-es intézkedés értelmében növelte a japán faipari vállalatok hozzáférését a koreai erdőkhöz, majd 1918-ban több mint négymillió hektár erdőt adott át japán faipari vállalatoknak;
egy 1912-es törvény japán ellenőrzés alá helyezte a koreai halászatot és előírta a koreaiak által kifogott összes hal közös értékesítését;
egy másik 1912-es törvény lehetővé tette, hogy japánok koreai földeket birtokoljanak, majd az 1918-ban született áttelepítési program keretében 98 ezren telepedtek le Koreában. A kitelepített koreai földművesek jogorvoslati lehetőség nélkül maradtak és gyakran arra kényszerítették őket, hogy a japán kormánynak dolgozzanak. Vagyis, az ország kifosztása gőzerővel folyt. Ezen túlmenően nem titkolt cél volt a koreai nép beolvasztása a japánba, mivel a japánok úgy vélték, a koreaiak gyáva, gyenge és ostoba emberek, azaz alsóbbrendűek náluk.

Mint a fentiek mutatják, a koreaiak a Március Elsejei Mozgalommal egy összehangolt függetlenségi mozgalmat indítottak el.

1919. március 1-én országszerte terjesztették a Koreai Nyilatkozatot, amely több ponton hasonlóságot mutat az USA Függetlenségi Nyilatkozatával. Harminchárom vallási vezető írta alá, nyilvánosan felolvasták. Az aláírók a felolvasás után megebédeltek, majd feladták magukat a japán hatóságoknak.
"Függetlenséget követelünk népünk örök és szabad fejlődése érdekében, valamint az emberiség ébredő lelkiismeretén alapuló nagy világreform mozgalommal összhangban. Ez a mennyország egyértelmű parancsa, korunk menete, és minden nemzet jogának legitim megnyilvánulása az együttéléshez és a harmóniában való élethez. Íme! Egy új világ van szemünk előtt. Az erőszak napjai elmúltak, és itt vannak az erkölcs napjai. Az emberiség szelleme, amelyet az elmúlt évszázadban tápláltunk, elkezdte új civilizációs sugarait árasztani az emberiség történelmére."

"Nem áll szándékunkban Japánt hűtlenséggel vádolni az 1876-os Barátsági Szerződés óta eltelt időben számos ünnepélyes szerződéses kötelezettség megszegése miatt. Japán tudósai és tisztviselői, hódítók buzgalmában élve, becsmérelték őseink eredményeit, és civilizált népünket barbárként kezelték. Annak ellenére, hogy semmibe veszik társadalmunk ősi eredetét és népünk ragyogó szellemét, nem fogjuk Japánt hibáztatni; először magunkat kell hibáztatnunk, mielőtt másokat hibáztatnánk. Mivel a mai problémákra sürgősen szükség van orvoslásra, nem engedhetjük meg magunknak az időt a múltbeli hibák miatti vádaskodásra."

A Samil Mozgalom erőszakmentességének két oka volt. Az egyik meglehetősen magától értetődő: a korszerűen felfegyverzett japán csapatokkal szemben öngyilkosság lett volna a harcias fellépés. A másik azonban részben a keresztény, erőszakmentes ideológia - a Koreai Nyilatkozat aláírói különböző keresztény egyházak, vagy őshonos vallások és a katolicizmus elemeit ötvöző egyházak képviselői voltak -, részben Mahatma Gandhi hatása, aki épp abban az időben kezdi meg Indiában békés kampányát a brit gyarmatosítás ellen.

Érdekessége a mozgalomnak, hogy bár a korabeli koreai viszonyok között a hagyományosan függő helyzetben lévő nők, kiemelten a magasabb osztályokba tartozó lányok szinte láthatatlanok voltak, mert a konfuciánus illemtan szerint nekik a házak női helyiségeit nem volt szabad elhagyni - a történelmi, de legalábbis kosztümös koreai filmsorozatokban az utcákon andalgó lányok-asszonyok finoman szólva nem a valóságot mutatják -, a tüntetéseken nagy számban vettek részt, ezzel maguk mögött hagyva a szabályokat. Igazán sajnálatos, hogy akkor és azóta Konfuciusz tanításainak rendszere még mindig jelen van, s ezzel sokkal inkább teher az országon, mintsem segítség.

Látható tehát, hogy a Március Elsejei Mozgalom, benne a párizsi békekonferencián való részvételért folyó küzdelemmel, felébresztette a jelenlévő, de sokakban még szunnyadó elszántságot annak dacára is, hogy nem arattak sikert. (Ahogy mi is okkal ünnepeljük '56 hőseit, akik a nemzet szabadságáért harcoltak.) A mozgalom kezdete volt a következő 26 év ellenállási mozgalmának.

A párizsi békeszerződésen való részvétel sikertelensége nyilvánvalóan nagy csalódás volt a koreaiak számára. 1922. január 21-én Moszkvában megkezdődött a Távol-Kelet Népeinek Kongresszusa, amelynek megrendezése annak következménye volt, hogy abban az időben Szovjet-Oroszország és a Komintern aktívan támogatta a gyarmati nemzeti felszabadító mozgalmakat. A konferencia tehát a Távol-Kelet elnyomott népeinek kérdésével foglalkozott. Résztvevői többnyire a kelet-ázsiai országok képviselői voltak, többségben pedig koreaiak, a már előzőekben említett Kim Kyu-sik-en kívül pl. Yeo Un-hyung függetlenségi aktivista, az ideiglenes kormány tagja, a függetlenségi nyilatkozat egyik megalkotója, akit északon és délen is tisztelnek, és Lee Dong-hwi az ideiglenes kormány második miniszterelnöke, aki nem mellesleg fegyveres akciókat is vezetett a japánok ellen (9 ország, köztük Kína, Korea, Japán, Mongólia és Indonézia vett részt összesen 144 fővel, a koreai küldöttség 23 szervezet 52 képviselőjéből állt). A sok koreai függetlenségi aktivista között számosan annak ellenére vettek részt, hogy nem értettek egyet a kommunista ideológiával. Döntés született, hogy a koreai forradalmi mozgalmat a sanghaji ideiglenes kormány támogatásával kell folytatni, mivel Korea a kommunizmus ismeretei nélküli, nagyrészt agrárország, ahol a függetlenségi mozgalom többnyire a forradalmi nacionalizmusra helyezi a hangsúlyt. Úgy vélem, a nyugati hatalmakban való csalódás, főként hogy a Komintern a keblére ölelte a kommunista ideológiához vonzódó koreai vezetőket, ill. hogy azután Szovjet-Oroszország és Kína teret adott az egyre inkább kibontakozó koreai ellenállásnak, hozzájárult a 20-as években erősödő, majd a 2. világháborút követően a Szovjetunió hatására még jobban kibontakozó kommunista irányvonalnak, amely a koreai háború után végül a mai, Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nevű nyomorúsághoz vezetett.

Dél-Koreában az 1953-ban fegyverszünettel befejeződő koreai háborút követően egymást váltó katonai diktatúrák következtek, amelyek ellen már a 70-es években próbáltak tiltakozni azok, akik nem elégedtek meg a javuló gazdasági állapotokkal, mert ennél többet szerettek volna. Az 1980-ban fellángolt, a Gwangju polgárai által kezdeményezett, a hadiállapot eltörlését és Chun Doo-hwan tábornok regnálását követelő felkelés, majd a felkelés véres leverését követően is folytatódott a demokratizálódási mozgalom, ahogy erről előző posztomban már írtam. A mozgalomban részt vettek az egyházak, az egyetemi hallgatók és nem utolsósorban a munkásmozgalmak, -szervezetek. Közéjük sorolandó a minjung mozgalom, amelynek ideológiai háttere a marxizmus-leninizmuson alapult. 

Az 1980-as években a dél-koreai egyetemek az USA-ellenes érzelmeket és a minjung eszméit közvetítő plakátok terjesztésének központjai lettek. A gwangjui felkelés kudarcának megvitatása közben a diákok és értelmiségiek a dél-koreai társadalom alapvető ellentmondásain is elmélkedtek. A kiindulópontot az a kérdés jelentette, hogy az ország kapitalista társadalom-e vagy félgyarmati állam. A válasz a demokratizálódási mozgalom céljait és stratégiáit is meghatározta.
A 80-as évek végére a minjung mozgalomban két csoport került előtérbe: a Nemzeti Felszabadítás és a Népi Demokrácia. Az előbbi a Koreai-félsziget egyesítését helyezte előtérbe, úgy vélve, hogy az USA által félgyarmati helyzetben lévő Dél-Korea felszabadítása elsődleges. Később ez a csoport kettévált: az egyik hivatalosan is magáévá tette Észak-Korea dzsucse ideológiáját (a marxizmus-leninizmus észak-koreai sajátosságokra szabott változata), a másik az újraegyesítésre összpontosított. A Népi Demokrácia csoport ezzel szemben a globális marxista-leninista eszme által vezérelve a globális kapitalizmus elleni osztályharcot tekintette alapvető feladatának.

Mint tudjuk, a Gwangjuban megfogalmazott célok közül a hadiállapot eltörlése nem valósult meg: Észak és Dél között a mai napig a fegyverszünet érvényes. Azonban Chun Doo-hwantól sikerült megszabadulni. 1987-ben, számos bonyodalom után, amelyben Chun Doo-hwan még továbbra sem volt hajlandó a közvetlen elnökválasztást támogatni, hanem az általa kijelölt Roh Tae-woot akarta az elnöki székbe ültetni, elindult a Júniusi Demokrácia Mozgalom. Ez végül oda vezetett, hogy Chun lemondott pártelnöki tisztségéről. Természetesen ez a lemondás számára kényszer volt. 

Érdemes megnézni és meghallgatni 7:45-től a Magyar Televízió híradójának 1987. július 10-i adásában Chun Doo-hwan, a gwangjui mészáros lemondását. Indoklása maga a képmutatás, de fogalmazhatunk úgy is, hogy mouche, amelynek feladata volt elfedni az igazságot. Ínyencebb olvasóimnak ajánlom a híradót az elejétől nézni, mert visszavezeti az embert abba az időbe, amikor még nem sejtettük, csak reméltük, hogy nálunk is hamarosan megszűnik a diktatúra.

Az 1970-es, azután még inkább a 1980-as évek dél-koreai demokratikus mozgalmaihoz a maguk eszközeivel csatlakoztak a képzőművészek is. Ezt nevezik a minjung művészetnek (민중미술, a kifejezés szó szerint népet, azaz egészében népművészetet jelent), amely magában foglalja az olajfestményt, fametszetet, kollázst, fotómontázst, plakátot és a ready made-et (magyarul az angol kifejezés honosodott meg a műalkotássá alakított használati tárgyakra), s ezzel új, ma már világszerte ismert irányzat jött létre a koreai művészetben.

Egyébként kezdetben a művészek nem tették magukévá a minjung művészet kifejezést, ugyanis ezt az antikommunista állam erőltette rájuk, felforgatónak és veszélyesnek bélyegezve őket.

A művészek felismerték, hogy a maguk eszközeivel részt kell venniük a demokratizálódási mozgalomban. Így a minjung művészet az emberek mellé állt.

Indulása 1969-re tehető, amikor Oh Yun, Lim Se-taek, Kim Chi-ha és mások megalapították a Hyunsil Dongin nevű csoportot majd 1979-ben vált teljeskörűvé a Hyunsil és Eonbeon csoport megalapításával. Ezt követően további művészeti csoportok jöttek létre.

A kelet-nyugat közti hidegháború megszűnését és Dél-Korea demokratizálódását követően, az 1990-es évek elején a minjung művészet aktivista jellege meggyengült. A Nemzeti Modern és Kortárs Művészeti Múzeumban 1994-ben A Minjung művészet 15 éve címen megrendezett kiállítás nyomán a minjung művészetet történelmi művészeti mozgalomként ismerték el. A minjung művészet azonban a jelenkorban is fontos eszköz a művészeti világban: a városi mindennapi élet és a helyi közösségi művészet, például a környezetművészeti és a falfestmény-mozgalmak ennek a művészeti mozgalomnak része.

A minjung művészet, bár létrejötte részben átfedésben jelent meg vele, elhatárolódott a dansaekhwa, vagyis a koreai monokróm absztrakt festészettől, mert az utóbbi nem foglalt állást társadalmi és politikai kérdésekben. A minjung művészek kritizálták a l'art pour l'art modernizmus gondolatiságát.

A Gwangjuban felnőtt Hong Song-dam a minjung mozgalom tagjának a gwangjui felkelés jeleneteit ábrázoló fametszetei.

A demokratizálódási küzdelmekbe a minjung művészet képviselői, mint az undongkwon tagjai (운동권 undongkwon eredeti jelentése szerint "a mozgalom szférája", ám a 80-as években a kifejezés jelentése változott, tudniillik a mozgalom vezetőire és aktivistáira utalt) plakátok készítésével kapcsolódtak be. Az 1986-os és 1987-es plakátok gyakran hivatkoztak a gwangjui felkelésre, olykor megnevezve olyan személyiségeket, akik szerepet játszottak a mészárlásban, mint például Roh Tae-woot. A stencilezéssel készült plakát szövege "A mészárlás főtervezője, Roh Tae-woo nem lehet elnök. Azonnal mondjon le." (Más lapra tartozik, hogy az 1987. december 16-i, az elnökválasztáson Roh Tae-woo többséggel nyert, mivel az ellenzék két jelöltje, Kim Young-sam és Kim Dae-jung között megoszlottak a szavazatok.)

A plakátok hozzájárultak az egyesülési mozgalmak és a katonai rezsim elleni politikai küzdelmek népszerűsítéséhez. A nagyméretű transzparensekkel a tüntetéseket támogatták.
Az egyesülést hirdető plakáton egy északi és egy déli munkás karolja át egymást a szögesdrót-kerítés fölött.

Bár a minjung művészet képviselői közül sokan műveikkel közvetlenül foglaltak állást a demokratizálódási mozgalom mellett, sőt, mint láttuk, aktivistának tekinthetők, nem kizárólag az ilyen alkotások tartoznak ebbe a körbe: az 1980-as években a művészek közül többen alkotásaik középpontjába a hétköznapi emberek életét helyezték, ami gyökeres változást jelentett a korábbi szemlélethez képest.

Oh Yoon, a fájdalmasan fiatalon elhunyt művész műveivel közvetetten foglalt állást. Munkáival a hagyományokat, ill. a hétköznapi emberek életét villantotta fel, rendkívül erőteljes stílusban. De jelentős a személye a minjung művészetben a fametszetek használatának bevezetése miatt is. Legismertebb képe a Karddal, amely a sámán ördögűzési szertartás egyik elemét örökíti meg.

A Dureong művészeti csoport egyik alapítója Kim Bongjun, aki leginkább a gwangjui felkelésről szóló alkotásairól híres. Az alábbi kép címe: Áprilisi dal

Bong másik, rendkívül hatásos alkotása A lelkek hívása

Illendő megemlékezni Park Saeng-kwangról, a koreai művészettörténet különcéről, aki ugyan a minjung művészet kialakulása idején már a nyolcvanas éveiben járt, majd 1985-ben el is hunyt, de nagyban inspirálta a minjung művészeket. Hagyományos koreai sámánokat, mudangokat merész színekkel és szokatlan kompozíciókkal ábrázoló festményeivel egyike volt azoknak, akik elindították a minjung művészetet.

A minjung művészet egyik, a mába is átnyúló műfajáról is említést kell tenni, ez pedig az életmód falfestmény, amelynek célja a művészet beépítése az emberek mindennapjaiba úgy, hogy szokásos tevékenységük közben adtak rá lehetőséget. Ennek érdekes darabja az 1985-ben készült 30 méteres alkotás, Kim Jeong-heon munkája. A falfestmény a gwangjui börtön gyakorlóudvarának falán a helyi élet jeleneteit ábrázolta: rizsültetvényt és -betakarítást, a békés mindennapi életről álmodozó lánnyal. 

Több művészeti csoport, köztük a Hong Song-dam vezette Gwangju Szabadművészek Egyesülete a Gwangju Polgári Művészeti Iskola létrehozásával fametszet készítés és a népi kultúra oktatására workshopokat szervezett  a polgárok számára. Ezzel lehetővé tették hétköznapi emberek számára érzéseiket kifejező alkotások készítését, s hogy a művészet jelen legyen  mindennapi életükben.

A minjung kiállításokat a hatóságok sokszor betiltották, az alkotásokat elkobozták, az alkotókat bebörtönözték és megkínozták, de a mozgalom folytatódott.

Shin Hak-chul, amikor 1982-ben megrendezte első önálló kiállítását, nem állt kapcsolatban egyetlen minjung művészeti csoporttal sem. A kiállítás azonban szélesebb körű ismertséget hozott számára, így összekapcsolta őt a minjung művészeti mozgalommal. Munkái a nemzeti érzést testesítették meg, tükrözve bennük a koreai nép szellemiségét és küzdelmét: a japán megszállás elleni szabadságharcot, a nemzeti megosztottságot, valamint egy olyan katonai diktatúra elnyomásával szembeni ellenállást, amely az ipari fejlődést és a gazdasági növekedést helyezte az előtérbe.
Egyik legjelentősebb alkotása az 1987-ben készült Rizsültetés. Shin alkotásainál, köztük ennél is, jelentősége van fotóknak, itt a rizsföldeket előkészítő gazdákról készült fénykép adta az inspirációt. A mű alsó fele a hagyományos koreai értékekkel ütköző környezetszennyezés és a korrupció szimbólumait ábrázolja, a kép felső fele az egyesülés örömét mutatja, háttérben a Paektu-heggyel, a két koreai nép közös szimbólumával. Az alább látható fotó nem az eredeti alkotásról készült, hanem rekonstrukció. Az eredeti sérült és máig az ügyészség ellenőrzése alatt áll, bár a Nemzeti Modern és Kortárs Művészeti Múzeumban őrzik. 1989-ben - figyelitek? a szabad elnökválasztás utáni időről van szó! - a szöuli rendőrség Kémelhárítási osztálya Shin lakásában razziát tartott, nemzetbiztonsági törvény megsértésének vádjával letartóztatta. A rendőrség úgy értelmezte a festményt, mint Észak-Korea dicsőítését, ill. azt állították, hogy a hegység ábrázolása Kim Ir-szen phenjani szülőházára utal. Ezt a történetet olyan oldalon találtam, amelyen a szöveg szerzője rendkívül találóan és üdítő humorral ezt írja: "A puszta abszurditáson túl a rendőrség hírszerzés-ellenes képzelőereje, amellyel a festményt ilyen módon értelmezte, egyszerűen lenyűgöző. Míg a művészetkritika magában foglalja az impresszionista, a stilisztikai és a kompozíciós kritikát, megjelent egy műfaj, amelyet valóban "közbiztonsági kritikának" lehetne nevezni." A történet azonban nem végződik be ennyivel. Élvezetes olvasmány és rendkívül sokat elárul Dél-Koreáról.

1988 decemberében a Népi Művészeti Mozgalom Nemzeti Szövetségének Létrehozását Előkészítő Bizottság [rövidítve: „Minmiryeon Előkészítő Bizottság”) úgy döntött, hogy egy nagyméretű transzparensfestményt készít „A Nemzeti Felszabadítási Mozgalom története” címmel, a régiók közötti szolidaritás jegyében. 

Busanban a Busani Művészeti Mozgalom Intézete és a Busani Regionális Egyetem Művészeti Társulatainak Uniója részt vett "A Nemzeti Felszabadítási Mozgalom története" című kiállítás elkészítésében. A mű összesen 11 táblából állt, mindegyik tábla 2,6 méter magas és 7 méter széles volt, így a teljes hossza elérte a 77 métert. A festmény három hónap alatt készült el az ország öt régiójából, köztük Busanból érkező művészeti csoportok, valamint 30 egyetem művészeti csoportjainak részvételével. A busani régió által kezelt részek a hatodik tábla, "Az antikommunista rezsim és az áprilisi forradalom", valamint a hetedik tábla, "A demokratizálódási mozgalom és a Bu-Ma felkelés" voltak. A "Nemzeti Felszabadítási Mozgalom története" elkészülte egy megnyitó kiállítással kezdődött a Szöuli Nemzeti Egyetemen 1989 áprilisában, majd egy országos szabadtéri kiállítási turné következett. Ezt követően a művet országszerte egyetemeken és a gwangjui Geumnam-ro-n állították ki, míg Busanban a Busani Nemzeti Egyetemen , a Dong-A Egyetemen, a Műszaki Egyetemen [jelenlegi nevén Kyungsung Egyetem] és a Busani Állomás Plazán rendeztek kiállításokat. Eközben a megnyitón Hong Seong-dam festőművész bejelentette, hogy "A Nemzeti Felszabadítási Mozgalom története" című művét benyújtja a Phenjangi Ifjúsági és Diákfesztiválra, és a mű diáit elküldték Phenjanba. Phenjanban a "A Nemzeti Felszabadítási Mozgalom története" című művet eredeti méretében restaurálták, és turné keretében kiállították Wonsanban, Hamhungban, Kaesongban és más helyszíneken. Június 30-án a "A Nemzeti Felszabadítási Mozgalom története" című művet, amely a Hanyang Egyetemen volt kiállítva, a pekgoldanok* széttépték és elégették, miután megtámadták az Egyetemi Hallgatói Képviselők Nemzeti Tanácsának [rövidítve: Jeondaehyeop] tüntetését.

A nemzeti felszabadító mozgalom történetét ábrázoló transzparensfestménnyel kapcsolatos incidenst követően nyolc művészt, köztük Hong Seong-damot, a Minmiryeon előkészítő bizottságának elnökét tartóztatták le a közbiztonsági hatóságok, augusztus 4-én pedig országszerte illegális házkutatásokat tartottak a Minmiryeon irodáiban, köztük a Busani Művészeti Mozgalomkutató Intézetben is, házkutatási parancs nélkül. Bár a busani régióban nem történt áldozat az incidens következtében, az irodát bezárták, és minden tagját körözés alá vették. Válaszul a Busani Művészeti Mozgalomkutató Intézet ideiglenesen biztosított egy munkahelyet a Kyungsung Egyetemen, és a terep igényeinek kielégítése mellett egyidejűleg országos küzdelmet indított a művészek letartóztatása és elnyomása ellen. Ennek eredményeként októberben megrendezték a „Küzdelem Újjáélesztése Kiállítás” és a „Letartóztatott Művészek Műveinek Kiállítása” című kiállításokat. Forrás.

* A Baekgoldan (백골단), szó szerint „Fehér Koponya Osztag” vagy „Fehér Csontváz Brigád” jelentésű kifejezés sötét múltra tekint vissza Dél-Koreában: egy hírhedt civil ruhás rendőri egységre utal, amely az 1980-as és 1990-es években működött.

A monumentális mű egyik darabja, címe: A kabo parasztháború

A minjung művészet elévülhetetlen érdeme tehát a való élet és a művészet közötti szakadék csökkentésével a korábbinál jelentősen nagyobb társadalmi szerepvállalás. S mint előzőleg megjegyeztem, az aktivista jellege gyengült, ám a társadalmi és politikai problémák iránti fogékonyság nem szűnt meg. Ennek ékes bizonyítéka Hong Seong-dam alkotása, amelyet 2015 augusztusában a Gwangjui Biennálé 20. évfordulójának emlékkiállításán készültek bemutatni a Gwangjui Művészeti Múzeumban. A múzeum tisztviselői a megnyitó előtt néhány órával tanácskozást tartottak és úgy döntöttek, másfél hónappal elhalasztják a kiállítás megnyitóját. Hong erre visszavonta a festményt. Lee Yong-woo, a biennálé társalapítója és elnöke sajtótájékoztatón kijelentette: "Nem hiszem, hogy tabu egy ország elnökének kigúnyolása... A művészi kifejezés szabadságát a kormánynak nem szabadna korlátoznia csak azért, mert a kiállítási költségvetés az ő ellenőrzésük alatt áll." A Sewol Owol című festmény ugyanis a Sewol komp katasztrófáját és Park Gun-hye, az akkori elnök felelősségét kapcsolja össze az owol (május) 1980 májusával, a gwangjui felkelés időpontjával, amely Park Chung-heere utal, azaz azt jelzi, hogy az elnökasszonyt még mindig az apja öröksége irányítja. A kép középpontjában a katasztrófa áll, attól jobbra és balra számos jelenetet ábrázol, közülük többet még mi, európai szemmel is azonosítani tudunk. Aki szívesen ismerné meg a részleteket, itt olvashat teljes leírást. Rendkívül érdekes, nagyon ajánlom. Alább a festmény csirkefejes változata látható, alatta a másik változatból a madárijesztős ábrázolás.

A végére hagytam Choi Byeong-soo Lee Han-yeolról készített portréját, ill. a demokratizálódási mozgalom ikonikussá vált tragikus, ám egyben felemelő jelenetéről készült transzparensfestményét. Lee Han-yeol volt az az egyetemista, aki az 1987. június 9-i demonstráción a rohamrendőrök durva fellépése következtében halálos sérülést szenvedett egy könnygázgránáttól, s akit sérülését követő pillanatban egy másik hallgató ölelte át. A két fiatal nem ismerte egymást. A fiú halála hírére tartott óriási tüntetések közvetlenül járultak hozzá a demokrácia kibontakozásához, A portrét a fiú temetésén egy fekete posztóval letakart teherautó vitte a menet előtt.

A temetés után Choi festményét nyilvánosan kiállították a Yonsei Egyetemen, de a szöuli rendőrség gyorsan megsemmisítette, hogy bagatellizálják Lee halálának jelentőségét. Choi egy ugyanolyan portrét festett a megsemmisített helyett, de nem sokkal a pótlása után ezt a második portrét késekkel megvagdosták, amit sokan a rendőrségnek tulajdonítanak. A megvagdosott festményt végül megjavították, és a 2010-es gwangjui biennálén kiállították ugyanúgy, mint Lee temetésén, egy teherautóra rögzítve. 

Choi Byeong-soo a drámai tüntetést követő éjszakán a Yonsei egyetem Rajzfilmkedvelők Klubjának diákjaival közösen elkészítette a jelenetet megörökítő fotós fényképe nyomán a Mentsük meg Hanyeolt című transzparensfestményt, amelyet másnap a Diákszövetség külső falára függesztettek fel.

"Nincs olyan művészet, amely eltávolodna a hagyományoktól. A népek minden művészete az adott nép hagyományain alapul." Park Saeng-kwang

Az alább elmondott történet egyik, méghozzá tragikus eseményének ma van az évfordulója. 

Az előzmények

Hogy megvilágítsam az akkori helyzetet, röviden vázolnom kell az előzményeket. Chun Doo-hwan 1980 és 1988 között Dél-Korea ötödik elnöke volt. Az elnöki széket az 1979 decemberi puccsal szerezte meg. 1979 októberétől, Park Chung-hee halálát követően névleg Choi Kyu-hah töltötte be az elnöki tisztet, ám a tényleges hatalmat a puccsig is Chun gyakorolta. Park Chung-hee 1972-ben bevezette a Jusin Alkotmányt, amelynek értelmében a dél-koreai elnököket közvetve a Nemzeti Egyesítési Konferencia, egy elektori kollégium választotta meg . Ez a rendszer még Park 1979 októberi meggyilkolása után is fennmaradt, Choi Kyu-hah váltotta elnökként, akit néhány hónapon belül Chun váltott fel az 1979. december 12-i puccs után. Mivel a kollégiumot általában maga a rezsim választotta ki, az nem jelentett semmiféle demokratikus ellenőrzést az elnöki hatalom felett.

Feltehetőleg, még azok is, akik a Koreai Köztársaság közelmúltbeli történetét alig vagy egyáltalán nem ismerik, hallottak róla, hogy az országot 18 éven keresztül katonai diktátorként irányító politikus és katonatiszt, Park Chung-hee, aki 1961-ben puccs során került hatalomra, 1979. október 26-án merénylet áldozata lett. Hallhattak róla, hiszen gyakran említették, mert 2013 és 2017 között lánya Park Geun-hye volt az ország elnöke, akinek hatalomból való távozása elég nagy port kavart, majd hatalommal való visszaélés miatt 25 év börtönbüntetésre ítélték, s csak az őt követő elnök együttérzése miatt kapott rövid idő elteltével kegyelmet. 

A demokráciáért tüntetők Park Jong-chul arcképével

Szóval, 1979 őszén Park Chung-hee-t meggyilkolták, majd némi átmeneti zavar után 1979. december 12-én Chun katonai puccsot szervezett, hadiállapotot hirdetett, majd megalapította a Koreai Ötödik Köztársaságot. Szép idők voltak ezek a koreaiak életében: az egyik katonai diktatúrából ki, a másikba be. Azonban az is letagadhatatlan, hogy Park Chung-hee regnálása idején indult gazdasági fejlődésnek a köztársaság, azután Chun Doo-hwan elnöklete alatt a gazdaság sosem látott mértékben növekedett. Csakhogy - elég meglepő módon - vannak olyanok, akkoriban Dél-Koreában nem is kevesen, legnagyobbrészt a fiatalok soraiban, akik számára a demokrácia mégis fontosabb. Akiknek nincs ínyére, hogy az elnök szélsőséges eszközöket alkalmaz hatalma megőrzésére. Chun dicső működésének egyik jelentős állomása a sokak által ismert, diákok vezette Május 18-i Demokratizálódás Mozgalom, közismert nevén Gwangjui felkelés, az 1980 májusában induló tüntetéssorozat, s annak véres leverése. Ebben a videóban a látvány és a szöveg egyaránt megrázó.

Az alábbi videóban hallható dal az ellenállás ikonikus dalává vált, majd három évtizeddel később, a Park Geun-hye elleni tüntetések alkalmával újra felhangzott. 

A gwangjui felkelés kegyetlen elfojtása ellenére a diktatúra ellen és az állampolgári jogokért folytatott küzdelmek nem szűntek meg, a hatalom pedig folyamatosan üldözte a résztvevőket. A hivatkozás mindig az észak-koreai, vélt vagy valós fenyegetés volt. A nyomozásokat és kihallgatásokat az antikommunista mázzal öntötték le, ám ez nem fedte el a valódi okot, Chun Doo-hwan és társai hatalomhoz való görcsös ragaszkodását, annak megőrzéséért bárminek a bevetésére való hajlandóságát.

1985-ben Chun Doo-hwan a belföldi és nemzetközi megítélésének erősítése céljából demokratikus képviselet látszatának megteremtésére törekedve parlamenti választásokat tartott. Bár számszerű siker alig volt, az ellenzék erkölcsi győzelmet aratott. Chun igyekezett húzni-halasztani az ellenzék legfőbb követelésének, a közvetlen elnökválasztásnak az elfogadását. Azután az 1986 februári tiltakozáshullám hatására beleegyezett a parlamenti vitába. Az erre felállított bizottság hónapokig tárgyalta a kérdést, végül Chun elnök 1987 áprilisában a bizottságot is felfüggesztette az olimpia utánig. Ez természetesen tovább fokozta a kormányellenes hangulatot. Ebben az időben a dél-koreai munkásmozgalom (számos szervezet, eltérő politikai ideológiákkal és módszerekkel), az egyetemi hallgatók és az egyházak kölcsönösen támogató szövetséget kötöttek, így egyre nagyobb nyomást gyakorolva a rezsimre. Gwangju után egyre több diákaktivista küzdött a diktatúra ellen, közülük való volt Park Jong-chul is.

Az áldozatok

A szöuli 1-es metróvonal Namyeong állomás közelében áll az az épület, amelyben a kihallgatások történtek, ma a Namyeong-dong Emberjogi Központ

Ebben az épületben hallgatták ki, vagyis kínozták meg 1987. január 14-én Park Jong-chult, a Szöuli Nemzeti Egyetem nyelvszakos hallgatóját, aki nem volt hajlandó elárulni egyik aktivista társa hollétét. A sebtében odavitt orvos, Oh Yeon-sang 30 percen át igyekezett újraéleszteni, sikertelenül. Oh január 15-én újságíróknak nyilatkozott, aztán őt is őrizetbe vették és kihallgatták. Későbbi visszaemlékezésében elmondta, hogy "a rendőrségi kihallgatóba érkezve majdnem leállt a légzésem. A hasa megduzzadt. Tele volt vízzel." A fiú felsőteste meztelen volt, az általa viselt nadrág pedig nem a sajátja volt, és széklettel volt foltos. Oh állítása szerint a nyomozók a fiú testét takarókba csavarták, majd egy liftbe tuszkolva tüntették el. A halál okát a rendőrség megmásította azt állítva, hogy Park megijedt, mikor az egyik rendőr az asztalra csapott, s a sokk okozta a halálát. Az egyik ügyész elmondása szerint a boncolás zúzódásokat mutatott ki a testen és vérrögöt a tüdőben. A boncolás azt is megállapította, hogy kínzás közben fulladt meg, ahogy a nyakát a kád pereméhez nyomták. Igen, kád. A fenti épületben ugyanis a szobákban kád is volt, ami nem a tisztálkodást szolgálta.

A képen balra látható a kínzásra használt kád

25 év után az egykori két börtönőr, a 68 éves Yeongdeungpo börtön volt biztonsági osztályának vezetője, An Yu és a 65 éves Han Jae-dong volt börtönőr megtörte a hallgatást. A Park Jong-chul halállal végződött kínzásában résztvevő, Jo és Kang vezetéknevű rendőröket a tragédia megtörténte után három nappal a Yeongdeungpo börtönbe vitték, ahol tisztviselők látogatták őket, fenyegették őket és ajánlatokat tettek nekik cserébe az ügy eltussolásáért vagy bagatellizálásáért. An további információkat is megszerzett a diák kínzásával kapcsolatban. Mindezt továbbította Lee Boo-youngnak, a Koreai Demokrácia Újraegyesítéséért Nemzeti Szövetség főtitkárának, aki szintén ott raboskodott. Lee levélben írta meg az információkat, majd átadta azt Han-nak. A levél több kézen is keresztülment, mielőtt végül a Katolikus Papok Igazságügyi Egyesületéhez került. A CPAJ ugyanazon év május 18-án a Myeongdong székesegyházban hozta nyilvánosságra az információt, Park kínzások általi halálának híre pedig egy hónappal később elindította a júniusi demokratizálódási küzdelmet. A történetből jól érzékelhető, hogy a társadalomban erős volt az ellenállás, ill. hogy milyen nehézségeket és feltehetően veszélyeket kellett vállalni azért, hogy az igazság napvilágra kerüljön. A részletek 2010-ben jutottak a közvélemény tudomására abból a könyvből, amelyet Hwang Yong-hui, a börtönben dolgozó fiatal őr Szögesdrótkerítés címen írt. A nyilvánosság előtt An elmondta, mennyire fájt neki, hogy ő is tagja volt az elkövetőknek. A múltbeli érzését idézte: fájt, hogy egy fiatalt kommunistának állítanak be, megölik, majd eltussolják a történteket. Han, aki életét kockáztatta a levél eljuttatásával, azt mondta, a Park Jong-chul incidens a legsúlyosabb volt harmincéves pályafutása alatt, majd kijelentette: 25 év telt el, de a katonai diktatúra öröksége a mai napig érezhető. Han, aki az 1970-es évek óta számos demokratizálódási aktivista közeli ismerőse, kiérdemelte a "demokrácia őre" nevet.

A kislány pólóján a felirat: Hazugságoktól mentes országban akarok élni

Úgy hiszem, nem érdektelen megemlíteni, hogy az 1980-as évek bűnei valóban, még ma is foglalkoztatják a társadalmat: 2018-ban az Igazságügyi Minisztérium által létrehozott bizottság megerősítette két aktivista 1980-as évekbeli megkínzását, amelyek közül az egyik - Park Jong-chul esetében - halállal végződött, a másik esetben Kim Geun-te, akkori vezető polgári aktivistát, elektromos árammal és vízzel kínozták meg. Az utóbbi esetet az ügyészség eltitkolta. Kim később jóléti miniszterként és törvényhozóként is szolgált, majd 2011-ben meghalt. „Az ügyészség elnézte és támogatta a rendőrség kínzással összekapcsolt nyomozását, és hatalmával visszaélve eltussolta azt” - állapította meg a testület. A bizottság azt követelte az ügyészségtől, hogy ismerje el helytelen cselekedetét és kérjen hivatalosan bocsánatot. Véleményem szerint joggal merül fel a kérdés, hogy csupán két rendőrségi kihallgatásnál alkalmazták-e a vízzel való kínzást abban az épületben, ahol a kihallgatásra szolgáló helyiségekben ilyen gondosan beépítették a kádakat. Park Jong-chul halálának hírére országszerte tüntetések kezdődtek, majd 1987. június 10-én egy hatalmas tüntetés bontakozott ki, amelynek eredménye végül véget vetett Chun Doo-hwan katonai diktatúrájának, létrehozta a Koreai Hatodik Köztársaságot, bevezetve a közvetlen elnökválasztást. 

A megsebesült Lee Han-yeol diáktársa, Lee Jong-chang karjában

Azonban nem egyedül Park Jong-chul halála váltott ki óriási felzúdulást. A június 10-i másfél milliós tüntetést megelőző napon. a Yonsei Egyetemnél tartott tüntetés során a rendőrség könnygázt is bevetett. Az egyetem hallgatója, Lee Han-yeol aznap részt vett a tüntetésen, s a rohamrendőrök által kilőtt könnygázgránát eltalálta, áthatolt a koponyáján.  Az egyetemen példásan tanuló Lee Han-yeol három lánytestvérével és szüleivel Gwangjuban élt, szüleinek engedelmes fia volt. 1987. június 9-én délután az utcán haladva a könnygáz elől beugrott egy kapuba, ám a gránát eltalálta. Lee Jong-chang, egy másik diák szintén ott keresett menedéket, s amikor látta a fiút összeesni, átölelte Lee Han-yeolt, és az iskola felé vitte azzal a gondolattal, hogy biztonságos helyre juttassa a diákot. Lee Jong-chang és Lee Han-yeol nem is ismerték egymást. Han-yeol közben azt mondogatta halkan: "Fáj a fejem hátul. Jól vagyok." - majd elveszítette az eszméletét, és ömlött a vér a fejéből és az orrából. Eközben több diáktársa rohant oda, hogy kórházba vigyék. Délután fél hatkor még azt mondta, "Holnap be kell mennem a városházára.", aztán kómába esett. Koponyájának bal oldala zúzódott, agysérülést szenvedett, később a helyzetet tüdőgyulladás bonyolította, végül július 5-én belehalt sérülésébe. Temetését július 9-én tartották, amelyen óriási tömeg vett részt, s amelyen beszédet mondott Mun Ik-hwan koreai lelkész, költő és aktivista - róla már írtam a Jun Dongjuról szóló posztban. Beszédét a modern Korea egyik leghíresebb beszédeként tartják számon. A vizsgálat megmutatta, hogy a Lee Han-yeolt halálosan megsebző gránátot egy SY-44-es lőfegyverből indították, amely még később is használatban volt. A vizsgálat szerint a rohamrendőrök szándékosan csökkentették a szabály szerinti 45 fokos lövési szöget, így okozva sérülést.

De nem ők voltak az egyedüli áldozatok: voltak sokan, akiknek a neve nem közismert.

A szöuli Ewha Női Egyetem diákjai

 Ma

A Namyeong-dongban álló épületnek voltak társai, álcázott nyomozóirodák, elfedett ablakokkal, és közülük huszonhét még ma is működik az átláthatóság garanciái nélkül, titkosan. Néhány éve tárgyalások folytak róla, hogy a hatáskört a Nemzeti Hírszerző Szolgálattól a rendőrségnek adják át. Részletek ebben az írásban, amelyben a szerző feltesz egy kérdést. Biztosan változott valami, az 1987 óta eltelt 30 évben?

A Korea Times szerkesztője, Jon Dunbar Korea leghíresebb építészével, Kim Swoo-geunnal járta végig Kim összes megmaradt épületét, s ennek során találkozott először a Namyeong-dongbeli, külső megjelenésében is minimum nyomasztó, antikommunista nyomozóhivatali épülettel. Azután, amikor írásában ezt is említeni készült, arra kérték, hogy távolítson el mindent a Namyong-dongi épülettel kapcsolatban. Dunbar tudomásulvette a cenzúrát, bár nem tudta, a múltbeli diktátorok leplezése vagy Korea hírnevének megőrzése húzódott-e meg a kormányzat kérése mögött. Bármelyik is, egyik sem vet jó fényt a jelenre. A cikk, benne további érdekes információkkal és fotókkal itt érhető el.

Bár nyugtalanító, hogy a nyomozóirodák még állnak, sőt működnek; kényelmetlen érzés, hogy előfordul a szőnyeg alá söprés, az mindenesetre biztató, amiről friss híradás tájékoztat: a 2024-es hadiállapot kihirdetése miatt Yoon Suk-yeolra, a volt köztársasági elnökre minden bizonnyal komoly büntetés vár. Mint olvasom, az ügyészség halálbüntetés kiszabását kérte, amelyet nyilván nem fog kapni, sőt, talán mint Park Geun-hye, ő is pár év után kegyelemmel szabadul, ám Korea láthatóan nagyon megtanulta, hogy diktatúrát még egyszer ne. 

Posztom alcímét Abu Hámid al-Garnáti arab utazó fogalmazta meg 1150 körül, II. Géza uralkodása idején. 

Mint a cím és az alcím jelzi, ezúttal nem koreai témáról esik szó, hanem valamiről, ami minket, magyarokat közvetlenül érint. A kecskeméti iskolákban a diákok tanulnak róla, hiszen Magyarországnak az államalapítást követő, közel kétszázötven éves történetét teszi világosabbá. Talán nem kell sokat várni rá, hogy az ország minden diákja olyan történelemoktatásban részesüljön, amelyben tanára már a bugaci leletek által tudhatókat is beleszövi a tananyagba.

A napokban Kecskemét környékén jártam, s több más érdekesség mellett, egy különleges élmény részese voltam. Az első, amit muszáj megemlítenem, hogy a helyről és annak rendkívüliségéről sem én, sem a környezetemben senki nem hallott, pedig az említettek között vannak érdeklődő és tájékozott emberek.

Nem csigázom tovább az olvasók kíváncsiságát: a bugaci, valamikori Pétermonostora nevű település 2010-ben megkezdett feltárásával kapcsolatos gondolataimmal vezettem fel a posztot. Arról, hogy ott egy szellemi, egyházi, kereskedelmi és gazdasági szempontból virágzó település volt, nagyon sokáig senki nem tudott. Bár a 20. szd. elején, majd a 80-as években, az M5-ös autópálya építésekor a régészek végeztek leletmentést, de a terület teljes felmérése nem történt meg. Az utókor csupán annyiban vett tudomást a helyről, hogy az előkerült köveket felhasználta egyedi építkezéskor, majd az autópálya építése során intézményesítetten is - állítólag a derék megyei tanácselnök utasítására. Mindenesetre tűzoltás történt, a gödröket betemették, aztán lényegében elfeledkeztek róla.

Egy pályázati lehetőség indította el a feltárást, amelynek vezetője akkor és azóta dr. Rosta Szabolcs régész, a Kecskeméti Katona József Múzeum igazgatója, aki nemcsak vezeti a munkát, hanem maga is, mindennaposan és tevőlegesen részt vesz a munkálatokban.

Az ásatási terület térképe

Ennek a tudományos eredményeket hozó és nem mellesleg magyarságtudatot erősítő felfedezésnek a másik lelke Szabó László Bugac nagyközség polgármestere.

Kettőjüknek, s persze a munkálatokban rajtuk kívül részt vevő számos, lelkes munkatársnak hála, újabb és nem akármilyen bizonyítékokat kaptunk rá, hogy a 12.-13. szd.-i Magyar Királyságnak okkal volt központi szerepe Európa történetében.

Az alábbi képeken feszületek töredékei láthatók. Mindhárom romjaiban is megrendítő és különlegesen szép, művészi ábrázolás.

2024-ben nyílt meg az Aranymonostor Látogatóközpont, amely méltó helyet biztosít Pétermonostora emlékezetének az ízléssel létrehozott kiállítással, a 3D-s látványfilmmel és hogy a - szó szoros értelmében is - szédítő időutazást tegyünk VR szemüveg segítségével a településen. Fontos megjegyezni, hogy a kíállított leletek csak egy csekély része az ásatás során előkerült tárgyaknak. Egy adat, a hely jelentőségének megértéséhez: csak arany és aranyozott tárgyakból 400-450 került elő, vagy mára már akár több is.

A 13 perces 3D-s látványfilmből egy rövid részlet:

Nézzük, mit csodál meg a filmben a kisfiú! 

A Szent Péter ereklyetartó, Ötvös Nagy Ferenc művészi rekonstrukciója. A két zománctábla Krisztus mennybemenetelét és a lábmosást ábrázolja. Az eredeti lelet, az 1170 körül készült mosani (Maas) díszítőtöredékek összessége, a Kecskeméti Katona József Múzeumban található. 

A kereskedelmi útvonal menti Pétermonostora gazdag és virágzó település volt. Monostora feltehetőleg a Becse-Gergely nemzetség egyik ágának magánkolostora volt. Mivel a nemzetség hazánk egyik legnevezetesebb, s így befolyásos és gazdag nemzetsége volt, a monostor kincsei - vallási tárgyai és művészeti alkotásai - különleges darabokból álltak. Ahogy a leletek ezt igazolják is.  

A településen nyüzsgő életről tanúskodnak az alábbi fotók.

A szíriai cseppes pohár, amelyhez hasonló Európában csak még egy található

Limoges-ből származó zománcos töredék készítőjének mesteri tudását mutatja, hogy ezen a csupán 6-7 cm-es darabon milyen apró, finom munka látható.

Pénzváltó mérleg és számtalan súly. Az ásatás területének egy kis részében hamis pénzek sokaságát is megtalálták. A hamisítás módja abban az időben azt jelentette, hogy kikísérletezték, mi az a legkevesebb arany, amelynek felhasználásával előállított érme elhiteti magáról, hogy valódi.

Itt került elő Európa legnagyobb korabeli lakatja

Sok arany és aranyozott ékszert rejtett a föld. A fotón fent egy griffmadarat ábrázoló szintén Limoges-i zománcozott darab, alul aranydísz. 

A vörösmárvány padlólapon a karcolások minden bizonnyal a nem ritkán három órán át tartó, latin nyelvű misén unatkozó gyerekek rajzai

A tatárjáráskor a magyarság óriási pusztítást szenvedett el, s a Dzsingisz kán vezette mongol sereg, a később Arany Hordaként elhíresült mongol állam katonái, ahol volt, vitték az aranyat, így Pétermonostorából is, eközben pedig dúlásuk során elképesztő kegyetlenséggel gyilkolták le a helyi lakosságot. Erről tanúskodik Pétermonostora temetőjének sok sírja, a település más részein előkerült emberek, köztük asszonyok, sőt gyermekek csontvázai is. Az alábbi kép a temető egyik részét mutatja. A fotó ugyan nem alkalmas rá, hogy érzékeltesse, de én is láttam, hogy azzal ellentétben, amit sok évtizede tanítanak, az igazoltan magyar emberek között gyakori volt a 180 cm-es, sőt még olykor annál is magasabb ember. A képen jobbra is egy meglepően magas ember - nyilván férfi - csontváza látható.

Évekkel ezelőtt, nyári napsütésben készült az alábbi videó, amelyen Rosta Szabolcs és Szabó László nagyon érdekes részletekkel szolgál. Szabó László a látogatóközponttal kapcsolatos további terveket is ismerteti. Amikor ezek elkészülnek, feltétlenül újra el kell oda látogatnom.

Aki a pétermonostorai ásatásról bővebb és valóban szakértő információkat szeretne megtudni, olvassa el a Rosta Szabolccsal készült nagyszerű interjút - itt.

Nem tagadom, hogy borzongtam, megilletődtem és meghatódtam mindattól, amit láttam. Hiába tudjuk, hogy nagyszerű elődeink voltak, a közelmúltban a "merjünk kicsik lenni" szlogent hangoztató idegenszívűek, s az azt megelőző sok vérzivataros század tett róla, hogy ki legyünk éhezve a pétermonostoraihoz hasonló megerősítésekre. A középkori magyarországira és éhségünket jogosan tápláló, nagyot álmodó kortársainkéra. Az már csak hab a tortán, hogy Rosta Szabolcs elmondása szerint eddig három vagy négy olyan leletegyüttes került elő, amely a világ bármelyik múzeumában értékes kincs lenne. 

Feltehető a kérdés, ami ott már 2010 óta zajlik, miért nem kap széleskörű tájékoztatást. Miért nem beszélünk róla sokat, miért nem népszerűsítik a - tisztelet a kevés kivételnek - nem különösebben tiszteletreméltó médiumok?

Azok számára, akik talán túlzónak, túlzottan drámainak gondolták másfél évvel ezelőtti, a drog-ügyekről, de sokkal inkább azok hátteréről írt posztomat, amelyben megpróbáltam egy rendkívül elszomorító koreai társadalmi jelenséget bemutatni, most felajánlom, hogy olvassák el az alábbi linkre kattintva a témát nagyszerűen kibontó írást. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a The Hollywood Reporter bármelyik cikkét fogom idézni, de ami jó, az jó.

Itt érhető el.

Vigasztaló, hogy Lee Sun-kyun tragikus - és megoldásként soha el nem fogadható - döntése mégsem volt hiábavaló: megmozdította a veszteséggel szembesülő jóérzésű neves emberek egy nem is olyan kicsi csoportját, amelynek talán egyszer pozitív hatása lesz a mostani, rossz gyakorlatra. Bár csekély e kéj, ha az áldozatokra gondolunk.

A cikkírók pedig nem mismásolnak, okosan és avatottan világítanak rá az okokra, amelyek voltaképpen elképesztők.

Nem lehet főbűnöst megnevezni: az egész rendszer, a társadalom egészének mentalitása elhibázott.

A közönség, ahogy akkor is azt kiáltja, Feszítsd meg!, ha a vádlott ártatlan, s ha mégis hibázott sem az empátiát hozza elő belőle;

a rendőrség, amelynek nyomozó tagjai hamarabb remélhetik az előléptetést, ha médiafigyelemben részesülnek;

az ügynökségek, amelyek képtelenek megvédeni művészüket;

a média teljes egészében;

a kormányzati politika, amely csak büntetni akar az okok felismerése és kiküszöbölése helyett. 

Juvenalis mondása, annak második fele ide illik. Mert érzékelhető, hogy a szereplők mindegyike, a ma már 

erőszakos véleményformáláson/befolyásoláson túl semmi egyebet tenni nem szándékozó médiával az élen, és újfent a média és harmadszor is a média azzal, hogy kiszolgálja a köznép legaljának igényét, gondoskodik a cirkuszról.

A jogosan már-már elcsituló ügyek újbóli felkavarása folyamatos témát ad, addig sem figyelnek az emberek a súlyos kérdésekre. Az pedig cseppet se számít, hogy mindennek az addig tapsolva istenített, többnyire megérdemelten dicsőített művészek sorsa az ára. Mert a szenzáció hajszolásakor ők már nem művészek, akik adnak a nézőnek, már nem is emberek, akik esendőségükben is megismételhetetlen csodái az életnek, hanem csak eldobható senkik, akik kíméletlenül felhasználhatók mások pillanatnyi érdekében. 

Hogy van-e számunkra tanulság?

Természetesen.

Mondjuk, ne várjuk meg, hogy mi is idáig jussunk, hiszen sajnos már úgyis úton vagyunk efelé. 

Pár napja egy itthoni pakolás révén egy olyan könyvre bukkantam, ami ugyan már legalább húsz éve álldogál szerényen a polcon, de semmi emlékem, mire gondoltam, amikor szülői hagyaték részeként ezt is magamhoz ragadtam. Bevallom, a szerző, Sven Hedin neve sem mondott nekem az égvilágon semmit, de mire való a net: megnéztem, s máris csökkentettem kissé műveltségem hiányosságait.

Tehát a mű írója svéd földrajztudós, térképész, író és főként sinológus, aki 1923 végén záruló egyik utazását, azaz annak egy részét adta közre 1924-ben Pekingtől Moszkváig címen. A cím és az utazás ideje izgalommal töltött el. "Hedin 1923-ban előadássorozatot tartott az Egyesült Államokban, majd Japánon keresztül Pekingbe utazott. A politikai helyzet bizonytalansága miatt le kellett mondania a tervezett hszincsiangi útról. A jó helyismerettel rendelkező Frans August Larson svéd misszionáriussal Dodge autón indultak Pekingből Mongóliába. Ulánbátor érintésével utaztak Ulan-Udéba és onnan a transzszibériai vasútvonalon Moszkvába." Ezek együttese arra sarkallt, hogy azonnal a közepébe csapjak az útibeszámolónak, vagyis Szibéria határán kapcsolódjak be az eseményekbe. 

Azt gondolom, legalábbis izgalmas a kortárs szemével értesülni róla, milyen is volt pár évvel a nagyoktóberiszocialista után a Szovjet-Oroszországban a helyzet. Érdekes volt. Nem tudom, Hedin töltött ott túl kevés időt, s ezért nem volt alkalma jobban belelátni a viszonyokba, vagy eleinte valóban barátságosabb volt, mint amivé a tömött bajszú, beteg lelkű, hatalommániás grúz - tudom, tudom, georgiai - időszakában vált. Nem tudom. De érdekes, mellesleg a szerző moszkvai időzése és a moszkvai szovjet havi nagygyűlésén való részvétele azt azért jól megvilágította, hogy a vezetők - jelesül Kamenyev, akit később sok-sok elvtársával együtt falt fel hatalmát féltve a nagyszerű párt - akkor se mindent kötöttek az egyszerű elvtársak orrára. Az egyik jóember a gyűlés végefelé megkérdezte, hogy van a szeretett Vlagyimir Iljics. Kamenyev megnyugtatta a hallgatóságot, hogy bár súlyos beteg volt, egyre jobb Lenin állapota. Mint tudjuk, az akkor már hosszú ideje beszélni sem tudó Lenin állapota annyira nem volt jó, hogy néhány hét múlva jobblétre is szenderült. 

Mint a most következő idézet jelzi, Hedinnek volt kialakult véleménye. Persze nem szabad azt hinni, hogy a jövőbe látott. Nem. Véleményét az épp pillanatnyi - s mint mi már tudjuk, hamar és gyökeresen megváltozó - gazdasági (és politikai) viszonyokra alapozta, ám a konklúzióval egyet kell értenünk. Hogy nekünk itt, Magyarországon hálásaknak kell-e lennünk? Semmiképpen. A próbának olyan elszenvedői voltunk, amelyet nem szabadon, kalandvágyból vállaltunk, s amelynek nem éppen áldásos hatásai sajnálatosan a messzi jövőbe nyúlnak. 

"S az új Oroszország mégis nőni fog s belülről naggyá és hatalmassá fejlődik, amely egyszer talán még a régit is felül fogja múlni. Azok, akik Szovjet-Oroszországot kívülről akarták hadseregekkel, ágyúkkal, léghajókkal tönkretenni, ostobák voltak. Az újnak, ami jönni fog, orosz talajból kell jönnie. S akármi történik is a jövőben — s erről semmit sem tudunk, — mégis hálásaknak kell lennünk az oroszok iránt, hogy megvolt a bátorságuk a gyakorlatban kipróbálni Marx őrült teóriáit. Egyszóval, hatalmas bizonyítékot nyújtottak az emberiségnek, hogy ez nem megy."

De mindezt csak ismertetőnek szántam, mert ami miatt idézni szándékozom a kötetből, az az első világháborút lezáró és a békekötést követő állapotokkal kapcsolatos morfondírozása. Bár több ponton nem vagyok vele azonos véleményen, elgondolkodtatott.

"Mert a békét egyik oldalon Németország, a másik oldalon 27 állam, köztük 6 nagyhatalom között kellett megkötni. E gyilkos béke színhelye a tükörterem volt — lovagterem nem illett volna hozzá. Mint vérengző vámpírok ültek az államférfiak az asztal körül, élükön Clémenceau, Lloyd George és Wilson, s a magános német arisztokrata [Brockdorff-Rantzau] emelt fővel fogta fel pillantásaikat, amelyek élesek és áthatók voltak, mint a tőrszúrások.
A béke megkoronázása volt a műnek s teljesen méltó volt a történelem leggyávább háborújához. S ott Versaillesban egy félévvel később legyilkolták a német birodalmat. Egyes hatalmak azt állították, azért indultak a háborúba, hogy a jövőben minden háborút lehetetlenné tegyenek. Versaillesban olyan őrült módon vonták meg az európai államok új határait, hogy biztosabb alapokat semmikép sem lehetett volna építeni a jövendő háborúk számára. Békének kellene uralkodnia a földön, de mindenki állig fegyverkezve áll, hogy egymásra rohanjon. Hogy saját lelkiismeretüket megnyugtassák s a népeket becsapják, megalapították a nemzetek szövetségét. De a két állam, amelynek legnagyobb szüksége volna támaszra, Oroszország és Németország, kívül maradt. Midőn a háború Olaszország és Görögország közt kitörőben volt, látta az emberiség, hogy mit ér a nemzetek szövetsége, ha komoly dologról van szó.
Minden alkalommal arról beszéltek, hogy a világot éretté tegyék a demokráciára, beszéltek a népek önrendelkezési jogáról, jogról és igazságosságról. Azonban azt tették, hogy útját egyengették egy olyan imperalizmusnak, amilyen a háború előtt nem volt. Nem kérdezték, mik a népek óhajtásai, jogtalanságokat és igazságtalanságokat követtek el vagy tűrtek. Nem találnak elég erős szavakat, hogy elítéljék a bolsevikokat. De hát ők jobbak? Minden kegyetlenség az élőkkel szemben utálatos. A novemberi forradalom 1917-ben legalább gyorsan múlt el, ellenben a megszállott német területek lakosságának kiéheztetése hosszú ideig tart.
Engedjék meg, hogy az ember jobban szeresse a halottégetést az eltemetésnél.
Népek, amelyek egymást kölcsönösen üldözik és kínozzák, misszionáriusokat, küldenek Kínába. S ezek azt prédikálják: «Boldogok az irgalmasok, mert irgalmasságban lesz részük. — Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. — Szeresd ellenségeidet, tégy jót azokkal, akik téged gyűlölnek, áldd azt, aki téged átkoz, könyörögj azért, aki téged megsért.» S mit felel erre a békés kínai? Rámutat a világháborúra, a versailles-i békére s a Ruhrvidékre s így szól: «Te képmutató, vedd ki előbb a gerendát a saját szemedből!»
Nem; mi hazugságoktól megfertőzött levegőben élünk. Amerre csak fordulunk, a hamis próféták alattomos szavait halljuk. Báránybőrben közelednek felénk, de belül farkasok. Gyümölcseikről ismerd meg őket. «Nem szedünk szőlőt a tövisbokorról, sem fügét a bogáncsról.» Amíg az ő szavaik hangzanak, nem remélheti az emberiség, hogy világosabb idők felé halad."

Más ma a helyzet, azaz nem az ő szavaik hangzanak ma is?

Hol vagyunk attól, hogy a német és az orosz kapcsolat jó legyen, aminek áldásos hatása ránk, magyarokra is kiterjedjen?

Hol van a szabad önrendelkezés?

Cui prodest? hogy ne legyen?

Amennyiben valaki szívesen elolvasná a teljes művet, megteheti: a Magyar Elektronikus Könyvtárban pdf formátumban elérhető.

Biztosan vannak, akiket izgat, milyen volt Dél-Korea 45-50 évvel ezelőtt, az 1988-as szöuli olimpia, az itt-ott hallott katonai diktatúra, azaz valamivel azelőtt, hogy demokratizálódása és gazdaságának robbanásszerű fejlődése megkezdődött volna. Sokan hallottak az államcsínnyel hatalomra kerülő, máig megosztó Pak Csonghiról, vagy legalábbis az ellene elkövetett gyilkos merényletről, vagy a cseboloknak nevezett, az azok birtokában lévő, általában eredendően családi óriásvállalatokról, az országot visszavető 1997-es ázsiai gazdasági válságról, az azt követő kilábalásról, amelyben vastagon szerepe volt a Nemzetközi Valutaalap példátlan méretű segélyösszegének. De ha ezek egyike sem, a hallyu ma már mindenütt jelenlévő, az országnak hatalmas bevételt hozó koreai film- és sorozatgyártása és a k-pop igazán sokakhoz eljutott, ha másért nem, a szórakoztatóiparban fájó gyakorisággal megjelenő híre miatt, amikor egy-egy ismert szereplő önkezével vet véget életének. Szóval, az az 1988-ban bemutatott film, amelyet alább ajánlok, ízelítőt kínál azok számára, akiket érdekel az az időszak, amely megelőzte a nagy és látványos nekirugaszkodást. 

A történet indulásakor annyit látunk, hogy a 80-as évek Dél-Koreájában egy fiatal fickó, Csilszu, akit szerencsétlenségére a társadalom peremére sodort az élet, többnek, érdekesebbnek akar látszani annál, amilyen valójában. Mintha egyszerre lenne jelen benne a kishitűség és az alaptalan önhittség. Mindez tetézve a már akkor és azóta is jelenlévő koreai szemlélettel: akkor vagy sikeres, ha iskolázott vagy, jó a családi háttered, s ha még amerikai rokonod is van... na, az már maga a Kánaán. Akkor megszerezhető a magasabb társadalmi szinten élő lány figyelme, aki egy kávézóban dolgozik, mellette angolul tanul, hogy az amerikai katonai bázis valamelyik "nagyorrú" katonájával esetleg módja legyen beszélgetni. 

Csilszu egy véletlen során megismerkedik - ha vannak véletlenek -, egy más módon, de a társadalomból szintén kirekesztett másik férfival, Manszuval. Csilszu valamelyest érdekből és érzékelve, hogy sorsuk hasonló, csatlakozik hozzá, majd közösen keresnek, vállalnak óriásplakát-festő és javító munkákat. Hol találnak, hol nem.
Aztán érkezik egy biztató lehetőség, s nekilátnak a munkának. Csilszu hátterét kezdettől bontakoztatja a rendező, Manszu történetét csak később és lassan ismerhetjük meg. Bármennyire kilátástalannak tűnik mindkét fickó élete, bármilyen elégedetlenek is mindketten, nem lázadnak. Csilszu olyan módon próbál védekezni, hogy minden kapcsolatát hazugságokkal igyekszik megalapozni - ez, ha amúgy a történet egészen más is, eszembe juttatta a 70-es évek elején nagy szenzáció övezte magyar filmet, a Jó estét nyár, jó estét szerelem című alkotást. A hasonlóságot nem kizárólag a valóság meghamisításán igyekvő, s ezzel önmagát a társadalmi ranglétra magasabb fokán mutató és érző férfi okozza, hanem a filmet, különösen az első felét körüllengő baljóslatú hangulat: a néző folyamatosan érzi, hogy ez a felvett magatartás akár személyes tragédiába is torkollhat. 
Manszu súlyos szótlansággal és bezárkózással védi magát, már amennyire, de ez cseppet sem lazít a lebegő feszültségen, ő más személyiség, más módon viseli az élet terhét, de hallgatagsága jól jelzi, hogy nem remélhetünk táncos-dalos folytatást. Családi múltjának megismerése érthetővé teszi viselkedését. 

Mindkettejük élete jellemző koreai sors, a 80-as évekbeli, de az azóta is tettenérhető, régmúltba nyúló társadalmi rögzülések nagy valószínűséggel predesztinálják őket arra, hogy helyzetüket kilátástalannak lássák. De fel sem merül bennük bármilyen tiltakozás. Mégis, egy fárasztó nap végén, fent, egy sokemeletes épület szédítő magasában, szándékuk ellenére valami megváltozik, s az események közepette tehetetlenül sodródnak a végkifejletig. Innen kezdve a film már nem marad meg a  viszonylag békés társadalomrajz és -kritika keretén belül, hanem hamarosan kemény politikai kritikát fogalmaz meg. 

Korea 20. szd.-i története viharos és népessége számára szenvedésekkel teli. A század elejétől a japán megszállás a korábbi, legalábbis látszólagos függetlenség elvesztése, és a koreaiak többségének szegénysége fizikailag és lelkileg is óriási terhet jelentett. A 2. világháborúból alig tápászkodva azonban a nagyhatalmak huzakodása következtében, véres háború formájában beütött Korea kettéválása, amelyet aztán délen hamarosan követtek a katonai diktatúra lelket gúzsba kötő évei, amelynek lezárása a film bemutatójának évében volt, s így a forgatás időszakában már valamelyest lazult a cenzúra. Ez tette lehetővé hogy a film egyáltalán bemutatásra kerülhetett. A filmbeli események közben jól megfigyelhető, hogy akkoriban még nemigen voltak láthatók a gazdasági felemelkedés jelei, amelyek miatt manapság, a világot egyedül az anyagi javak mennyisége alapján értékelő emberek elragadtatott sikongása oly unalmas egyhangúsággal hallható. A film remekül mutatja, milyen volt a szaga és íze az akkori Szöulnak, az események háttere nagyszerű azok számára, akik kíváncsiak a közelmúltra. Vannak már csillogó áruházak, benne mozgólépcsővel, amelyen - remek apró jelzés -, az ilyet közelről nem ismerő Csilszu meg is botlik, van Burger King, kóla, meg persze óriásplakátok, ám a magasban dolgozók számára nincs életbiztosítás, sem biztosítókötél. Az autóforgalom meg sem közelíti a mait, de az autók között a két, tandemen tekerő pasas látványa mutatja helyzetük abszurd mivoltát. Van diszkó, amelyben nem koreai, hanem nyugati dalokra ropják, ahogy a munka közben a zsebrádióból harsogó zene is nyugati: a diszkó jelenetben a London Boys My Love, ill. Rick Astley Never Gonna Give You Up c. száma hallható, mindkettő 1987-ben volt sláger. Dél-Korea csak később jött rá, milyen remek üzlet a saját fiataljaik közül kiválogatott és éveken át idomított lányok-fiúkból összeállított csapatokkal a világ elé állni.

Egyik kedvencem a nyúlfarknyi jelenet, amely tökéletesen szimbolizálja, hogy a társadalom kitaszítottja közömbös a politikai változások ígéreteivel kapcsolatban

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a két férfi életkörülményei, a helyiség, amelyben laknak, nem csupán a negyven évvel ezelőtti, koreai szegényekre, egyik napról a másikra tengődőkre jellemző, hanem tettenérhető ma is. Innen távolról, a koreai sorozatok láttán, tudva, hogy a Koreai Köztársaság a világ ötödik legerősebb gazdasága, azt gondolhatnánk, a szegénység nincs jelen. Ha ezt hisszük, tévedünk.

Szót kell ejteni arról is, ahogy ez a nyitójelenetből látható, hogy akkoriban a polgári védelem gyakorlatokat tartott. Ez ma már nem jellemző, azonban a Polgári Védelmi Hadtestben (ROKCDC , 대한민국 민방위대) a katonai szolgálattól függetlenül a férfiaknak kötelező résztvenni. A személyzet létszáma meghaladja a 3,5 millió főt, számukra előírás évente 10 napos kiképzésen való részvétel. Mindennek szükségességét természetesen az észak-koreai támadás veszélyével indokolják.

Természetesen a történet a Dél-Koreát is elérő modernizáció torz elemeit is reflektorfénybe állítja. Csírájában ott van már a mára egészen profizmusig vitt ártalmas sport, miszerint "a szenzációnál semmi nem fontosabb, kerüljön bármibe" gondolkodás; nem titkolt, hogy a boldogság zálogának akkoriban is az anyagi javakat tekintették, legalábbis a többség. Persze jelen van, ahogy ma is, az ebből fakadó kíméletlen lezárás a magasabb életszínvonalon élőkben, ha valaki lentről próbál befurakodni közéjük. Vagyis, számos olyan tényezőt figyelhetünk meg a rendező, Pak Kvangszu jóvoltából, amelyet jó lenne letenni, de legalább háttérbe tolni. Pak Csilszu és Manszu c. filmjét tartják debütáló alkotásának, s ezzel azonnal óriási elismerést is szerzett, megérdemelten. Az alkotást a koreai filmes újhullám egyik elindítójaként tartják számon.

És a film valóban jó! A kezdetben lassan csordogáló cselekmény ellenére hamar létrejön a nézőben a várakozás feszültsége. A két főszereplő nem plasztikai sebészet által ragyogóra suvickolt arccal, hanem a karakter érzékeny megformálásával járul hozzá az élményhez. An Szongi pályafutását gyerekszínészként kezdte, majd rendkívül termékeny színészként számos díjjal kitüntetett, nemzetközi szinten elismertté vált. Pak Csungun számos film főszerepében mutatta meg tehetségét sokszor, de nem kizárólag akciófilmekben, sőt, egy talán nem érdektelen film rendezése is fűződik nevéhez. Érdemes megemlíteni, hogy a két színész több filmben is szerepelt együtt, feltehetőleg azért, mert az első közös munkájuk igazolta, hogy jól tudnak együtt dolgozni. A fiatal lány szerepében olyan színésznő bontogatja szárnyát, aki azóta az akkori alakítását messze felülmúlva lett elismert filmekben és sorozatokban.

A nézők jogosan ámulnak a két fickó mellett állva a toronyház tetején, a hozzám hasonló tériszonyosok pedig enyhe hideglelést kaphatnak a szédítő magasból nézve a lenti, szöuli forgalmat. A rendező a 80-as évek végi koreaiaknak társadalmi és politikai üzenetet fogalmazott meg filmjében. A mai néző megérti ezt is, de valószínűleg mást is felfedez az alkotásban. Eltűnődhet mindenki, vannak-e a filmnek ránk is érvényes elemei, figyelünk-e az önhibájukon kívül marginalizálódott helyzetbe került embertársainkra, vagy csak akkor csodálkozunk el szomorú sorsukon, ha a szenzációhajhász média felkap egy-egy megrázó esetet, de amikor már többnyire késő.

És nem lehet elmenni szó nélkül a mindenki számára figyelmeztető, szimbolikus utolsó jelenetsor mellett. Fel kell tenni a kérdést, halljuk-e, értjük-e egymást?

Magyar felirat letölthető innen.

Köszönettel tartozom David A. Tizzard Dél-Koreában élő brit úriembernek, aki rendszeresen ad elő két szöuli egyetemen, de ezenfelül gyakorta jelennek meg gondolatébresztő írásai a Korea Times Vélemény rovatában. Tizzard múltkori, kiváló írásával eszembe juttatta a régóta várakoztatott Csilszu és Manszut.

Lassan tíz éve már írtam Jun Dongdzsuról. A poszt végén említettem az életéről készülő Dongju: The Portrait of a Poet c. filmet, amely azóta több alkalommal szemem elé került, ám mindeddig ellenálltam. Most már muszáj volt foglalkoznom vele: lefordítottam a film feliratát.

Jun Dongdzsu élettörténete mutat bizonyos párhuzamokat némelyik költőnk sorsával, de ennek felismerésén túl talán még érdekesebb megismerni közelebbről, azaz a filmet megnézni azért is, mert Korea 20. szd.-i, egyik szenvedésekben bővelkedő, megrázó időszakáról nyújt képet, amely gondolatébresztő és azonosulásra sokkal inkább lehetőséget adó, mint ha tényszerű leírást olvasnánk történelmüknek erről a korszakáról. Jun Dongdzsu szelíd, kissé tétovának tűnő személyisége, mint majd látni fogják a nézők, korántsem nélkülözi a nemzete sorsa iránti aggódást, habár legjobb barátjától és több másik kortársától különbözik a mód, ahogy ezt kifejezi. De kifejezi, hiszen a japán rendőrség nem ok nélkül vallatja. A versekben a líra eszköztárával ott vannak azok a gondolatok, amelyek a japánok számára veszélyesnek, felforgatónak tűnnek. Sőt, a vallatások során egyértelművé válik, hogy az eszmékhez a végsőkig ragaszkodik. Versei megragadják japán iga alatt sínylődő hazája szomorú állapotát, egyúttal a maga ebből fakadó belső konfliktusait is.

Jun Dongdzsu érettségi fotója

A filmben számos valóságos személy kerül említésre vagy jelenik meg. Így körképet kapunk arról, hogy személyisége egy-egy embert milyen út felé terelte: ki az, aki függetlenségi aktivistaként igyekezett élni az ellenállás lehetőségével így vagy úgy, s ki az, aki a - talán - könnyebb utat választva meghajolt az Ázsia egyesítésének szólama mögött birodalmi vágyat dédelgető japánok előtt. És ki maradhatott életben. De ezt majd a filmet megnézők a film végén tudhatják meg.

A teljesség igénye nélkül, következzen néhány fontos személy és egyéb kiegészítés az alkotáshoz.

Jun Dongdzsu részletes életrajzától ezúttal eltekintek, korábbi posztomban elolvasható. A filmben rajta kívül kiemelt szerepet kapott barátja, Szong Mongju, aki, ahogy látni fogjuk, másféle karakter, ennek megfelelően egészen más módon viszonyul a japán megszállás kérdéséhez, ezért nem elégedett meg a költészettel. Kettőjük között rendkívül erős kötődés volt különbözőségük dacára. Három hónap különbséggel születtek, három hét különbséggel haltak meg. Nemcsak barátok voltak, de rokonok is: unokatestvérek. Dongju életének azokat a részeit érintem csupán, amelyekben az összekapcsolódik Mongju útjával. 

Jelenet a filmből - Dongdzsu és Mongju

Míg Jun Dongdzsu csöndes, szemlélődő attitűdjének látható erdeményei mély mondanivalót közvetítő versei, Szong Mongjun már korán mutatkozott az aktív, tennivágyó és tenni akaró személyiség.

Mongju egyébként szintén rendelkezett irodalmi tehetséggel, ám Dongdzsutól eltérően nem félénk, hanem igencsak erős vezetői képességekkel megáldott fiú volt. Fiút mondok, mert ez az adottsága már gyerekkorában megnyilvánult: összeterelte a diákokat színdarabok előadására, az Új Mjongdong c. irodalmi folyóiratot az ő ötletére a filmben ábrázoltnál fiatalabb korukban adták ki. Talán a legjellemzőbb példa egyéniségére, hogy 12 éves korában, amikor felmerült a gondolat, hogy az egyházi iskolát népiskolává alakítsák, kiállt a falu lakói elé és magabiztos beszédet mondott.

Mun Ikwan Dongdzsuról írt emlékiratában azt meséli el, hogy Mongju tanulmányi eredmények tekintetében egész iskoláskorukban az elsők között volt. Mun alsóbbrendűnek érezte magát, mert Dongdzsu mindig egy lépéssel előtte járt. Dongdzsu azonban állítólag az mondta Mongjunak, hogy hozzá képest ő (Dongdzsu) le van maradva. Mindazok után, hogy Jun Dongdzsu versei még 70 évvel megírásuk után is emberek sokaságára hatnak elementáris erővel, elképzelhetjük, hogy milyen tehetséges fiú volt Mongju, ha mellette Dongdzsu kisebbrendűségi komplexussal küzdött. Mongju a Részeg kanál c. novellájával irodalmi versenyt nyert, s bár nem szándékozott írói pályára lépni, átvette a Junhüi Főiskola irodalmi folyóiratának szerkesztését, amelyben két verse is napvilágot látott, és a főiskola irodalmi tanszékének vezetőjeként dolgozott. A folyóratban egyébként Dongdzsu Önarckép a kútban, ill. az Új út c. versei is megjelentek. 

Jun Dongdzsu Előszó c. versének kézirata

Tenniakarását jól példázza, hogy még érettségi előtt elszökött Nankingba (valójában Csunkingba, ahová a város bukása előtt pár nappal áthelyezték a kínai nemzeti kormányt), ahol a Koreai Köztársaság Ideiglenes Kormánya működött, majd beiratkozott a Kínai Köztársaság Központi Katonai Akadémiájára, ahol Csang Kaj-sek elnök támogatásával 100 koreai diák kapott katonai kiképzést. A koreai osztályt azonban 1 év 8 hónap után a japán kormány tiltakozása miatt fel kellett oszlatni. Mongju a KimGu vezette ideiglenes kormány keretében dolgozva megelégelte a kormányon belüli frakcióharcokat, Csinanban I Jung frakciójához csatlakozott. Ekkor került először a japán rendőrség fogságába. Hazaküldték, a rendőrség nyomozást indított ellene, de figyelembevéve, hogy csupán 17 éves, szabadon engedték, azonban ettől kezdve magasrangú nyomozók megfigyelése alá került.

Mongju sikeres felvételi vizsgát tett a Kiotói Birodalmi Egyetem történelem tanszékén, Dongdzsu, akinek vizsgája nem sikerült, a Rikkjo Egyetem Irodalmi Karának Angol irodalom tanszékére került. Addigra már rákényszerültek a japán név felvételére. Mivel 1942 októberétől Dongdzsu a kiotói Doszisza Egyetem angol irodalom tanszékén folytatta tovább tanulmányait, újra együtt voltak Mongjuval. A folyamatos megfigyelés következményeként Szong Mongjut 1943. július 10-én, Jun Dongdzsut pedig július 14-én tartóztatta le a japán birodalmi rendőrség "koreai nacionalista diákcsoport kiotói incidense" címen. 1944 tavaszán állították őket bíróság elé, és mindkettejüket 1944. április 13-án ítélték két év börtönbüntetésre. A büntetés letöltésére Fukuokába szállították őket.

A feliratban rövid értelmezést adtam az előforduló személy-, intézmény- és helységnevekhez, de ott hosszas kifejtésre nincs lehetőség. Így pl. Mjongdong faluról, a két főszereplő családjának lakóhelyéről itt írok.

Mjongdong, az északkelet-kínai Csilin tartomány keleti részén elhelyezkedő Jenbien Koreai Autonóm Prefektúrában elhelyezkedő falu volt. Hogy hogyan, milyen okból keveredtek koreaiak arra a vidékre, s milyen ma az életük, írtam korábban a harmadik Koreáról szóló posztban, akit érdekel a kérdés, ott elolvashatja. Történetük sokat elárul a Csoszon-dinasztia hosszú időszakának utolsó bő száz évéről.

A falu létrejötte remek példa a fentiekre. Jun Dongdzsu családja 1886-ban vándorolt északra, akkori nevén Gando tartományba - ami ma lényegében megegyezik Jenbiennel -, hogy másfél évtized után Mjongdongban telepedjen le. 142 ember, összesen négy család tagjai alapították meg a települést azzal a céllal, hogy ideális falut építsenek és értékes, tehetséges embereket neveljenek. Ilyen falu és iskola alapítása akkoriban a gyarmati Koreában elképzelhetetlen lett volna. Az általuk létrehozott Mjongdong iskola a nemzeti oktatás bölcsője, a függetlenségi mozgalom eszméjét tanította, s itt töltötte gyerekkorát Jun Dongdzsu is. Az 1920-as évekig az iskola a nemzeti oktatási mozgalom igazi központja volt.

Mun Ikwan és Jun Dongdzsu

Dongdzsu és Mongju mellett itt tanult Mun Ikwan, a majdani lelkész, teológus, költő és különböző társadalmi mozgalmak aktivistája, aki 8 éven át vezetője az Ószövetség fordítócsoportjának. Később a két Korea egyesítésén és Dél-Korea demokráciájának kialakításán dolgozott. 1976 és 1993 között öt alkalommal, összesen tíz évet töltött börtönben - a Koreai Köztársaság nagyobb dicsőségére. 1994-ben, 76 éves korában hunyt el.

Barátok - elől középen Mongju, hátul jobbra Dongdzsu

Bár a filmben nem jelenik meg, Dongdzsunak és társainak nincs is kapcsolata vele, csupán a verseskötete miatt említik, érdemes szót ejteni Bekszokról. A háborút megelőzően újságíróként, íróként és fordítóként tevékenykedett. Egyik fordítása során kezdett szembesülni azzal, milyen értékes a koreai nyelv, és hogy őrizheti meg azt a költészet által. Korea függetlenné válása után visszatért észak-koreai szülővárosába, de Észak-Koreában az irodalmi világ bírálta. 1962-ben pásztor lett egy kolhozban. A déliek és a japánok sokáig azt hitték, 1963-ban meghalt, de kiderült hogy 1996-ig élt. A wikipédián ezt írják: Dél-Koreában egy ideig szigorúan betiltották műveinek publikálását, mert észak-koreai költőnek és kommunistának bélyegezték. Azonban 1987 óta, amikor a koreai háború után először bemutattak műveiből (versek és esszék) egy gyűjteményt, a tudósok és kritikusok széles körben újraértékelték. Manapság úgy tekintik, mint aki a koreai szocialista modernizmus új arcát nyitotta meg irodalmi írók csoportjával. 2007-ben a Koreai Költők Szövetsége a tíz legfontosabb modern koreai költő közé sorolta.

Ahogyan a Dongdzsu által annyira csodált versek szerzőjét, Csong Csijongot is, méghozzá ugyanabban az évben. (Jó sokáig fontolgatták.) Ma már az első modern koreai költőként tartják számon, de a 30-as években is a koreai modern költészet új korszakának úttörőjeként ismerte az irodalmárok és az irodalom iránt érdeklődök köre. A japán gyarmati uralomhoz kapcsolódóan csak egy verset írt, azóta is viták folynak, hogy japánbarát-e a vers mondandója. Nem kapott a japánoktól semmilyen címet, nem vett részt semmilyen japánbarát tevékenységben. Ezzel szemben egy idő után visszavonult a versírástól és egészen Korea felszabadulásáig hallgatott. 1945. augusztus 15-én a Csoszon Írók Szövetsége nevű baloldali irodalmi csoport gyermekirodalmi részlegének elnöke lett, de irodalmi tevékenységet nem folytatott. Ahogy a koreai háborút megelőzően a bal- és jobboldal közötti konfliktus egyre intenzívebbé vált, az észak-koreai disszidálás mellett döntött. Amikor kitört a háború, Szöulban maradt. Csakhogy Szöul visszafoglalása után nem volt sehol, nyoma veszett. Sokáig nem lehetett tudni, átszökött vagy az északiak elrabolták. Ellentmondásos hírek láttak napvilágot. Az egyik hír szerint Phenjan egyik börtönében halt meg, a másik hír viszont arról számolt be, hogy Csong átállt az északiak oldalára, ahol addig tevékenykedett, míg a kedves északiak egy szénbányába nem küldték. Azonban egyik, Észak-Koreában tartózkodó fia 2000-ben családegyesítésért folyamodott. Végül létrejött a három fiú közötti találkozó, amelyben a két idősebb igazolta, hogy apjuk egy bombatámadás során halt meg, miközben észak felé tartott idősebb fiához. Az Észak-Koreai Csoszon-Dinasztia Enciklopédiája szerint Csong halálának dátuma 1950. szeptember 25., de a halál okát nem nevezik meg. Versei észak-koreai íróként No Theo (nálunk Roh Tae-woo néven ismert) kormányzásáig nem kerültek be a tankönyvekbe, verseit betiltották. 1988 óta észak-koreai elraboltként tartják számon, verseit levették a betiltott könyvek listájáról. Azóta már több kiadása van költeményeinek, szülővárosában Okcsonban pedig minden évben fesztivált rendeznek emlékére.

Figyelemreméltó Kang Cshodzsong személye is, akinek további sorsáról alig lehet valamit megtudni, holott Jun Dongdzsu barátja volt, sőt halála után verseinek kiadását nagyrészt ő szorgalmazta. Kangról feltehetőleg azért hallgatnak a dél-koreaiak, mert a koreai háború után Észak-Koreába került - egyes állítások szerint az északiak elrabolták - a filmben szintén említett Csong Csijonghoz hasonlóan. Délen Kang a koreai háború után annyira láthatatlanná vált, hogy nevét csak a 80-as években lehetett újra említeni, így azt Jun Dongdzsu ebben az időszakban kiadott versesköteteiben sem tüntették fel.

Jun Dongdzsu versei életében nem jelentek meg, csak halála után, első alkalommal 1946-ban. Hogy akkor nyomtatásba került, az nem kizárólag Kang Cshodzsong érdeme, hanem Dongdzsu öccse, ill. Dzsong Bjonguk is sokat tett érte. Az utóbbi ezzel kapcsolatos ténykedése megható. Dongdzsu verseinek három kézzel írt példányát adta át elfogása előtt, az egyiket Dzsongnak, aki azelőtt, hogy a japánok besorozták volna diákkatonaként, a kéziratot édesanyjára bízta azzal, hogy "olyan értékes, mint az élet, ezért kérem, őrizze meg." 

Jun Dongdzsu és a kéziratot híven megőrző Dzsong Bjonguk

Feltétlenül említést kell tenni a falu és az iskola szellemi vezetőjéről, Kim Jagjonról. Kim tevékenysége sokrétű, ezért itt egyedül a Mjongdonggal és az ottani iskolával kapcsolatos eseményeket ismertetem. A férfi a Kim család hagyományait követve konfuciánus tudósok vezetésével kínai klasszikusokat tanult, s olyan kiemelkedő képességekről tett tanúbizonyságot, hogy 17 éves korára már memorizálta Menciusz műveit. Ám 32 éves korában megelégelte Csoszon tisztviselőinek korrupt életmódját, ezért Gandóba költözött annak szándékával, hogy olyan települést hozzon létre, amelyben nincsenek szegények és gazdagok. Szükséges említést tennem arról, hogy Kim szándéka nem 20. szd.-i sajátosság: a késői Csoszonban, a 18. szd. végén, a kereszténység létrejöttének időszakában a első koreai katolikusok - elsősorban az uralkodó osztály fiatal tagjai - kis falvakat hoztak létre, amelyekben az alsóbb osztálybelieket egyenrangúként kezelték.
Megalapította és onnan kezdve igazgatta a Mjongdong iskolát, a modern oktatás megvalósítása érdekében meghívta igazgatóhelyettesnek Dzsong Dzsemjont, akinek egyedüli feltétele a Biblia tanításának engedélyezése volt. Az engedély megszületett, a továbbiakban közösen fejlesztették az iskolát azzal meggyőződéssel, miszerint a modern nemzeti mozgalom fejlesztésére a kereszténység jobb, mint a konfucianizmus. A koreai nyelv, történelem, természettudomány és tanárképzés mellett a hazaszeretetre és a hitoktatásra helyezték a hangsúlyt a bizalom, remény és szeretet szellemén alapuló nevelést megvalósítva. Létrehozták a Mjongdong Középiskolát és a Mjongdong Leányiskolát. Az utóbbi nagy változást hozott az észak-gandói nők helyzetében és tudatában.
Kim 1909-ben áttért a protestáns hitre, s mivel a falu lakói vezetőjüknek tekintették, egymás után követték.

Határozottan merem állítani, hogy a film sokat ad, érdemes a megnézésre. Rendezője és forgatókönyvírója egyaránt több, nagyszerű alkotást mondhat magáénak, ez az együttműködés méltó folytatása korábbi munkáiknak, és remek színészi alakítások is emelik a mű élményszerűségét. Nem könnyű felállni a végén a monitor elől.

A fordítás a DVDRip verzióhoz készült. A magyar felirat innen tölthető le.

Szokatlan posztot tárok most az olvasók elé. A blog elmúlt tizenegy évében példátlan, hogy a körüljárt témához az anyaggyűjtést nem én, hanem valaki más végezte el. Mivel a blogban igyekszem a jelentős koreai diaszpórákról képet adni, korábban futólag már nézelődtem a dél-amerikai országokban élő koreaiakkal kapcsolatban, de kevés anyagot találtam, s minden jel arra mutatott, hogy arrafelé az utóbbi évtizedekben telepedtek meg koreaiak, elsősorban gazdasági előnyök szerzése érdekében, befektetési céllal. Ez pedig véleményem szerint nem különösebben érdekes az olvasók számára, de számomra sem. Belenyugodtam. Aztán a téma felmerült egy beszélgetés alkalmával, jjagnun pedig, akivel a kérdésről beszélgettünk, nemcsak arra hívta fel a figyelmemet, hogy Dél-Amerikában a koreai közösségek létrejötte ennél árnyaltabb, hanem azonnal nekilátott, s hamarosan egész sorát nyújtotta át nekem az idevágó írásoknak. 

A Brazíliába irányuló koreai bevándorlás több évtizeddel azt megelőzően fogalmazódott meg, mint amikor ténylegesen megérkeztek oda az első bevándorlók. Korea japán megszállásának idején merült fel a kérdés, de csak 1948. augusztus 15., a Koreai Köztársaság megalakulása után tudta Korea előmozdítani a külföldre irányuló, szervezett migrációt. Az első lépést Yoon Eul-soo katolikus atya tette meg azzal, hogy az 1949-ben megnyílt Nemzetközi Missziós Közgyűlés során találkozott a washingtoni brazil nagykövettel, majd hazatérése után egy magazinban tette közzé a hírt az eredményről, a bevándorláshoz szükséges előkészületeket kommentálta. A bevándorlásra alkalmas amerikai kontinens országainak felsorolását követően többek között ezt fogalmazta meg: Brazíliában jelenleg élelemhiány miatt kezdeményezik a mezőgazdasági termelés növelését, ezért üdvözlik népünk bevándorlását. Ekkor azonban felmerül a probléma az ajtónyitás konkrét időpontjával, illetve azzal, hogy mit fognak erről dönteni a hatóságok. De legalább külföldön kellene megkezdeni a diplomáciai tárgyalásokat, kormányunk fokozatos stabilizálódásának megfelelően. [...] Népünk külföldre való bevándorlásában mindenekelőtt fel kell hagynunk azzal a gondolkodásmóddal, hogy túlnépesedési problémánk enyhítésére „szemetes” után kutassunk. Legalább a külföldön élők fejlesztésére kell gondolnunk, és a bevándorlók képzettebb emberek legyenek, mint azok, akik az országban maradnak. Mert ez a probléma az ország és az emberek presztízsét érinti, az ország kapacitásának és kultúrájának előmozdításában. [...] Végül a legfontosabb az lenne, hogy kutassák és megismerjék azt a helyet, ahol alkalmazkodni fognak. Vagyis olyan kedvező helyszín választása, hogy embereink bevándorolhassanak, fennmaradhassanak, fejlődhessenek.

Az atya konkrét tervet készített, ám a koreai háború miatt a terv sokáig csak terv maradt. 

Az 1963. február 12-én érkezett, 103 főből álló Első Mezőgazdasági Bevándorlási Csoportot (17 család, 92 fő és 11 katona, az utóbbiak feladata a teljes folyamat figyelemmel kísérése volt) követték a továbbiak: több mint 50 ezer koreai él jelenleg Braziliában, többségük São Paulóban. Becslések szerint 60%-uk Dél-Korea délkeleti - Gyeongsang tartomány - és északnyugati - Szöul és környéke - régióiból származik.

A bevándorlók első csoportjára emlékeztek a múlt évben, arra a migrációra, amelyet a koreai kormány ösztönzött. Aki olvasta az NSZK-ba küldött koreaiak történetét, nyilván emlékszik rá, hogy a koreai kormány annak reményében szorgalmazta a németeknél a munkavállalást, hogy a munkások nyereségük egy részével hozzájárulnak hazájuk gazdagodásához. A Braziliába kivándorlók esetében ugyanez volt az elgondolás.

A hatvanas évek elején a koreai háború következményeként Dél-Korea elszegényedett ország volt, Brazília ezzel szemben a nemzetközi bevándorlás újranyitásában vett részt, mivel az iparosodáshoz szükség volt munkaerőre. Mindenki jól jár, mondjuk. Az iparosodó, munkáskezekre éhes fogadó ország, az ország, amely elengedi, s így csökkenti a gondoskodást igénylő állampolgárait, akik jó esetben még pénzzel is segítik az otthonmaradókat, akik meg elmennek... hát azok talán szintén jól járnak, csupán a szülőföldjüket veszítik el. Az érkezők általában középosztálybeliek voltak. A szegényebbeknek nem volt anyagi ereje az elinduláshoz, a tehetősebbeknek meg általában okuk sem volt új hazát keresni. Sokan a földhöz jutás ígéretében bíztak, de csalódniuk kellett: a felajánlott föld adottságai nem azok voltak, amit ígértek és nem készültek el az ígért telepek sem. A megoldatlan helyzetért a koreai kormány választ kért a brazil kormánytól, aminek következményeként a brazilok földterületeket kínáltak eladásra, de a koreai bevándorlók tőke híján ezekért nem tudtak fizetni. Eközben rendületlenül érkeztek az újabb hajók az újabb bevándorlókkal. 1964-ben, ebben a megoldatlan helyzetben kötött ki az ötödik, utolsó hivatalos bevándorlócsoport hajója. Még hasonlóan szervezetten érkeztek Paranába, ahonnan azután Santa Maria városba mentek tovább. A továbbiakban, 1972-1980 között nem a brazil és a koreai kormány megállapodása alapján, hanem épp ellenkezőleg, Brazília tiltása ellenére, okmányokkal nem rendelkezők vándoroltak be a jobb élet reményében, 1980-tól napjainkig pedig a São Paulóban letelepedettek által meghívott családtagok érkeztek.

A Santa Maria várost körülvevő területen kezdték meg a gazdálkodást, de a körülmények rendkívül sanyarúak voltak. Rizs- és szójababtermesztésbe fogtak, de sokszoros nehézségekbe ütköztek. Sokan úgy döntöttek, hogy inkább kereskedni fognak. Előbb legtöbben a São Paulo-i Baixada do Glicériót választották, először a magukkal hozott ruhaneműket adták el, utóbb alkalmazottként varrásba fogtak, majd üzlethelyiséget vagy műhelyt béreltek, amelynek egyik helyiségében lakott a család, s vállalkozást indítottak. Glicério a 60-as, 70-es években - mellesleg ma is - az alacsony jövedelműek, kisiparosok és helyi vállalkozások színtere. Az itt létrejött koreai faluban rossz higiéniai körülmények, szegénység, nagy bűnözés és prostitúció volt a jellemző. A koreaiak lakhelyükről eltérő véleményeket fogalmaztak meg: az otthoni háború borzalmait megélők számára nem tűnt szörnyűnek, míg mások a hazai körülményeket sírták vissza. Nem meglepő, hogy akik tehették, idővel vállalkozásaikat átköltöztették Brás kerületbe, de kedvenc lakónegyedük Aclimação lett. A 90-es években aztán a kifinomultabb nőiruha-üzletek São Paulo központjába, Bom Retiróba költöztek tovább, s lakóhelyül is ezt választották. Így tett példának okáért Jung Mo-sung építészmérnök édesapja is. Eleinte a kis tőkeigényű varrással, majd az áruk eladásával próbálkoztak. A korábban hanyatló városrész a koreaiak közreműködésének hála, virágzásnak indult.

Jung Mo-sung a São Paulo-i Metodista Egyetem professzora és író rendkívül érzékletesen fogalmazza meg a szülőföldjükről elvándorolt, diaszpórában élők lelkiállapotát. A bevándorlók térben és időben nem onnan származnak, ahonnan érkeztek, nem is ott élnek, ahová megérkeztek, hanem egy harmadik világban. - mondja ezt a bevándorlók napjának ünnepségén, 2023. június 25-én.

Ő 1966-ban, nyolc éves korában hagyta el Dél-Koreát. A Brazíliába kivándoroltak második csoportjából származik, akik 57 napon át utaztak egy teherhajón, míg Paranguá kikötőjében partra szálltak. Egy kisfiú számára az utazásnak az a 17 napja a legemlékezetesebb, amikor sehol nem volt látható a szárazföld, a végtelen óceán, a bálnák és repülőhalak látványa pedig varázslatként hatott rá.

Meg kell jegyeznem, hogy a hajóút a többség számára korántsem volt olyan érdekes és élvezetes, mint a kisfiú számára. Az őket szállító Tjitjalengka nevű régi, teher- és személyszállító hajón az utasok nagy, zárt, szellőzés nélküli kabinokban voltak elhelyezve, a hajó rázkódott és himbálózott, a tengeribeteg utasok egy-egy nagyobb rázkódáskor egymásra estek, hánytak. A többit az olvasók képzeletére bízom.

Megérkezve aztán Castro városába mentek, egy katonai laktanyában helyezték el őket arra az időre, míg a kolónia telepe el nem készül. Ő hamarosan Ponta Grossába ment egy olasz családhoz, ott az olasz hagyományokkal ismerkedett, közben pedig tanulta a portugál nyelvet. Egy év múlva jutott a család São Paulóba, méghozzá apai döntés alapján olyan környékre, ahol nem laktak koreaiak, mert így - reményeik szerint - gyorsan megtanulhatnak portugálul. A kisfiúnak így nem is igen volt kapcsolata koreaiakkal.

A migránsok túlnyomó részére érvényesek a fentiek, de voltak természetesen kivételek. Élete és családjának sorsa Baek Ok-bin tanárnő elmeséléséből tudható meg a linkre kattintva. A történet gyönyörű és megindító, feltétlenül ajánlom elolvasásra. A hölgy, aki ma már százegy éves - ő a legidősebb koreai bevándorló -, negyvenéves korában, 55 napos tengeri utazást követően az első bevándorlók egyikeként lépett Brazília földjére férjével, lányával és három fiával. Koreában jómódban éltek, távozásuk oka a szabadság hiánya volt.

Egy kis kitérő, hiszen eddig, sőt ezután is dél-koreai bevándorlókról írok, de mint az alábbi videóból megtudható, vannak Brazíliában észak-koreaiak is, akiket a koreai történelem furcsaságai juttattak olyan távol eredeti otthonuktól. Az egyik menne, megnézné szülőföldjét, a másik inkább elfelejtené, neki már Brazília az otthona.

Manapság, amikor a brazil emberek női ruházatról beszélnek, azonnal a koreaiak jutnak eszükbe. Annak ellenére, hogy számos más tevékenységi területen is jelen vannak, a koreaiak a ruhaszektorban váltak ismertté a São Paulo-i lakosok előtt. A Brazíliában gyártott három női divatáruból egy koreai gyártótól származik. A közösség több mint 70%-a pedig a textiliparban tevékenykedik. Becslések szerint Bom Retiróban több mint ezer koreai ruhaüzlet működik, Brásban pedig további nyolcszáz. A legtöbb koreai kereskedő tulajdonában lévő üzleteket zsidó bevándorlóktól vásárolták, akik az 1970-es évek elejéig uralták Bom Retiro kereskedelmét. Mindez persze nem ment konfliktusok nélkül. Bom Retiróban a korábban letelepedett más etnikumúak - pl. zsidók, örmények és arabok - nem nézték jó szemmel a koreaiak érkezését. Ám a dolgos koreaiak, akik közül sokan kezdetben varrásra szerződött alkalmazottak, majd eladók voltak, alacsonyabbra szabott áraikkal jobb helyzetbe kerültek, így lehetőségük volt megvásárolni a műhelyeket és boltokat. A 80-as években a nagy mennyiség, a 90-es években már a minőségi termékek előállítása állt a középpontban. Ennek elérése érdekében több, a divatot diktáló külföldi városba, pl. New Yorkba látogattak el az épp uralkodó trendek megismerése céljából.

Bom Retirónak annyira jellemzője lett a koreai lakosság és kereskedelem, hogy João Doria, aki 2017-től szűk másfél évig töltötte be São Paulo polgármesteri tisztét, felvetette a névváltoztatás kérdését, ám a negatív vélemények meghátrálásra késztették. Így Bom Retiróból nem lett Bom Retiro Little Seoul.

A kivándorlók egy diktatúrából indultak, s megérkezésük után hamarosan egy másik diktatúrában találták magukat: Brazíliában 1964-ben katonai puccs zajlott le, majd a junta hatalmon maradt 1985 márciusáig. Ehhez járultak még a nyelvi nehézségek és az előítéletek. A koreaiak tehát általában nem a jólétbe pottyantak, nehézségekkel kellett szembenézniük, először a nyelvi nehézségekkel, majd kezelniük kellett a kulturális különbségek okozta traumákat, elviselni azt az időszakot, amikor a migránspolitika nemzeti ellenségként kezdett tekinteni a migránsokra. Bár Braziliában a korábban bevándorolt japánok miatt nem volt ismeretlen a vágottszemű, ázsiai arc, az ottaniakat még mindig meglepték ezek a fizikai adottságok. A kulturális különbségek megmutatkoztak a táplálkozás területén is, a tofut visszaadták, mert más volt az íze, mint a sajtnak, a koreaiak egészen más módon ettek, mint a helyi emberek, ami az egyik nép kultúrájában udvarias forma volt, a másiknál épp ellenkezőleg.

Ma a bevándorlók második generációja, a fiatalok kezdenek beilleszkedni, ők azok, akik elősegítik a két kultúra összehangolódását. Az 1988-as szöuli olimpia, a 2002-es labdarúgó világbajnokság és a hallyu, amely 2010-ben elérte Brazíliát is, szintén hozzájárult a befogadó nép és a bevándorlók közeledéséhez.

Bom Retiro nem csupán a koreaiak megélhetésének központja. Ebben a városrészben zajlanak a közösség fő tevékenységei is, éttermek, bárok, vásárok, koreai piacok és élelmiszerboltok sorakoznak. Itt sétálni olyan, mintha Koreában sétálna valaki.
A közösség koreai nyelvű fő médiája is São Paulóban működik: napi- és hetilapok, magazin, két tévécsatorna.

2013-ban, azaz egy évvel később, mint nálunk, São Paulóban is megnyitotta kapuit egy koreai kulturális központ.

A 84 éves Hea Ja Shin Co 2001 óta működteti éttermét Bom Retiróban, a mai napig felügyeli a hagyományos koreai ételek készítését. 2010-ig a vendégek a koreaiak közül kerültek ki, azóta már a brazilok közül is sokan járnak hozzá, méghozzá Brazília különböző vidékeiről. Ehhez hozzájárult, hogy az étterem az első között készített portugál nyelvű étlapot.

A közelmúlt mindezek ellenére nem felhőtlen, a brazil gazdasági helyzet sok vállalkozást lehetetlenné tett, a kínai ruhagyártás és a termelés Ázsiába való áthelyezése hatására voltak számosan - elsősorban a második generáció mobilabb képviselői - akik másba fogtak, de olyanok is, akik visszatértek hazájukba. Így Bom Retiro kereskedelmében a koreai ruházat jövője bizonytalan.

A posztnak lassan a végére érek, de még egy érdekességet szeretnék megosztani. A dél-koreai Daeguban született Jeremias Lyu 15 éve él Brazíliában. Hét éves volt, amikor szüleivel elhagyta szülőföldjét, mert apja engedelmeskedett a misszionáriusi hívásnak. Ma már Jeremias maga is misszionáriusként próbálja segíteni az embereket: dalaival igyekszik megértetni a hallgatókkal, "hogy minden kétséget, tervet, bizonytalanságot és aggodalmat adjunk át Istennek. Emlékezni és felismerni, hogy mindenünk, amink van és vagyunk, Tőle származik." Aki valamelyest járatos a dél-koreaiak valláshoz való viszonyát illetően, ill. tudja, hogy Brazília lényegében katolikus ország, hiszen a népesség 64%-a katolikusnak vallja magát, valószínűleg elámul. Én legalábbis ezt tettem azzal szembesülve, hogy dél-koreaiak viszik a hitet a braziloknak - de ezt nem iróniával mondom, ha úgy tűnik is. Annál is kevésbé, mert bár a srácról szóló írás erre nem tér ki, ezért csak feltételezem, de talán nem rosszul, hogy a hit terjesztése és a hivők lelkigondozása jelen esetben a koreai diaszpórára vonatkozik, amely közösség számára São Paulóban 1965-ben, Santa Mariában pedig 1966-ban megalakult a katolikus egyházközség.

Jung Mo-sung néhány éve agyvérzés következtében elvesztette beszédkészségét, így újra kellett tanulnia koreaiul, angolul. Ezzel együtt azt is észrevette, hogy visszatért a régi, koreai szokásokba: ha érkezett valaki köszönteni, nem fogott kezet, hanem koreai szokás szerint lehajtotta a fejét. Párszor ellátogatott Koreába, de ott sem érezhette magát otthon: ott már külföldi. Tehát a visszatérők helyzete sem könnyű. Azt mondja, a migránslét alkalmazkodás, nehézségek és szenvedés. A szenvedést kétféleképpen lehet kezelni. Megoldani a sebek felnyitásával és tisztításával, vagy elfojtani, aminek nyomán megjelenik a neurózis.

Akik megmaradtak választott hazájukban, kemény munka árán gyökeret eresztettek az idegen földön, s élnek egy harmadik világban, talán nem is boldogtalanul.

Nyilván nem én vagyok az első, aki a svájci író, Max Frisch mondatát választja. Egy kurta mondat, s bizony benne van minden: "Wir riefen Arbeitskräfte, und es kamen Menschen."

A Tengerentúli Koreai Együttműködési Központ (OKCC) 2023 októbere és 2024 januárja között, a koreaiak Szahalinra kerülésének 100., az NSZK-beli munkavállalások 60. évfordulója alkalmából két tucat interjút készített videófelvétel formájában két koreai diaszpóra tagjaival. Néhány a Szahalinra került és hosszú évtizedekig kényszerűen ott maradtak visszaemlékezéseit tartalmazza. A szahalini koreaiakról korábban már írtam, az abban a posztban leírtak és a videókban hallható történetek összecsengenek egymással. 

Bár ez a poszt nem a szahalini koreaiakról szól, nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy ezt az egy visszaemlékezést idetegyem. Kedves, több szempontból tanulságos. Az idős asszony emlékszik a nehézségekre, de képes örülni sorsa jobbra fordulásának. Érdemes megjegyezni, hogy a japánok nem, az oroszok azonban indítottak koreai iskolát.

Az OKCC a továbbiakban folytatni akarja a munkát annak érdekében, hogy segítsék a diaszpórában élő koreaiak életének megértését.

A blogban nem esett még szó a másik, méghozzá európai diaszpóráról, pedig a történetük érdekes. Számunkra nem újdonság, hogy a 60-as évektől kezdve nagy munkaerő-bevándorlás történt az NSZK-ba, azt is tudjuk, hogy legnagyobb számban török Gastarbeiterek érkeztek. Ennek hátterében a második világháborút követő, részben a Marschall-segély eredményeként példátlan, német gazdasági fellendülés, ill. azzal szemben a háború következtében elszenvedett hatalmas emberveszteség állt, azaz szükség volt a külföldi munkaerőre, enélkül a gazdaság elképesztő válsággal nézett volna szembe. Mifelénk persze azt is tudni vélték, hogy a török vendégmunkások főleg azokra a munkákra kellettek, amelyeket a németek nem vállaltak el. 

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a mai viszonyokra súlyosan rávetülő, nyolc éve tapasztalt illegális migrációs problémakör gyökere részben ebben keresendő. Részben. A nyugat-európai lakosság, de vezetői mindenképpen attól rettegnek, hogy a jóléti társadalom, amelyben olyan kellemesen éldegélnek, nem tartható fenn a vendégmunkások nélkül. Más kérdés, hogy szemlélői, sőt, félő, hogy hamarosan elszenvedői is lehetünk a jól ismert magyar közmondásnak - törököt fogtam, nem ereszt -, vagyis hogy az Európát elözönlő migránsáradat korántsem a nyugat, hanem a saját, munka nélkül megszerezhető jólétét akarja biztosítani. A valódi cél pedig ennél is sajátságosabb.

Egy rövid pillanatra eltűnődhetünk azon, hogy amennyiben ideológiai ok állt volna a háttérben az a német bűntudatnak lett volna egyik megnyilvánulási formája: a hitleri fajelmélettel gyökeresen szembehelyezkedő háború utáni szánombánomnak lenne tulajdonítható. De nem erről van szó.

Arról nem tudtunk, hogy a 60-as évek elejétől Ázsiából, azon belül Dél-Koreából is toboroztak munkásokat. Ennek eredményeként két évtized alatt nagyjából 20 ezer koreai került az NSZK-ba. A munkáltatók a koreai vendégmunkások számára csupán a munkabér és a nyelvtanulás költségeit állták, az útiköltséget nem. Ha megnézzük, milyen munkákra hívták a koreai vendégmunkásokat, akkor talán jogos a gondolat, hogy a törökök számára is a németek által nem kedvelt munkákat kínálták. A koreai férfiakat 1963-tól bányákban, a nőket 1971-től ápolónőként foglalkoztatták. Fontos megjegyezni, hogy a férfiak korábban nem dolgoztak bányászként, ennek a továbbiakban persze voltak hátrányai: a kapott munkák nem a szakértelmet igénylő, hanem a legegyszerűbb, ám talán legnehezebb fizikai munkák voltak. A nők esetében a képzett ápolónőket fogadták. Szabott időre, három évre érkeztek, majd később vált lehetővé szerződésük hosszabbítása, azután az állandó tartózkodási jog megszerzése. A jelentkezők többsége az otthoni rossz munkalehetőségek, megélhetési problémák elől jöttek Európába, a többség a megkeresett pénzzel az otthon tengődő családot támogatta, de gondolataik közt ott lebegett az is, hogy így hazájukat is szolgálják. A koreai háborút követően Dél-Korea gazdasága a padlón volt, a szegénység általános volt, sokkal inkább, mint északon. Úgy tudták, a három év alatt megtakaríthatnak annyit, amennyi egy ház ára. 

Az egyik videóból gyászos kép rajzolódik ki: az apa munkanélküli, hat gyermekét eltartani egyedül az anya fizetéséből szinte reménytelen, tehát kézenfekvő, hogy az egyetemi tanulmányokra vágyó legidősebb lánygyermek, mint képzett ápolónő utazzon a Föld másik oldalára, ezzel segítse a család megmaradását.

Vizsgáljuk meg azonban a másik oldalt is. Milyen érdeke volt Dél-Koreának a német gazdaság támogatásában? Park Chung-hee 1964-ben az NSZK-ba érkezett, hogy a koreai gazdaság fellendítése érdekében kölcsönökért folyamodjon. A koreai munkaerő felajánlása több haszonnal is kecsegtetett. Az államközi kapcsolatok javítása, a külföldön munkát vállalók bérének hazaküldése, az így beáramló deviza és az otthoni munkaerőpiaci nyomás csökkenése - ezek együttese kecsegtető volt. A felajánlás természetesen figyelmen kívül hagyta az egyéni sorsokat.

A visszemlékezésekből kiviláglik, hogy a bányászként foglalkoztatottak milyen embertelen körülmények között végezték munkájukat a föld mélyén, ahol több mint negyven fok volt, a por még akkor is kínozta őket, ha arcukat védeni igyekeztek, s egy műszak alatt legalább öt liter vizet ittak meg, mert annyit ki is izzadtak: a munkában viselt csizmában állt az izzadság. Ehhez számítsuk még hozzá, hogy a koreaiak a szegénység okozta rossz táplálkozás miatt otthonról nem a legjobb erőnléttel érkeztek, meg hát eleve kistermetűek. Az elvárt 60 kilogrammos testsúlyt nem mindenki érte el.

A koreaiak még ebben a helyzetben is kiváló munkát végeztek - mondja egy férfi, aki előbb bányászként, majd súlyos sérülését követően ápolóként dolgozott.

Részben ez érvényes az ápolónőnek szegődött koreai nőkre is. Az egyik videóból kiderül, hogy a 150 cm magasság volt az előírt alsó határ, amit bizony nem feltétlenül sikerült teljesíteni. Pedig a német betegek nem kicsik, őket forgatni, emelgetni egy ilyen apró teremtésnek nehéz fizikai munka volt. 

Az apró, aki kis ravaszsággal mégis útnak indulhatott. Ő az, akitől a szülei és testvérei megélhetése függött.

Különös fintora a sorsnak, hogy a Koreai Köztársaságban napjainkban az akkorihoz nagyon hasonló bánásmódot kell elszenvedniük a thaiföldi, vietnami, kínai és Fülöp-szigeteki vendégmunkásoknak.

Ahogy a Németországban megtelepedő török vendégmunkások, de az összes hasonló esetében, a koreaiak is csak mértékkel integrálódtak, bár alkalmazkodó, szabálykövető kulturális hátterük ezt inkább lehetővé tette, mint ahogy ez más országokból érkezetteknél tapasztalható. A Németországban megtelepedett koreaiak erős közösségbe szerveződtek. Koreai iskolákat alapítottak, regionális klubokat hoztak létre, köztük politikai szervezeteket is, s mint az alábbi interjúból kiderül, koreai újságot is életre hívtak. A lokális szervezetek hálózatot alkottak, így segítették egymást. 

Az idős asszony kivétel, őt ugyanis nem a szükség, hanem a kalandvágy indította Németországba. Férje alapította meg később a koreai újságot, aminek szerkesztését annak halála után ő folytatta.

Elsőként az ápolónők hallatták a hangjukat 1978-ban, majd követték ezt 1979-1980-ban a bányásztüntetések. Mindkét esetben a szövetségi kormány deportálási szándéka ellen tiltakoztak, aláírást gyűjtöttek azzal érvelve, hogy megszolgálták a tartózkodási jogot, hiszen tevékenyen hozzájárultak a gazdaság és az egészségügy fejlődéséhez. A tiltakozások elindítója az olajválságot követően, az 1973. november 23-án életbe lépő toborzási befagyasztásról szóló rendelet volt. A német kormányzat mindezeket követően úgy döntött, hogy nem toloncolják ki a lejárt munkaszerződésű koreaiakat, hanem állandó tartózkodási engedélyt adnak ki számukra. A koreai vendégmunkásoknak végül hozzávetőlegesen a 30%-a maradt az NSZK-ban, a 70%-a idővel visszatért Dél-Koreába. 

A Németországban maradtak esetében a második generációs koreaiak körében az átlagot meghaladó a magasan képzettek aránya, de az iskolázottság nem egyenlő az integrációval. Bármilyen igyekvők is voltak tanulmányaikban, soha nem felejtkezhettek el koreai mivoltukról - bár az iskolatársak kissé másként látták ezt, hiszen kínainak csúfolták őket. A második generáció bízik abban, hogy a harmadik generáció tagjainak, a dél-koreai bányászok és ápolónők unokáinak nem kell azzal a kérdéssel szembesülnie, hogy koreaiak vagy németek.

A visszatérők közül sokan német házastársukkal érkeztek. A 30 évig Leichlingenben dolgozó Suk Sook-ja közreműködésével és a koreai kormány támogatásával Namhae szigetén megalapították a német falut. 

Nem az interjúk között, hanem egy másik emlékezésben számolt be egy idős koreai hölgy, hogy a legalább 20 évet Németországban töltők pályázhattak, megkapva a lehetőséget, német férjével német stílusú házat kellett építeniük. Számára több kisebb-nagyobb nehézséggel járt a hazatelepedés. Nyelvi problémát okozott, hogy az eredetileg dél-csollai nyelvjárása az idők során megkopott, szoknia kell az ottani dialektust. Mikor Németországba ment, minden német egyformának tűnt, most minden koreait lát egyformának. Úgy érzi, vicces dolog ez a saját hazájában. Ő időközben német állampolgár lett, így bizonyos kedvezményekben nem részesül, például nincs egészségbiztosítása, tehát vigyáznia kell, nehogy megbetegedjen. A kettős állampolgárság megszerzését túl bonyolultnak látja. Németországban maradt sorstársai azonban irigylik, hiszen nagyszerű helyen telepedett le. Kicsit kétlakian élnek, évente három hónapot Németországban töltenek, a többi időben élvezik a tengert és a hegyek közelségét.

Aki csak megérkezése után tudta meg, hogy bányában kell dolgozni. 

Végezetül jöjjön egy tízperces videó, amely korabeli fotókkal és mozgóképekkel teszi látványossá és jól érthetővé mindazt, amit leírtam. 

A valamikori bányászok és ápolónők úgy gondolják, hogy munkájukkal nemcsak a német gazdaság, hanem hazájuk demokratizálódásához, gazdaságának fejlődéséhez is hozzájárultak. Szeretnék, ha ezt hazájuk elismerné.