ÚTICÉL - KOREA

Our Homeland - filmfelirat  és -ajánló

Our Homeland - filmfelirat és -ajánló

Egy film, amit azoknak ajánlok, akik jobban szeretnék érteni a múltkori posztom főszereplőit, a Japánban élő koreaiakat, közülük is főként azokat, akik évtizedekkel ezelőtt úgy vélték, hogy Észak-Koreához kell kapcsolódniuk.

A Hazánk (Our Homeland; かぞくのくに, Kazoku no kuni) című 2012-ben bemutatott japán dráma forgatókönyvét írta, a filmet rendezte Yang Yong-hi, Japánban élő második generációs zainicsi. A rendezőnő alkotásában saját családjának megrázó történetét vette alapul, tehát, amit látunk, az a szomorú valóság, hiteles kép. A benne megismerhető karakterek hűen és művészi módon mutatják be mindazt, amit előző posztomban szikár tényekként leírtam. A 25 év után rövid időre, agytumor kezelésére Japánba visszatérő férfi - tizenhat éves korában küldte el Észak-Koreába kommunista nézetekkel azonosuló apja -, a kis család tagjai, az apával és a Cshongnjon vezetőjével elkeseredetten vitatkozó nagybácsi, a férfi régi barátai - mind, mind életteli karakter. Sőt, a férfi kísérőjeként érkező északi elvtárs is.

our_homeland_2012_-1200-1200-675-675-crop-000000_1.jpg

Bár a rendező koreai etnikumú hölgy, a film véleményem szerint inkább tükrözi a japán mentalitást, mint a koreait. Ez külön érdekessége az alkotásnak, mert annak bizonyítéka, hogy a Japánban élő koreai diaszpórára - természetesen - nagyon is hat a közeg, amiben élnek, szinte észrevétlenül alakítja őket, akár akarják, akár nem. A japán hatás legjobban az anya és a régi barátnő karakterében érhető tetten. Közülük is inkább az anya az, aki - legalábbis szerintem - nem a koreai anyák jellemzőit mutatja: nem ágál, nem kiabál, hanem némán viseli el a helyzetet. Őt látva felrémlik bennem A kopár szigetbeli anya, aki csak egyetlen alkalommal, gyermeke elvesztésekor lép ki a hallgatásból. Ilyen magába fojtott, néma szenvedést a koreaiaknál nem láttam.


Mint látni fogjuk, a fiát negyedszázaddal korábban útnak indító apa reményei nem váltak be, de ezt ő maga nem jelzi. A dühödt tiltakozó nem ő, hanem az öccse. Az apa hallgat. Sokáig csak találgatni lehet, hogyan érez.

vlcsnap-2021-09-25-18h37m26s230.png

Aki viszont a búcsúzás előtt megszólal, az az Észak-Koreába visszatérő férfi: indulása előtt nagy meggyőzőerővel beszél húgának, s ezzel a legnagyobb ajándékot adja neki. Hogy a húga lelkében megfogantak a testvér szavai, azt a film utolsó képsora jelzi. Meglátásom szerint az ajándék minden nézőnek is megfontolandó, megfogadásra érdemes. Amit a férfi elmond, megrendítő, mert jelzi, hogy százszor, ezerszer végiggondolta saját életét, lehetőségeit, hiú reményeit. Tudja, hogy számára egy út van, visszatérni északra, de tudja, hogy hiba volt, amikor az ő sorsáról mások döntöttek.

A helyzetet megadóan elfogadó beteg férfi, Sung-ho szerepében a hazájában rendkívül sokat foglalkoztatott Arata Iura látható. A színész megérdemelten kapta a legjobb férfi mellékszereplő díját. A testvéri szeretet az egymástól negyedszázadon át távol töltött idő ellenére ugyanolyan erős a férfiban, mint a húgában. Rie szerepében Ando Sakurát látjuk, aki számtalan díj tulajdonosaként ezért az alakításért elnyerte a legjobb színésznő díját.

our_homeland_ff20120727a2a.jpg

Vannak igazán erős jelenetek. Számomra az egyik csúcs az észak-koreai őr öltönyös jelenete. A szerepet a nemcsak színészként, hanem rendezőként, forgatókönyvíróként is ismert dél-koreai Yang Ik-june játssza.

A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a CICAE Panorama film díját, ezt követően a 85. Oscar-díj Idegennyelvű Film szekciójában képviselte volna Japánt, de végül a film nem került be a szűkített listába.

A rendezőnő, Yang Yong-hi több alkalommal járt Észak-Koreában, de első dokumentumfilmje, a Kedves Phenjan (Dear Pyongyang; 2005) bemutatója után hivatalosan kitiltották onnan.

Magyar felirat itt található.

 

Our Homeland - filmfelirat és -ajánló Tovább
Észak- vagy dél-koreai? Esetleg japán? Nem! Zainicsi!

Észak- vagy dél-koreai? Esetleg japán? Nem! Zainicsi!

A zainicsi (在日) a Japánban élő koreaiak megnevezése. Csak egy szó, de a történet szövevényes és akikre vonatkozik, azok élete igen nehéz.

Fontosnak tartom azonnal jelezni, hogy a téma olyan bonyodalmasnak bizonyult, aminek eredménye egy igencsak terjedelmes poszt lett. Felszabdalni nem szerettem volna, de olvasóimat arra kérem, tartsanak ki vagy akár két részletben olvassák el, mert érdemes elolvasni, s nem a posztoló, hanem a történet miatt.

A zainicsi egy összefoglaló név a Japánban élő, állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező, de nem japán állampolgárságú koreaiakra használatos, bár olykor a honosítással vagy születéssel japán állampolgárságot megszerző koreaiakra is használják.

A zainicsi szót két kifejezéssel szokás megtoldani. Az egyik a csószendzsin (japánul: 在日朝鮮人; koreaiul: 재일조선인, cseil csoszonin), ők azok a koreaiak, akik érzelmi alapon a KNDK-hoz tartozónak, ill. a kankokudzsin (japánul: 在日韓国人; koreaiul: 재일한국인, cseil hangugin), akik pedig a Koreai Köztársasághoz tartozónak érzik/érezték magukat.

Dél-Korea történelmi tárgyú filmsorozatai szinte utolérhetetlenül szépnek láttatják a múltat annak ellenére, hogy a Csoszon kort feldolgozó történetek mindegyikében megmutatják azt is, hogy szüntelen belső viszályok bomlasztották a királyságot. A frakcióharcok a politikai és gazdasági hatalomért folytak, de bármelyik frakció került is ki győztesen, a köznép számára egyik sem hozott örömöt, mert nemcsak a királyi kincstár gazdagodott az adókból, hanem a jangbanok (nemesek) és a csunginok (középréteg) közigazgatásban tevékenykedő része is.
A 19. században, többek között a magas adók következményeként elég jelentős elvándorlás vette kezdetét. Ebben az időben húzódtak tízezrek példának okáért azokra a területekre, amelyekben élve a 20. században aztán újabb drámai helyzetbe sodródtak: így jött létre a harmadik Korea, és ennek következményeként ismerjük a koryo-saram kifejezést azokra a koreai emberekre vonatkoztatva, akiket a 2. világháborút közvetlenül megelőző években Sztálin szerint megbízhatatlanok lévén vonatokra rakva Közép-Ázsiába telepítettek át a semmi közepére.Már a 19. szd. végefelé, a koreai kikötők megnyitását követően voltak, akik Japánba vándoroltak ki, de számuk csekély volt, legalábbis a 2. világháború utolsó éveihez viszonyítva.

Korea 1910-ben bekövetkezett Japán általi annektálása felerősítette a folyamatot. 1910 körül mintegy 40 ezer koreai tanult vagy dolgozott - elsősorban a mezőgazdaságban, az építőiparban és a bányászatban - Japánban, ahol munkaerőhiány volt. Ők önként, a jobb iskolák vagy ígéretesebb munkalehetőségek miatt érkeztek főként Kjongszangból, Csollából és Csedzsu szigetéről. A koreai munkások általában a japánokénál jóval alacsonyabb bérért dolgoztak, s a japánoktól elkülönítve, gettókban laktak.

Itt kell megemlékeznem a Japánban élő koreaiakat érő tragédiák legsötétebb időszakáról. 1923. szeptember elsején pusztított Japán történetének legtöbb halálos áldozatot követelő földrengése. A kantói földrengés szinte egész Tokiót és Jokohamát a földdel tette egyenlővé, nyomában tűzvész támadt és szökőár csapott le. Az áldozatok számát 105 és 145 ezer közöttire becsülik. "A földrengést követően szinte azonnal terjedni kezdett a pletyka, hogy a szigetországban élő külföldiek, elsősorban a koreaiak (Korea 1910-től japán megszállás alatt állt), a kaotikus állapotokat kihasználva a hatalom átvételére készülnek, szándékos gyújtogatással, fosztogatással, illetve a kutak megmérgezésével súlyosbítják a helyzetet. Szeptember 5-én ugyan a miniszterelnök kiadott egy közleményt, mely szerint ezek a híresztelések minden alapot nélkülöznek, szeptember 8-án pedig Tokióban elrendelték a statáriumot, valamint a hatóságok menedékhelyet nyújtottak több ezer koreainak, a tömeges leszámolásokat ezzel azonban már nem tudták megakadályozni."
A japánok válogatás nélkül meggyilkoltak becslések szerint 6-8000 Japánban élő koreait, valamint több száz kínait és japánt, akiket koreaiaknak néztek - méghozzá a rendőrség közvetett és közvetlen közreműködésével. Utóbb az elkövetők egy részét letartóztatták, de bíróság elé csak kevesen kerültek, akiket pedig végül elítéltek, azokat hamar szabadlábra helyezték.

A 30-as években koreai családok kezdtek megtelepedni Japánban, az évtized közepére az ott tartózkodó koreaiak harmada már ott született. Ebben az években a korábbi 40 ezer fő megtízszereződött.

chosenjin.jpg

1939-től a helyzet alapvetően változott, az addigi önkéntesség helyébe a kényszer lépett: a háborús munkaerőhiány következtében a háború végéig a japán kormány 700-800 ezer koreait vitt dolgozni Japánba, több mint 200 ezer koreai férfit sorozott be a japán hadseregbe. 1945-re a koreaiak száma megközelítette a 2 milliót. Közülük mintegy 239 ezer ember szenvedett háborús sérüléseket, vagy halt meg. A hirosimai atombomba-robbanásnak 30 ezer koreai áldozata volt.

1-1,4 millióra tehető azok száma, akik Japán vereségét követően visszatértek Koreába, kb. 600 ezren maradtak Japánban, ők lettek azok, akiket azóta zainicsi (Japánban lakó) néven említenek. A maradás okai többfélék. Voltak, akik addigra sikereket értek el az üzleti életben, kihasználták a megnyíló gazdasági lehetőségeket, vagy féltek a gazdaságilag és politikailag bizonytalan koreai helyzetben hazatérni. Sőt, a hazatérők között voltak olyanok, akik látva a rossz viszonyokat, visszatértek Japánba.

1949-bol_valo_zainincsi_igazolvany.jpg

1949-ből való zainicsi igazolvány

A háború végéig a Japánban élő koreaiak ugyan szenvedtek a megkülönböztetéstől, de japán állampolgárok voltak. 1947-ben az Idegennyilvántartási Törvény idegen státuszba helyezte őket, majd 1950-ben a japán anyákkal rendelkező zainicsi gyerekeket is megfosztotta japán állampolgárságuktól. Egyedül a japán apák zainicsi gyermekei őrizhették meg állampolgárságukat. 1952-ben a volt gyarmati alattvalókat, köztük a többség koreai volt, hontalanként határozták meg. 1955-től a törvény előírta, hogy ujjlenyomatot kell adniuk a regisztrált külföldi ott tartózkodóknak. Az ujjlenyomat-adást a zainicsik ellenállása, polgári engedetlenségi akciói nyomány 1993-ban eltörölték. A zainicsiket a japán alkotmány ezután a nem állampolgároknak biztosított jogoktól is megfosztotta.
Csak a könnyebb megértés kedvéért teszem ide:
Magyarország Alaptörvénye XXIX. cikk (1) A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz.

koreatown_koto-ward_tokio.jpg

Koreatown, Koto-Ward, Tokió (Fotó: Katsuichi Michigishi, 1963)

Tehát a politika a Japánban élő koreaiakat abba a helyzetbe sodorta, hogy már nem lehettek egyszerüen csak koreaiak, dönteniük kellett. Sokan voltak köztük, akik az 50-es évekre már úgy-ahogy megvetették a lábukat Japánban, másokat az akkor Dél-Koreánál jobb gazdasági helyzetben lévő Észak-Korea szép ígértei ámítottak. A 60-as évek második felétől pedig újabb lehetőség nyílt: elfogadni a dél-koreai állampolgárságot, s ezzel változtatni státuszukon Japánban.

a_japan_rendorseg_bezarja_egy_etnikai_koreai_iskolat.jpg

"A rendőrség bezárja az Aichi prefektúrában található Moriyama Chōsen Akadémiát (Chūbu Nihon Shinbun, 1950. december 21.). Több mint egy évvel azután, hogy 1949. október 19 -én kihirdették a Koreai Etnikai Iskolák bezárására vonatkozó második parancsot, az etnikai oktatás visszaszorítása országszerte folytatódott."

Hogy milyen volt az élete a Japánban élő koreai családoknak, azt megtudjuk a második generációs, 1950-ben született Kang Sangjung (japán neve Nagano Tetsuo) 2004-ben megjelent önéletrajzának elejét tartalmazó részéből. Nemcsak kumamotói gyermekéveiben tapasztaltakat írja le, hanem szülei, nagybátyja és "bácsikája" - a nem rokon családi barát - korábbi megpróbáltatásait, sőt, azok hatását az említett emberek egész életére. Részletes képet ad, nem szépítve semmit.
A szerző, aki a Tokiói Egyetem professzora, messziről indult, apja egy szegény család legidősebb gyermekeként tizenöt éves korában ment Japánba, s tudott ugyan japánul írni-olvasni, de a vezetői engedély megszerzése így is nagy erőfeszítést igényelt. Édesanyja írástudatlan, a japán nyelvet nem ismerő fiatal lány volt amikor útnak indult Busan közeli lakóhelyéről, hogy meglátogassa Japánban élő vőlegényét.
A család Japánban szemét- és fémgyűjtő vállalkozásból tartotta fenn magát. Amikor mód lett volna visszatérni a Koreai-félszigetre, azaz Észak-Koreába, feltehetőleg két ok miatt nem tették meg: a nagybácsi, mint meggyőződéses antikommunista óvta őket ettől, ill. az apa számára családjának délen lévő sírjait elhagyni árulás lett volna.

szemetguberalas_egy_nyomornegyedben_a_60-as_evekben.jpg

Szemétguberálás egy nyomornegyedben a 60-as években

Megjegyzendő, hogy a szemétgyűjtés munkáját azért végezte sok zainicsi, mert ezzel a japánok nem szívesen piszkolták be a kezüket.

Az nem kétséges, a fenti példa is mutatja, hogy zainicsiként Japánban élni egyenlő volt a diszkriminizációval, ám a többség, érezve a szülőföldhöz való tartozást - ne felejtsük el, hogy a zainicsik kb. 95%-a Korea déli tartományaiból származott -, a maradást választotta. Azok is így döntöttek, akik a szegénység és megkülönböztetés mellett azért ragaszkodtak Japánhoz, mert addigra közvetlen családjuk is ott élt, akiktől nem akartak elszakadni. Akik az északi ígéretek csábításának nem tudtak ellenállni, vagy mindenképpen Koreában - ha nem is eredeti élőhelyükön - szerettek volna a továbbiakban élni, a hazatérés mellett döntöttek.

Hogyan zajlott a hazatérés Észak-Koreába, s mi várta őket ott? Az 1955-ben megalakult Észak-Korea által támogatott Cshongnjon érdekképviselet, amely iskolák létrehozását és zainicsik vállalkozásait is finanszírozta, szervezte a zainicsik hazatelepülését Észak-Koreába. Ennek eredményeként 1959. december 14. és 1984. január 1. között több mint 90 ezer koreai repatriálása történt meg, pontosabban 87 ezer koreaié és 6750 japán állampolgár - etnikai koreaiak feleségeié és gyermekeié. A folyamatot 1965-ben megzavarta a Dél-Korea és Japán közötti diplomáciai kapcsolat rendeződése, amely lehetővé tette, hogy a hontalan zainicsik dél-koreai állampolgárságot kapjanak.
Az északra visszatérő koreaiakat fényes jövővel kecsegtették, de ami várta őket, egészen más volt. A tokiói, kobei és oszakai zainicsi-gettók utcáin fel-alá gördülő, megafonnal felszerelt autók ingyenes orvosi ellátást, garantált foglalkoztatást és jólétet ígértek, a zainicsik többsége pedig többek között Korea annektálása után kialakuló japán-ellenes koreai ellenállásban betöltött - ha betöltötte egyáltalán - szerepéért a Kim Ilsung (Kim Ir Szen) nevével fémjelzett északiakban jobban bízott, mint az Egyesült Államok által támogatott, Rhee Syngman által vezetett Koreai Köztársaságban.

zainicsi_screen-shot-2020-02-04-at-4_02_30-pm.png

Az első útrakelők indulása Észak-Koreába


A hazatérést a Nemzetközi Vöröskereszt felügyelte, ők kérték fel a Szovjetuniót szállítóhajók biztosítására. A hazatérők fejenként 60 kg-ot kitevő csomaggal utazhattak. Megérkezésükkor ideológiai és történelmi előadásokban nem volt hiány, azt követően azonban csoportokba osztották őket foglalkozásuk, koruk, képességeik, ideológiai hátterük, stb. alapján. Egy kiválasztott kisebb csoport a fővárosba került, a többség az ország különböző városaiba, falvakba; bányákban, kolhozokban, gyárakban kaptak munkát. A magukkal vitt értéktárgyakat hamar felélték, élelmezésükre fordították. Hiányoztak nekik hátrahagyott családtagjaik, Japánba küldött leveleiket cenzúrázták. A hazatérők legfőbb érzése a megérkezést követően tapasztalt szegénység láttán a kiábrándultság volt.
Hogy a hangzatosan humanitárius projekt hátterében milyen politikai számítások húzódtak meg japán és észak-koreai részről, azt Tessa Morris-Suzuki történész, az Ausztrál Nemzeti Egyetem professzora Az elfelejtett japánok Észak-Koreában c. munkájának Japán állampolgárok "hazatelepítése" Észak-Koreába és Az emberek szabad mozgása, ill. A "japán feleségek" sorsa fejezeteiben nagyszerűen - és keményen fogalmazva - írja le. Én itt csak annyit mondok, hogy a japán fél megszabadult sok szegénysorban élő, kommunistagyanúsnak vélt koreaitól, az észak-koreaiak pedig munkaerőt nyertek befogadásukkal, mellesleg politikai tőkét kovácsoltak vele. Bevallom, tátott szájjal olvastam az írást. Feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a japánok értesültek a Japánban élők leveleinek tartalmából az északi állapotokról, ám sem a japán kormány, sem a Nemzetközi Vöröskereszt, sem pedig a Cshongnjon nem állította meg a repatriálást, nem figyelmeztették az arra jelentezőket, hogy mi vár rájuk. Mellesleg az USA a kezdeti tétovázást követően szintén áldását adta a projektre.

Mi várt rájuk a szegénységen túl? Ezt megint csak Tessa Morris-Suzuki egyik írása világítja meg. "A nemrég észak-koreai határon átcsúszott egykori 'visszatérők' tanúvallomása emlékeztet arra a sokkra, amelyet az érkezéskor éreztek, és felismerték annak az országnak a kétségbeesett szegénységét, amelybe érkeztek. A helyzetük néhány évvel a 'hazatelepülés' kezdete után tovább romlott, amikor az észak-koreai kormány egyre nagyobb gyanakvással és előítélettel kezdett tekinteni a Japánból érkező 'hazatérőkre'. Ezreket küldtek munkatáborokba. Ezek közül sokakról soha többé nem hallottak."

A történészasszony előtt mélyen meghajlok. Írásaiban nem habozik kutatásai eredményét kimondani, megnevezni a felelősöket - tetteseket és tettestársakat egy olyan bűnben, amit évtizedeken át elhallgattak, miközben tízezrek szenvedtek miatta.

A 70-es évekig Cshongnjon élvezte a zainicsik többségének támogatását, onnan kezdve azonban népszerűbbé vált a dél-koreai irányultságú Mindan névre hallgató zainicsi érdekképviseleti szervezet, ill. a zainicsik túlnyomó része elfogadta a dél-koreai állampolgárságot és az azzal járó egészségügyi és szociális ellátás lehetőségét. A döntésben szerepet játszott, hogy 2002-ben Észak-Korea elismerte hogy elrabolt japán állampolgárokat, ami a japánok felháborodását, ennek nyomán a zainicsi-ellenességet hozta magával. Ennek ellenére a két szervezet léte a zainicsik megosztottságát eredményezte, csak a támogatottság aránya változott, de a széthúzás jelen volt. A két szervezet tükrözte a félsziget megosztottságát, az ideológiai és politikai különbségeket. Észak és dél a zainicsiket használta fel politikai előnyszerzésre.

Emellett a zainicsik megosztottságát növelte, sokszor családon belüli konfliktusokat is okozva az a vágy, hogy egy nem megosztott, újra eggyé váló Koreába lehessen egyszer hazatérni. Ennek következménye, hogy a Japánban maradók nagy része nem ment el Észak-Koreába, nem fogadta el a dél-koreai állampolgárságot sem, hanem hontalanként élt és él továbbra is zainicsiként. Az ő szemükben minden más megoldás árulás. Ennek a gondolatnak jegyében választották olyan kevesen a japán állampolgárságért való folyamodást, hiszen szemükben az egyenlő lett volna a hazaárulással. 1952-ben mindössze 233, a további 50-es és 60-as években évente 2-3000 koreai szánta el magát, hogy jogilag japánná válik. Az állampolgárság feltétele a japán név elfogadása, a háztartás nyilvántartásba vétele japán gyakorlatának (koseki) betartása, s mindezek nem garanciák a megkülönböztetéstől való védelemre.

A zainicsi-létnek feltűnően nagy irodalma van a koryo-saramhoz ill. a kínai koreaiak életének vizsgálatához képest. Úgy vélem, ennek több oka is van: Oroszország és Kína nem tartozik azon országok közé, amelyek korlátozás nélkül tűrnék akár az ilyen, nyilvánvalóan nem beavatkozó vizsgálódást, de oka az is, hogy Kínában és Oroszországban a diaszpórában élő koreaiak már a diktatúra - proletárdiktatúra - évtizedeiben megadóan elfogadták helyzetüket, s ezt annyira magukévá is tették, hogy fel sem merül bennük a tiltakozás. Persze hozzá kell tenni azt is, hogy mindkét országban állampolgárokként éltek, az más kérdés, hogy a többségi nemzethez hasonlóan kevés, és inkább látszatjogokkal, mint a jogok által biztosított valóságos lehetőségekkel. A Japánban élő koreaiak helyzete ezektől több ponton különbözik. Japán a jelenben, demokratikus államként nem engedheti meg magának, hogy nemlétezőként kezelje a tényt, miszerint vaj van a fején, és az bizony ottan olvadozik. Mivel a két óriási országban számos nemzeti kisebbség van jelen, a koreaiak helyzete nem egyedi, míg Japánban az eredendően ott élő - az ainu és az okinawai nemzetiségű lakosokat - ilyen és olyan módon már rég beolvasztották a japánságba, így tehát az etnikai homogenitás vágyától hajtott Japán szemét érthető módon szúrja a koreai, míg érdekes módon kevésbé zavarja a mára már legnagyobb népességű kisebbség, a kínai. Kínában és Oroszországban többé-kevésbé nyugvóponton van a koreaiak helyzete, ha nem is feltétlenül van megelégedve a többség vagy a kisebbség, Japánban azonban a zainicsik helyzete máig megoldatlan.

Létezik a japán kormány által megalkotott multikulturális együttélési koncepció, ám abban a hatalom birtokosai a "japán" és "nem japán" kifejezések használatával élnek, ez pedig egyik jele annak, hogy a közösség érzése még erősen hiányzik. Mivel a japán történelemkönyvek nem adnak teljes képet Japán 20. századi agressziós tevékenységeiről, benne Korea megszállásának egészéről, a japánok ismeretei hiányosak. Meglepő talán, hogy ebben változást hozott a hallyu részeként Japánban is megjelenő sok koreai médiatermék, mert ezek láttán a japánok más módon kezdtek viszonyulni a koreaiakhoz, így természetesen a zainicsikhez is, mint tették ezt az előzőkben. Változásokat indított az 1988-as szöuli olimpia és a 2002-es közösen megrendezett labdarúgó világbajnokság is.

Legalább három következtetést lehet levonni egy negyvenes éveiben járó, japán iskolában tanító zainicsi alábbi szövegéből:
"Furcsa kép, hogy hozzám hasonló (etnikai kisebbségi származású személy) egy japán iskolában tanít, amely még mindig érvényesíti a faji és etnikai homogenitás gondolatát tanítási tananyagában. 2014 óta (amikor a történelmi revizionista nézet nagyobb befolyást gyakorolt ​​az oktatási anyagokra), a prefektusi nevelőtestület nyomása még nagyobb lett. De nagyon szerencsés vagyok […]: kollégáim támogatnak […] az iskolai ünnepségeken, általában egy parkolóba vagyok kinevezve, hogy vezessem a látogatók autóit, így nem kell elénekelnem a japán himnuszt."

Nyomasztó lehet kisebbségiként ott élni, ahol a hivatalos álláspont, a faji és etnikai homogenitás vágya a tankönyvekben megjelenik, de az sem túl rózsás, bár részben érthető, hogy a kisebbségi létben élve a himnuszt nem szívesen énekli egy nyilvánvalóan második, netán harmadik generációs zainicsi, akinek tehát Japán a szülőföldje. Biztató azonban, hogy a japán átlagemberek képesek az előbbiekben írtak érzékelésére és tetteikkel igyekeznek tompítani a dolgot.

A sok, neten fellelhető írás, köztük az igen komoly, elismert szakértők által írt tanulmányok szinte kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a zainicsik jelene sokrétűbb és bonyodalmasabb, mint a múltjuk.

Vannak zainicsi-létről készült filmek, néha derűsek, de többnyire súlyosak.

Amit biztosan lehet tudni...

A újabb és újabb zainicsi-generációk számára egyre kisebb a jelentősége annak, hogy eredendően nem tartoznak a többségi nemzethez.

A fiatalok nagy része számára már alig van jelentősége a zainicsi múltnak. Ez tettenérhető például a párválasztás kérdésében is, ugyanakkor vannak szép számmal olyan harmadik és negyedik generációba tartozók is, akik őrzik a hagyományokat. Ők megmaradtak hontalannak, viselik koreai nevüket. Mivel a név sok esetben hátrányt jelent, akadnak olyanok, akik például egyetemi felvételkor a japán nevüket használják, ami bizonyos esetekben újabb bonyodalmak okozója.

Park Ryoungsong középiskolás diák, aki sejthetően a Cshongnjon által működtetett iskola tanulója. A cikk erről nem tájékoztat, ám a szövegből és a tanteremben készült fotón látható két Kim képe elárulja. A fiú óvodás korában a saját bőrén tapasztalta a megkülönböztetést, amikor a neve és származása hallatán egyik társa szüleit idézte: "Anyám és apám azt mondták, hogy ez az az ország, ahol rossz emberek élnek." A fiú apja arra biztatja gyermekét, hogy rejtse el zainicsi mivoltát, de ő ezt nem szereti. Ökölvívó edzésekre jár, együtt edz japán gyerekekkel. Koránál nagyobb bölcsességről tesz tanúbizonyságot, amikor azt mondja: "Az én filozófiám az, hogy a ringen kívül fel kell építenem a barátságot."

iskolasok_bda0a98647449f484a55c9b9dfaf1d7f.jpg

Zainicsi gyerekek az iskolában

A Cshongnjon által működő iskolákról és egyetemről a neten egymástól eltérő információk találhatók. Nem sikerült megállapítanom, melyik az igaz. Több helyütt azt írják, az észak-koreai anyagi támogatás elapadóban, ezért az oktatási intézmények halódnak. Másutt ennek ellentétje olvasható, és egyúttal az is, hogy a japán kormány 2010-es ingyenes tandíjpolitikája kizárja ezeket az iskolákat. Az indoklás szerint nem jogosultak támogatásra amiatt, hogy ezek az intézmények támogatják a KNDK-t. Ryom Munsong, a Cshongnjon által létrehozott Korea Egyetem docense vitázik az indoklással. Szerinte a zainicsik számára ez az egyetlen lehetőség, hogy koreai oktatást kapjanak, s nemzeti identitásukat megőrizzék, ill. átadják a zainicsi fiataloknak, hiszen ezt a japán iskolákban nem kapják meg. Amennyiben az utóbbi az igaz, a japán oktatáspolitika álláspontja elég rövidlátó, ugyanis így épp azt erősíti, amit gyengíteni szeretne: a nemzeti identitásukhoz ragaszkodó zainicsi fiatalok közeledni fognak Észak-Koreához. Jól példázza ezt az egyik egyetemista lány, aki a harmadévesek egyikeként egy hónapos észak-koreai tanulmányútján feltette társaival együtt a kérdést, miért raboltak el japánokat 1977 és 1983 között. "Nem igazán emlékszem, hogyan válaszoltak nekünk, de azt mondták, hogy az atomfegyvereket nem használják, és hogy a KNDK nemzeti költségvetésének négy fő tétele közül az egyik a zainichi koreaiaknak szánt pénz. Amikor ezt hallottam, úgy éreztem, dédelgetnek bennünket."

A Cshongnjon-féle középiskolát elvégzőknek daikent - vizsgát - kell letennük ahhoz, hogy állami egyetemre felvételizzenek, ugyanis a japán Oktatási Minisztérium szerint nem hagyhatják jóvá ezeknek az iskoláknak a tantervét.

Akik nem rendelkeznek állampolgársággal, és az országból elutazni csak ideiglenes útiokmányokkal tudnak, szilárdan kitartanak amellett, hogy változtatni csak akkor akarnak, ha Korea egyesülése megtörténik. Ők a chosen-sekik. A csoport mintegy 30 ezer főt számlál, szinte kivétel nélkül a Cshongnjon érdekképviselet tagjai. Ők vannak kitéve a legnagyobb diszkriminációnak, ami az elhelyezkedésen túl olyan szinten is megjelenik, hogy véradóközpontban elutasítják a jelentkezését mondván, nincs szükségük zainicsi-vérre.

kwon_haehyoo_fdd2785e58e347a78238575a038e6719.jpg


A képen a színes, szebbnél szebb hanbokot viselő hölgyek társaságában Kwon Haehyo, sokak által nagyszerű alakításairól ismert koreai színész látható, aki aktivistája az Egyesítsd Népünket Mozgalomnak és aktív résztvevője számos más, politikai és társadalmi igazságért indított ügynek.

A Yakiniku Dragon egy zainicsi család történetét mutatja be. A színmű alapján készült japán filmváltozatban zainicsi? vagy japán? és dél-koreai színészek egyaránt szerepelnek. A színdarab írója egyben a film forgatókönyvének írója és rendezője Chong Wishing, maga is zainicsi.

A zainicsik - függetlenül attól, hogy északkal vagy déllel szimpatizálnak, gyakran szenvednek el mikroagressziót, azaz olyan kijelentéseket, kérdéseket, amelyeket ugyan nem ártó szándékkal mondanak, de előítéletet tartalmaznak. Bár még vitatott, hogy az ilyesmi veszélyesnek tekinthető-e, ám józan mérlegeléssel megállapítható, hogy rossz hatású lehet annak, akinek szokásává válik az ilyenek megfogalmazása, mert észrevétlenül erősítheti benne a megkülönböztető érzést, de árthat az elszenvedőnek is, "sok kicsi sokra megy" alapon növelheti a kisebbségi lét keserűségét és a kiszolgáltatottság érzését.

Ezeknek ellenére nem állítható, hogy az 50-es és 60-as évekhez viszonyítva ne történt volna javulás. "A zainichi politikai aktivizmus több mint egy évtizede után a helyi hatóságok a nyolcvanas évek elejére koreai állampolgárokat kezdtek alkalmazni közalkalmazotti pozíciókba. A nyolcvanas évek közepére az etnikai koreaiak aránya az orvosi és tudományos területeken kétszer annyi volt, mint a japán népességé. 1985 -ben a japán állampolgársági törvények felülvizsgálata megszüntette az állampolgárság patrilineális származását. 1987-ben lehetővé vált, hogy a honosított koreaiak megtartsák etnikai koreai nevüket. 1991-re, az állandó lakóhelyi státuszt szinte az egész Zainichi lakosság kapta. 1993-ra megszüntették a kényszerített ujjlenyomat-vételi gyakorlatot az állandó lakosok idegen regisztrációja során. Az etnikai japánok és etnikai koreaiak közötti oktatási és foglalkoztatási szakadékok jelentősen csökkentek az 1980-as évekre.

"... a diszkriminációval szembeni belső mozgósított ellenállás külső események támogatásával járt együtt. Az Emberi Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának és az ENSZ menekültügyi egyezményének japán ratifikálása az 1980-as évek elején megkövetelte, hogy Japán állandó lakóhelyet biztosítson a dél-koreai állampolgársággal nem rendelkező zainichi koreaiaknak."

Kim Taeyoung interjúkon alapuló vizsgálata azonban azt bizonyítja, hogy az ellentmondásos identitás, a társadalmi marginalizáció erősen befolyásolja a Japánban élő etnikai koreaiak mentális egészségét. A világon Japánban a legmagasabb az öngyilkosságok száma, de közöttük is a szomorú első helyen állnak a zainicsik, megelőzve nemcsak a japánokat, hanem a Japánban élő egyéb etnikai csoport tagjait, s ez sok mindent elárul. A kötet 2022-ben fog megjelenni.

Vannak olyan zainicsik, akik erős lélekkel felvértezve, tehetségüket annak érdekében vetik latba, hogy vigaszt adjanak idegenben élő embereknek. Ilyen például Park Soon-a, aki Japánban született, a hagyományos koreai hangszeren, a gajagümön (vagy kajagüm) való játékot éveken át tanulta Észak-Koreában, majd szakmai pályafutása miatt a dél-koreai állampolgárság felvétele mellett döntött. Története érdekes és megható, ajánlom elolvasásra.


És akkor itt van egy USA-ban élő japán lány története, aki 12 éves korában, nagyapja halálos ágyánál megtudja, hogy koreai. A fiatal nő mára már lehetőségeikhez mérten segítője társaival együtt a zainicsiknak.

A 2003-ban még 471 756 zainicsi száma 2012-re 377 350-re csökkent. Ennek magyarázata, hogy egyre többen választják a japán állampolgárságot. Növekszik a zainicsik és a japánok közötti házasságok száma is. Hosszú távon tehát meg fog történni az asszimilálódás. 

Végezetül feltehetjük a kérdést. Milyen érzés zainicsinek lenni? A válasz talán az, amit Kang Sangjung fogalmazott meg. Rendkívül ambivalens érzés. "A zainichiben összetett érzelem van. A fiatalabb generáció egy része arról beszél, hogy két érzés van bennük - az ország, amelyet a világon a legjobban szeretnek Japán, és amit a legkevésbé szeretnek, az a Koreai-félsziget. Ugyanakkor a világ legkedveltebb országa számukra a Koreai-félsziget, és amit a legkevésbé szeretnek, Japán. Furcsa kifejeződése ez az érzéseknek, de hasonló érzéseket találok magamban is - Japán egyszerre a kedvenc országom, amit szeretnem kell, és ugyanakkor az ország, amit a legkevésbé kedvelek; a Koreai-félsziget is az a hely, amelyet a legkevésbé szeretek, és amelyet bizonyos módon szeretnem kell. Vajon miért létezik ez a jelenség?"

 

Felhasznált irodalom:

The Evolving Zainichi Identity and Multicultural Society in Japan/Min Byung Chae
Koreans in Japan
Zainicsi
The Special Permanent Residents in Japan: Zainichi Korean/Jang Hawon
Zainichi: Being Korean in Japan/Ambrose, Drew - Armont, Rhiona-Jade
Identity in the Literature of Zainichi Koreans/Chang Sasun
A thousand cuts: A 'Zainichi' Korean reporter's deep dive into microaggression in Japan/Yukinao Kin
Zainichi student fights 11 months for Japanese univ. to recognize his Korean name/Yoshiya Goto - Aya Shiota
Koreans living in Japan without nationality: 'Chosen-seki' hate to be called South or North Koreans; they want unification/Park Ji-won
Memories of a Zainichi Korean Childhood/Kang Sangjung
The Forgotten Japanese in North Korea: Beyond the Politics of Abduction/Tessa Morris-Suzuki
The Forgotten Victims of the North Korean Crisis/Tessa Morris-Suzuki
Going “home”: why 87,000 Zainichi Koreans moved from Japan to North Korea/Markus Bell
The zainichi koreans: The complex intricacies of cultural survival beyond one's 'home'/Lennart Riedl
1923-as nagy kantói földrengés
Zainichi Recognitions: Japan's Korean Residents' Ideology and Its Discontents/John Lie
‘Go back to Korea’
Loyal to country from the past
Outsiders caught between countries
Raising kids amid rising hopes
Zainichi dramas delve into Japan's shadows/Nabuko Takana
Zainichi (Koreans in Japan): Diasporic Nationalism and Postcolonial Identity (2008)/John Lie (Teljes szöveg)
Ethnic Microaggressions: The Experiences of Zainichi Korean Students in Japan/Yamada Aki - Yusa Taiko
Nationalisms of and Against Zainichi
Koreans in Japan/Shipper, Apichai W.
Thinking through Community Spirit: Zainichi Koreans in Post-Korean Wave Japanese Communities/Yoko Demelius
Japanese Alias vs. Real Ethnic Name: On Naming Practices among Young Koreans in Japan/Fukuoka Yasunori
Koreans in Japan Zainichi: Zainichi Koreans in Japan - An Invisible Community/White, David
[Herald Interview] When your hometown is in S. Korea, but homeland is North Korea/Jo He-rim
Zainichi Korean grandmas' essays filled with passion for life
[INTERVIEW] Japan-born ethnic Korean musician comforts minorities with music/Park Ji-won
Koreans in Japan/Moon, Rennie

Észak- vagy dél-koreai? Esetleg japán? Nem! Zainicsi! Tovább
Koreai papírárvák az USA-ban

Koreai papírárvák az USA-ban

Egyik korábbi posztomban, amelyben a koreai apróságok örökbefogadásáról írtam, már futólag említettem Adam Crapsert, koreai édesanyjától kapott nevén Shin Seong-hyeokot. Az ő, és társai története tökéletes és szomorúan tanulságos példája annak, hogy az örökbefogadás, karöltve az amerikaiak, felelősséget nem vállaló gyakorlatával, milyen tragikus következményeket okozhat. 

adam_crapser_1477577557423_12343276_ver1_0.jpg

A gyermek Adam Crapser

Az USA az, amely a legtöbb koreai "árvát" fogadta be, s ez még a jelenre is igaz. Ám a befogadás, örökbefogadás nem ad biztonságot ezeknek az ott felnőtt gyermekeknek. Az ország álláspontja igencsak sajátos: kellenek a gyerekek, persze. De ha a felserdülő, felnőtté váló gyermek nem viseli megfelelően magát, akkor az ország mossa kezeit, legalábbis így volt ez 2001-ig. A koreai gyermekek befogadása a koreai háború után, az ötvenes évek közepén indult, a keresztény-amerikai segítségnyújtási szándék volt az elindítója. Nem vitatom, hogy sokan valóban segíteni akartak, felelősséggel döntöttek. Természetesen szerepet játszott az a tény is, hogy a háború során, ill. a későbbiekben ott állomásozó, látszólag Dél-Koreát védelmező US Army katonái ráérő idejükben előszeretettel kerültek szoros kapcsolatba helyi nőkkel. Az ennek következményeként megszülető babák, a GI csecsemők ritka esetektől eltekintve az anyákra maradtak, az apák annak rendje és módja szerint visszatértek az Egyesült Államokba. Ezek a gyermekek többszörös hátránnyal indultak az életnek: a konfuciánus alapokon nyugvó társadalom ab ovo elutasította őket, édesanyjukat kiközösítette, egyszülős családként a megélhetés rendkívül rögös volt. Amikor megszületett az amerikai, nagylelkűnek látszó kezdeményezés, abban nyilván némi bűntudat is volt, hiszen Koreában nagyrészt amerikai honfitársak hagyták sorsukra gyermekeiket. Persze kellett az emberbaráti szósz, mert az jobban hangzik, "hadiárvák" ők. Nem szabad figyelmen kívül hagyni ezt a tényezőt, mert Adam és társai azt szenvedték meg, hogy nem amerikai állampolgárok gyermekeiként, hanem örökbefogadható árvákként határozták meg őket. Nagyon nem mindegy, mint látni fogjuk. 

Az USA 2001-ig azt a káros jogi gyakorlatot folytatta, hogy a nemzetközi örökbefogadások ügymenetének nem volt automatikus része az amerikai állampolgárság megadása. Az örökbefogadásról az USA szövetségi államainak bíróságai döntenek, a honosítási és bevándorlási eljárásokban viszont a szövetségi kormány, vagyis a két eljárás egymástól elkülönül. Azaz ez volt a rendszer 2001-ig. Az azóta befogadottak, ill. az akkor még kiskorúak esetében már az állampolgárság megadása automatikusan megtörténik. Addig az állampolgárság megadását az örökbefogadó szülőknek kellett kérvényeznie. Ha ezt elmulasztották, akkor a gyermek nem rendelkezett az állampolgársággal és az azzal együtt járó jogokkal. Az USA-ban hozzávetőlegesen 30 ezer olyan befogadott él, aki nem amerikai állampolgár, kétharmaduk koreai örökbefogadott. Becslések szerint az elmúlt 60 év alatt az USA-ban hozzávetőlegesen 112 ezer koreai gyermeket fogadtak örökbe, ami azt jelenti, hogy közel 20%-uk nem kapta meg az amerikai állampolgárságot, s ezzel ki vannak téve a kitoloncolás potenciális veszélyének. A legnagyobb veszély természetesen a kitoloncolás, de azok sincsenek jó helyzetben, akik útlevelet igényelnek, mert utazni szeretnének, bankszámlát nyitnának, jogosítványt szeretnének, vagy szociális, ill. hallgatói segítségért folyamodnának. Sokan pedig csak ekkor szembesülnek vele, hogy nem amerikai állampolgárok, gyakran az örökbefogadó szülők sincsenek tisztában a helyzettel. A dél-koreai törvények lehetővé teszik a kitoloncolást, azaz a Dél-Koreába való visszaküldést, ugyanis az örökbefogadott, és a befogadó országban állampolgárságot nem szerzetteknek megmarad a koreai állampolgársága. Nem hontalanok, hanem koreai állampolgárok.

S hogy miért papírárvák azok a dél-koreai gyermekek, akik a szabadság hazájába kerülnek? A magyarázat egyszerű. Mind a befogadó, mind az örökbeadó ország törvényei szerint csak árvákat fogadhatnak be, ill. adhatnak nemzetközi örökbefogadásra. Hogy a törvénynek megfeleljenek, a koreai állami nyilvántartásokat évtizedek óta következetesen meghamisítják, a gyermek születési adatait, időpontját, szülei nevét, a gyermek saját nevét, stb. megváltoztatják. Ennek fájdalmas következménye, hogy az a nem kevés örökbeadott, aki szerető családban nő fel, de egyszer csak felmerül benne az igény eredeti szülei felkutatására, gyökerei megismerésére, az esetek többségében zsákutcába jut. Papíron árvák, a valóságban az örökbefogadottaknak több mint háromnegyedének élt az örökbeadáskor a szülőanyja.

272f6e0b00000578-3021023-image-a-11_1427893279790.jpg

Adam Crapser és nővére

Adam történetét egy videó is rögzíti, amelyet itt lehet megnézni-meghallgatni. 

Őt és nővérét egy Michiganben élő házaspár fogadta örökbe. A gyerekeknek már velük sem volt főnyeremény az élete, a fizikai bántalmazás természetes része volt életüknek. Hét évvel később a házaspár elhagyta az akkor 10 éves Adamet és húgát. Ezt követően Thomas és Dolly Crapser mellett kötöttek ki, akik előző "szüleikhez" hasonlóan erőszakosak voltak, de még ennél is messzebb mentek: a házaspárt 1991-ben letartóztatták gyermekbántalmazás, szexuális bántalmazás és nemi erőszak vádjával, majd 1992-ben állítások szerint el is ítélték őket. Még mindezeket megelőzően Adamet ezek a jóravaló emberek egy vita után kidobták házukból, ám a kamasz visszalopakodott, hogy magához vegye két értéktárgyát, egy koreai nyelvű Bibliát és a koreai árvaházból magával hozott plüss kutyát. Az ügynek folytatása lett, elítélték lőfegyver jogtalan birtoklása és bántalmazás miatt. Néhány évvel később a fiatalember, aki addigi életében alig kapott mást, mint bántást, saját elhatározásából változtatott az életén, fodrász-, ill. kárpitosműhelyt nyitott, megnősült, leánygyermekek édesapja lett. Jogi státusza rendezésére a magát amerikainak érző férfi zöldkártyáért folyamodott. A kérelem magával hozta a háttér ellenőrzését, s onnan már csak egy lépés volt a bevándorlási hivatal 2015-ben megérkező határozata a kitoloncolásról. Adam kiutasítható volt, mert 2001-ben már nagykorú volt. Nyolc év múlva térhet vissza családjához az Egyesült Államokba.

Van itt a közvetlen közelemben, mondhatnám, hogy egészen közel hozzám egy kétéves, merész, talpraesett, önállósági törekvésekkel bőven ellátott kislány, aki a bölcsődében már egy hét után magabiztosan és derűsen tevékenykedett. De ez a jóféle az egyhetes nyaralás után, amikor a bölcsődében apa puszit kért búcsúzás előtt, pityeregve kapaszkodott annak nyakába, mert ha csak pár percre is, de megrémítette és elbizonytalanította a tudat, hogy az egyetlen biztos kapaszkodó, a szülei nélkül marad.

Ritkán gondolunk bele, mekkora erő fejlődésünkben a szülői háttér, s milyen elveszettek lettünk volna nélküle. Most érdemes belegondolni. Milyen súly nehezedik azokra a koreai kicsikre, akik gondozójuktól szeretet helyett bántások sorát szenvedik el. Hogyan hihetjük, hogy ezektől a gyerekektől elvárható a szabályszerű viselkedés? Hiszen még a szerető örökbefogadó család sem feltétlenül elég azoknak, akik a tükörbe nézve minden nap szembesülnek különbözőségükkel, s ezt az esetek jelentős részében iskolai társaik vagy a környezetükben élő felnőttek is erősítik megjegyzéseikkel: idegen vagy, vágott a szemed, fekete a hajad. Az a gyermek, aki ezeket tapasztalja gyermekkorában, az amúgy is lázadó kamaszkorba érve garantáltan szembekerül környezetével, s ezt egyetlen pillanatra sem lehet felróni neki. Ahogy azon sem lehet csodálkozni, hogy akinek semmije sincs, minden módon megpróbálja visszaszerezni azt a két tárgyat, ami az övé. Álmában előjön a múlt, az anyai ölelés, s ehhez kapcsolja azt a szánalmasan kevés dolgot, ami erre emlékezteti.

adam_crapser.jpeg

Adam Crapser - már Dél-Koreában

Az amerikai bevándorlási törvény sejtésem szerint nem különbözik más országokétól. Elfogadható, hogy egy nagykorú bevándorlót azzal a feltétellel engednek be, hogy a fogadó ország törvényeit betartják, ellenkező esetben kiutasíthatók. Egészen más a helyzet azonban akkor, ha kiskorúról van szó. Az örökbefogadott gyermek a nemzeti határokat átlépve kiszolgáltatott, valójában még kiszolgáltatottabb, mint a nemzeti határokon belül. Így a befogadó ország tartozik felelősséggel a sorsáért. Az 1967-ben létrehozott, a gyermekek örökbefogadásáról szóló európai egyezmény kifejezetten előírja, hogy "(ha) az örökbefogadott gyermeknek (…) nem ugyanaz az állampolgársága, mint az örökbefogadónak (…), amelynek (országa) örökbefogadója (i) állampolgárok, meg kell könnyíteniük a gyermek állampolgárságának megszerzését."  

A különbségtétel szükségessége nagyon könnyen átlátható, méghozzá gyakorlati oldalról szemlélve a helyzetet. Egy gyermeket örökbefogadnak a hazájától távoli ország állampolgárai. Az esetek többségében a gyermek olyan kicsi, hogy még az anyanyelvén sem beszél, ha igen, akkor is olyan kevéssé, hogy hamarosan már semmire nem emlékszik. Nem tudom, van-e olyan emelkedett örökbefogadó szülő, aki szorgalmazza hogy a gyermek megtanulja anyanyelvét, de erősen kétlem. Amennyiben szerencsétlenül alakul a gyermek sorsa, és vét az őt befogadó ország törvényei ellen, és ezért kitoloncolják, visszakerül az eredeti hazájába, ahol úgy kellene megvetnie a lábát, hogy sem a nyelvet nem tudja, sem az ország kultúráját nem ismeri, mellesleg anyagi háttérrel sem rendelkezik. Nyelvtudás híján, még ha van is valamilyen szakértelme, képtelen munkához jutni. Milyen más ez, mint a nagykorúként befogadott, majd kitoloncolt emberek esetében!

Adam egész életében azt hallotta, hogy felejtse el Koreát, ő amerikai. Ebben a tudatban nőtt fel, majd az ország, amit hazájának tekintett, azt mondta, le is út, fel is út, nem kellesz. Dél-Koreába visszakerülve a semmiben lebegve érezhette magát, miközben a feleségétől és gyermekeitől elszakították. Adam küzd azért, hogy együtt lehessen családjával, pereli a dél-koreai államot és a legismertebb, de erősen vitathatóan tisztességes Holt ügynökséget, amely élen járt a koreai gyermekek örökbeadásának üzletté alakításában. Neki van miért küzdeni.

Az USA cinikus, de minimum fonák hozzáállását jelzi az is, hogy az amerikai állampolgársággal nem rendelkező örökbefogadottak - számosan a kiutasítottak közül is - szolgálatot teljesítettek az amerikai hadseregben. Ez történt példának okáért a tízéves korában az USA-ba került Monte Haines-szel, aki zsebében húsz dollárral, kitoloncolása után egy hétig egy szöuli híd alatt húzta meg magát. Soha nem térhet vissza, még dél-koreai útlevéllel sem az Egyesült Államokba.

Van, azaz volt azonban olyan, akinek még ennyi sem jutott. Phillip Clay sorsa Adaménél jóval tragikusabb. 1983-ban érkezett Philadelphiába, 8 éves volt, amikor örökbefogadó szüleit megismerte, amerikai állampolgárságot szülei nem igényeltek számára. Ahogy felnőtt lett, hiányzott az irányítás, az illegális drogok, börtönök és mentálhigiénés központok körforgásába került.

phillip_clay.jpg
Phillip Clay

Így 2012-ben az USA bevándorlási hivatala teljes nyugalommal toloncolta ki. Phillip visszakerült oda, ahonnan elvitték: Szöulba. Egy ott működő, visszatért örökbefogadottak közösségében volt egy ideig, de ott nem maradhatott, viszont elmennie se volt hová. Küzdött a koreai nyelvtudás megszerzésével, próbált kapcsolatokat találni. 2017. május 21-én, egy sötét éjszakán Ilsan városának egyik épületében felment lifttel a 14. emeletre, majd a mélybe vetette magát. Halálát hallva nemcsak a koreai örökbefogadottak, hanem - becsületükre mondva - amerikaiak is felháborodtak.

Szögezzük le, hogy bár tagadhatatlan a példaként felhozott örökbefogadottak esetében a törvénnyel való összeütközés, de ez egyenes következménye annak, hogy a befogadó ország nem volt képes a valódi befogadásra, a fiatalok ennek következményeként gyökértelenek maradtak. Azok az emberek pedig, akik azt vállalták, hogy szüleik helyett szüleik lesznek, rútul cserbenhagyták őket, sőt egyes esetekben egész egyszerűen bűnt követtek el ellenük. A befogadó ország pedig még akkor sem védte meg őket, amikor ezekre a mulasztásokra, bűnökre fény derült. A gyermek védtelen, a zilált körülmények között felnőtt ember felelős persze önmagáért, de vajon lehet-e csodálkozni, ha ilyen körülmények között nem képes önerejéből megvetni a lábát egy alapvetően elutasító közegben? Egyikük sem súlyos bűncselekmények elkövetője volt. Ám ha így lett volna, akkor is elgondolkodtató, mennyiben felelős érte az elkövető, és mekkora a felelőssége a környezetében élőknek, akik szeretetet és gondoskodást ígértek, ill. mekkora felelőssége van az országnak, amely a törvényeivel nem biztosította a védelmét a kiszolgáltatott helyzetben lévő gyermekeknek, fiataloknak.

Az anyaggyűjtést követően letettem a poszt megírásáról arra gondolva, talán senkit sem izgat hazánkban ez a kérdés. Kicsivel később azonban a Move to Heaven című koreai sorozat egyik epizódját látva épp Phillip Clay esetéhez megszólalásig hasonló történetbe botlottam. Úgy gondoltam, ez egy jel, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. Remélem, lesznek olvasói a posztnak, és lesznek közöttük olyanok, akiket továbbgondolásra késztet írásom, sőt, felébred bennük a kíváncsiság, és olvasgatni fognak a felhasznált irodalmakban is. Érdekesek és megrázók, némelyik sokkal-sokkal érdekesebb, mint a posztom. 

Például ez, amely Shawyn Lee a Minnesotai Egyetem - Duluth - Szociális Munka Tanszék adjunktusának munkája:

Közel kilenc év telt el hazatérő dél -koreai utazásom óta. Ez idő alatt folyamatosan küzdöttem azzal a ténnyel, hogy etnikai és kulturális örökségemet ellopták tőlem. Az Egyesült Államokba kerültem, és beolvadtam az amerikai kultúrába, értékekbe és identitásba. A bőröm kivételével minden szempontból fehér lettem. Soha nem volt saját nyelvem. Ehelyett az általam kifejlesztett „anyanyelv” egy olyan nyugati nemzet gyarmati szavaival volt tele, amely több százezer gyermeket exportált saját pénzügyi és politikai haszonszerzése érdekében.

Felhasznált irodalom:

A Korea Times nyolc részből álló cikksorozata 
1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész
6. rész
7. rész
8. rész
A koreai örökbefogadások szomorú történetének feltárását ez a film indította el
Deported Adoptee's Death Heightens Calls for Citizenship Bill
Finding a way home: The crisis of transnational adoption
Adoptee deported by U.S. to sue South Korea, adoption agency
I’m a South Korean adoptee in America. And I feel more invisible than ever
For many, international adoption isn't just a new family. It's the loss of another life.
Deportation of Korean adoptees from the United States
AP Exclusive: Adoptee Deported by US Sues S. Korea, Agency
First hearing in Holt lawsuit by Korean adoptee deported from US highlights fight for transparency, adoptee rights
Adopted and Deported, Orphaned and Detained: The Case of Adam Crapser and the 20,000 Deportable Korean Adoptees in the U.S.
They grew up as American citizens, then learned that they weren’t
Monte Haines deportation story
As Adoptee In U.S. Awaited Deportation, His Korean Birth Mother Studied English
Adopted from Korea as a child, deported as an adult — Philly man takes his life
Deportation ‘like the death sentence’ to adoptees after a lifetime in the U.S.

Koreai papírárvák az USA-ban Tovább
A fülemüle füttye, vagy valami hasonló - viszályok Kína és Dél-Korea között

A fülemüle füttye, vagy valami hasonló - viszályok Kína és Dél-Korea között

November óta egyre nő a feszültség Kína és Dél-Korea, méghozzá nem a két kormányzat, hanem a két ország állampolgárainak egy része között. A legutóbbi események azonban akár a hivatalos diplomáciában is súrlódásokhoz vezethetnek. Ahogy már múltkor írtam -  a mellesleg korábban is létező, de nem nyílt ellenérzést - a kimcshi körüli viszály hozta a felszínre. 

kim-hong-do-bird-on-the-tree.jpg

Kim Hong-do, a 18. században élt festőzseni alkotása


Azóta már újabb kérdések is napirendre kerültek, mint például a koreai hagyományos viselet, a hanbok kérdése. A kínai közösségi oldalakon hosszú hetek óta folyik a polémia azt taglalva, hogy a hanbok a kínai tradicionális viseletben is megtalálható-e, avagy abból fejlődött-e ki. 


A hozzászólások természetesen nem a viselettörténet szakértőitől érkeznek, így se pro, se kontra nem elég meggyőzőek az érvelések, viszont erősen borzolják a kedélyeket.


Ugyanezek a körök a phanszorit, a koreai népi operát is a kínai kultúra részének szeretnék tekinteni, amely ugyan, mint a kimcshi, már hosszú idővel ezelőtt felkerült az UNESCO emberi kulturális örökségének listájára, tehát a kínaiaknak nincs mit keresniük arrafelé, de azért rendületlenül nyomják.


A koreai kulturális minisztérium, hogy elejét vegye a hasonló esetek jövőbeli ismétlődésének, az eddiginél is fokozottabb hangsúlyt helyez a koreai kulturális javak világban való megismertetésére.

koreai_csesze_12_szd.jpg

12. szd-i koreai teáscsésze


Néhány héttel ezelőtt a hivatalosnak nevezhető koreai fél azzal kívánt békésen, de elszántan tiltakozni, hogy a világ különböző országaiban működő kulturális központok felkérték a kurzusaikon résztvevő helyieket, készítsenek színes papírhanbokokat, azoknak fotóit a közösségi oldalon megosztva fejezzék ki szolidaritásukat a koreaiakkal.


Az ellenérzések a múltban gyökereznek, de könnyen elképzelhető, hogy azon és a fent leírtakon felül még további tényező is hozzájárul a mostani reagáláshoz. Tudniillik például az USÁ-ban gyakorta érik inzultusok az ott élő koreaiakat azon egyszerű okból, hogy ázsiaiak. A nagyszerű Egyesült Államokban az egyszerű honpolgár ugyanis nem tud különbséget tenni a kínai és a koreai arcok között, ezért a Vuhanból - ki tudja hogyan - kiszabadult covid miatt minden ázsiai embert, így a koreaiakat is nyugodt lélekkel kínainak nézi és utálja. Emiatt az ott élő koreaiak tiltakoztak, segítséget is kértek, de nyilván hergelően hat ez odahaza is.  

Mint a Korea Times hírül adta, a koreaiak közül sokan annyira sérelmesnek találják a koreai nemzeti hagyományok kínai oldalról érkező vitatását, hogy a több mint tíz éve útjára indított, Gangwon tartományba tervezett Chinatown, azaz kínai témájú nagyszabású turisztikai komplexum ellen indított petíciót nem egészen egy hónap leforgása alatt több mint 660 ezer koreai állampolgár írta alá, akik nem értik, miért kell "az országnak kínai kulturális élményeket nyújtani a turistáknak, vagy miért kellene Koreában 'egy kis Kínának' lennie." Mivel törvényben rögzített, hogy a 200 ezret meghaladó petíciókra a koreai kormányzatnak hivatalos választ kell adni, ezért fel van adva a lecke.


A projektre aláírásával már régen áldását adta a koreai fél, ráadásul ez Dél-Koreának nyilvánvalóan üzleti hasznot is jelent. Tudvalevő, hogy Dél-Korea turizmusában a kínai utasok a teljes turizmusnak 40%-át (közel ötmillió főt) teszik ki 2014-es adat szerint - azóta a számok még magasabbak -, tehát az ország nem szívesen mond le egy ilyen tervről. 


Ezen a ponton én is csatlakozom gondolatban a koreai tiltakozókhoz. 
Miért kell? 


A Dél-Koreába látogató kínai turisták ne Kínát keressék a szomszédban, hanem csodálják meg mindazt, ami koreai. Mi sem azért utazunk Görögországba, hogy ott magyar pörköltet együnk, hanem például a nagyszerű spanakopitáért, nem is beszélve a minden városban megtekinthető szenzációs ókori szobrokról és egyéb tárgyi emlékekről, avagy mondjuk Epidavrosz múltba vezető szellőjéről. 


A koreai kulturális kormányzat láthatóan visszafogott, túlzásoktól mentes, de azért finoman odasóz a kínaiaknak. "Úgy gondolom, hogy ilyen viták a koreai kultúra iránti növekvő globális érdeklődés miatt merülnek fel. A kínai emberek különböző gondolatokat fogalmaznak meg a kimchiről és világszínvonalú örökségünkről, de nem képviselik a kínai kormány hivatalos álláspontját" - mondta el múlt csütörtöki sajtótájékoztatóján Hwang Hee, az alig egy hete kinevezett kulturális miniszter.


Lehet igazság abban, amit a miniszter megfogalmazott. Valljuk be, sokakat irritálhat, a kínaiak között sokan lehetnek olyanok, akik országuk múltja alapján magukat magasabban lévőnek gondolják a koreaiaknál, hiszen a történelem során jelentős ideig volt Csoszon a kínai császárság hűbérese, s ennek eredményeként számos kulturális jellemzőt át is vettek. Csakhogy még akkor is, ha el kell ismerni, hogy néhány - ma már évszázadok óta létező - szokás, módszer gyökere talán kínai, az eltelt idő alatt ezek átformálódtak, a koreaiak saját képükre igazították, fejlesztették, s ezek ebben a formában már hitelesen koreaivá, nemzeti kincsükké váltak. 


Valaki egyszer azt mondta lányainak, akik némi fanyalgással állapították meg, hogy sógornőjük milyen ügyesen kezel bizonyos családi dolgokat: Nem irigykedni kell, hanem megtanulni tőle a módszert. Amennyiben a kínaiakat zavarja, hogy a kis Dél-Korea a hallyu kigondolásával és annak sikeres alkalmazásával ilyen eredményes kultúrájának népszerűsítésében, akkor rajta, tegyék ők is ezt. Megjegyzendő, a kínaiaknak nincs oka irigységre, hiszen a világ nemcsak a mindenhová kirajzó és letelepülő kínaiakat látja, hanem folyamatos a kínai kultúra iránti kíváncsiság is.


Ahogy látom, a kínaiak miatt nem kell könnyeinket hullajtani, mert ma már a hallyu egyik terméke, a filmsorozatok gyártása, amely ugyan jövedelmező az ország számára, de vitatható, hogy magas kultúrát jelent-e, követőre talált a kínaiakban: akkora lendülettel állítják elő már ők is a kínai sorozatokat, hogy a korábban csakis a koreai doramák csecsén csüngő magyar koreafanok mára többségükben átnyergeltek a kínaira. Igaz, ezeknek a nézőknek a jelentős része sem az egyik, sem a másik kultúrába nem mélyed túlzottan bele, inkább csak unalmát űzi el szellemi rágógumit alkalmazva, s közben tetszeleg a koreaismeret tévhitében. A koreaiaknak meg nem szükséges aggódniuk, mert azok a nézők, akik valóban Koreára kíváncsiak, továbbra is a doramak között kotorászva kutatják a megnézésre érdemes opuszokat.

140408-140408-cup-0928_a7e1387caa6765bc1cf579224082091f.jpg

15. századi kínai, csirkés csésze, ami pár éve 36 millió dollárért kelt el a Sotheby’s hongkongi árverésén


A magam részéről azt kívánom, hagyják békén egymást, s közvetítse sikerrel mindkét fél kultúrájának igazán értékes elemeit.  Várom azt az időt, amikor előtérbe kerülnek azoknak a több száz vagy több ezer éves kelet-ázsiai, eddig nem, vagy csak ritkán látható tárgyi, ill. szellemi értékeknek a megmutatása, amely méltán eredményezhet elismerést. 


Addig meg türelmesen várunk és élünk azzal, amit kapunk. Hogy mi is az? A koreai hullám magyar wikis oldalán a kulturális jelenség kritikájában több másik között olvasható az alábbi:"Von Jongdzsin kultúrakutató egyik írásában szarkasztikusan jegyezte meg, hogy a koreai hullám egyetlen aspektusra épül: 'Gyűjtsünk össze mindent, amit el lehet adni!' – ahelyett, hogy a jelenséget az ázsiai régió kulturális egyesítésére, a kultúrák közötti kommunikáció elősegítésére használnák fel."

Kína mindenesetre nem szorul rá, hogy a szomszédoktól cibálja vissza - amennyiben elfogadjuk, hogy egyes szokások onnan eredtek - a csorba csészét, amelyet a szomszéd gondos munkával megszépített, hiszen maradt bőven eredeti szépségében ragyogó, leheletfinom porcelán teáscsésze a kínaiak konyhájában.

A fülemüle füttye, vagy valami hasonló - viszályok Kína és Dél-Korea között Tovább
Egy hajótörés évszázadokon átívelő története

Egy hajótörés évszázadokon átívelő története

Átfutottam a Csoszon-kor uralkodóinak wikis oldalait, és azt kellett látnom, hogy néhány kivétellel sokszorosan feldolgozott a történetük. A legtöbb király alakja 6-8-10, sőt olykor még ennél is több sorozatban jelenik meg. Ezekben persze ritkán lehet számonkérni a történeti hűséget. Viszont az is tagadhatatlan, hogy amennyiben úgy adódik, további bőrök húzhatók le róluk, hiszen mint látjuk, gyakorta jön újabb ötlet, újabb nézőpont, ami további feldolgozást eredményez.

shipwreck.jpg


Vannak páran, akik ritkán szerepelnek sorozatokban, pedig uralkodásuk érdemessé tenné őket, vagy uralkodásuk idejében történt tőlük szinte függetlenül olyan, ami sorozat témája lehetne. 

Itt van például Hyeonjong (nem tévesztendő össze a korjói Hyeonjong-nal), akinek nevéhez egy igencsak érdekes dolog fűződik. Az ő uralkodásának hetedik évében sikerült a holland Hendrick Hamelnek megszöknie 13 évi kényszerű koreai tartózkodás után.

hendrick-hamel-9a7581ca-f79b-49ca-a614-fa4698c82bd-resize-750.jpeg

Hendrik Hamel szobra szülővárosában, Gorinchemben

A hajó, amin Hamel szolgálatot teljesített, épp Japánba tartott, amikor a tájfun miatt hajótörés érte. Társaival Jeju szigetére jutott, ahol fogságba kerültek, majd a király parancsára szabadon engedték őket, de az országot nem hagyhatták el. Megmagyarázták nekik, hogy bele kell törődniük, életük végéig Koreában fognak maradni. Jejuról átmenetileg Szöulba, majd Jeolla tartományba kerültek. Rakományuk menthető részét eladva házakat vehettek maguknak, közben a király rendeletére meghatározott rizsadagban részesültek, ám egyéb vonatkozásban maguknak kellett megteremteniük szükségleteikhez munkával, koldulással az anyagiakat. Soruk annak megfelelően alakult, hogy épp milyen kormányzó állt a tartomány élén: hol büntetésben, verésben, hol barátságos bánásban részesültek. Összegyűjtött pénzükből végül egy koreai segítségével hajót vettek, és egy éjszakán a még életben lévő társak elindultak Japán felé. A viszontagságos út ellenére sikeres volt a szökés. Hamel Japánból hazatérve könyvet írt tapasztalatairól, s ez ismertette meg sok európaival a távoli országot. Ő volt az első európai, aki hírt adott a félszigetről és az ottani királyságról. Számomra meglepő, hogy erről nem készült sorozat, miközben a koreaiak állítólag nagyon szívesen emlékeznek a hajósra. 

Hendrik Hamel beszámolója nemcsak kortársai figyelmét keltette fel. 

Jack London neve hallatán mifelénk az emberek A vadon szava és a Fehér Agyar c. regényeit említik meg, az alaszkai Klondike-hoz kötődő aranylázat idézik fel, már akinek manapság még egyáltalán ismerős az amerikai író neve.

jl_egy_koreai_palotaorrel.jpg

Jack London egy koreai palotaőr társaságában


Pedig London rendkívül kalandos életében példának okáért többek között Koreában is járt, haditudósítóként elutazott az orosz-japán háború idejében Kelet-Ázsiába. 1904 első felében több hónapot töltött koreai területen és Mandzsúriában. A háború kitörését követően mindenhonnan érkeztek tudósítók, persze Japán felől. A japánok ellenőrzésük alatt akarták tartani a hírek áramlását, ezért az odaérkező tudósítóknak csak egy kis csoportja jutott át Koreába.

2129683756e31b251a.jpg

A japán katonák fegyveres felvonulását nézi az út két szélén a koreai tömeg (Jack London fotója)

Először a kanadai újságíró, Frederick Arthur Mackenzie és az amerikai fotós, Robert Dunn érkezett. Őket követte Jack London, a San Francisco Examiner megbízásából. Az ő útja többszörösen nehezített volt. Még a japán Moji városában letartóztatták, mivel a japán haditengerészeti támaszpont közelében fotózott. Orosz kémkedés vádjával eljárás indult ellene. Mire visszanyerte szabadságát, a Chemulpóba tartó hajó elindult, így más közlekedési eszköz után kellett néznie. Egy Busan felé igyekvő hajóra szállt, majd onnan egy chemulpóira. Mikor ez utóbbit a japán katonaság elfogta, egy háromfős legénységű vitorlást fogadott fel öt japánnal közösen. Tél lévén rendkívüli hideg, dagályok és viharok nehezítették útjukat, s mire február 16-án megérkeztek Chemulpóba, London megviselt volt, keze, füle, lába fagyokat szenvedett, de mint Mackenzie visszaemlékezéséből kiderül, London nem aggódott, hiszen így eljutott a front közelébe. 

esahmzjvuamvtps.jpg

Koreai gyerekek - a kép eredeti aláírása szerint koldusgyerekek (Jack London fotója)


A kis társaság felkészült rá, hogy a japán csapatokat követve a harcvonalig menjenek. Eközben komikus események is történtek velük: London, mint kiderült, egy vak lovat vásárolt, Dunn pedig még viccesebb helyzetbe került, amikor 150 dollárját akarta koreai pénzre váltani. Többórás várakozás után meg is kapta a nagyjából 180 cm magas és 18 méter átmérőjű pénzérmékből álló hegyet! 

0_190402_dunn_with_his_pile_of_money.jpg

Dunn és a 150 dollárnak megfelelő koreai pénz (a hitetlenkedők kedvéért)

Dunn erről később azt írta: Büszke tulajdonosa lettem a pénznek, ami egész városházának néz ki, és elég ahhoz, hogy egy hajót elsüllyesszek vele. 

main-qimg-8a7e27333c7fefd44271f6f6b99cea6c.jpg

Csak a könnyebb érthetőség kedvéért: hivatalosan ugyan 1892-ig vertek mun () nevű pénzérmét Koreában, de az érme még jóval később is forgalomban volt. Egy won 1000 mun volt. Történelmi sorozatokban gyakorta látni, amint az érmék lyukas közepén zsinórral koszorúba kötött pénzzel fizetnek. Az ilyen pénzfüzér valójában akár fegyvernek is minősülhetett volna, hiszen egy-egy ilyen koszorúban 30-50-100 mun lehetett, ami - valljuk be - nem kicsi súlyt jelent. Elképzelhetjük, mennyi kellett ebből a pénzérméből, ha azt is beszámítjuk, milyen magas volt az amerikai dollár árfolyama.

Végül útnak indultak Phenjan felé. Mackenzie visszaemlékezése szerint bármilyen bonyodalmak érték őket útközben, Jack London mindig bizakodó és mosolygós volt. 

vintage-photography-by-jack-london-1900s-03.jpg

A háború elől menekülő koreai család (Jack London fotója)


Kilenc nap után elérték Phenjant, de megérkezett a japán kormány parancsa, ami megtiltotta számukra a továbbhaladást. A többiek visszafordultak, de London megpróbálta folytatni az utat mondván, ez egy parancs a sok közül, amelyet nem szándékozik betartani. Ha minden parancsot végrehajtana, még mindig Tokióban lenne. - mondta. Végül mégis vissza kellett térniük Tokióba, de egy hét múlva London és Mackenzie engedélyt kapott rá, hogy a Jalu folyó partján fekvő Ujiu városkába utazzanak más tudósítók társaságában. Mackenzie lemaradt, London pedig egy idő után belefáradva hogy a japánok beleavatkoztak a hadijelentésekbe, júniusban visszautazott az Egyesült Államokba. 

Itt kell megjegyeznem, hogy Korea vonatkozásában hármuk közül a leghíresebb Mackenzie lett, de nem haditudósítói érdemei miatt, még csak nem is az 1908-ban megjelent Tragedy of Korea miatt, amelyben végigveszi azokat az eseményeket, amelyek a Koreai Birodalom bukásához és Japán koreai annektálásához vezettek, hanem a Korea's fight for freedom c. 1920-ban napvilágot látott könyve miatt. Abban ugyanis a japán megszállással szemben kibontakozó ellenállásról, a Március 1-i mozgalomról írt. Művében a világ elé tárta, hogy miközben a japánok asszimilációs politikájuk véghezvitele érdekében rabszolgasorba kényszerítették a koreaiakat, ellopták földjeiket, vagyonukat, s szabadságukat, ismertette a japánok által a koreaiakon alkalmazott kínzási módszereket, hangsúlyozta, hogy a Március 1-jei mozgalom „demonstráció volt, nem zavargás.” Híressé vált fotója az Igazak Seregéről, azokról a fiatalokról készült, akik elhivatott hazafiként csatlakoztak az ellenálláshoz. Mackenzie tudniillik 1906-ban újra Koreába utazott, hogy személyesen győződjön meg a japánok koreai cselekedeteiről. 1920. október 26-án megalapította Londonban a Koreai Barátok Ligáját, amelynek nyitóünnepségén brit parlamenti képviselők, a tudományos élet jeles személyiségei, arisztokraták, lelkészek és újságírók vettek részt. Beszédében Mackenzie bírálta japán gyarmatosító politikáját és vázolta a koreai valós helyzetet. A koreai vonatkozású kérdéseken felül még egy könyvéről kell feltétlenül szót ejtenem. 1930-ban kiadta az oroszországi bolsevizmus idején elkövetett vallásüldözésről írt Russian Crucifixion: The Full Story of the Persecution of Religion Under Bolshevism c., 1921 és 1924 között szerzett személyes tapasztalatokon alapuló munkáját.

frederick_mackenzie_article_20190806_01.jpg

Az Igazak Serege - koreai ellenállók csoportja 1908-ban, Yangpyeongban (Frederick Mackenzie fotója)


Jack London Kóbor csillag c. fantáziaregényében, ami talán reinkarnációs regénynek inkább nevezhető, a börtönben sínylődő Darell Standing a 15. fejezetben felidézi egyik korábbi életét, amelynek egy részét Koreában töltötte. 

"Tetszhalálba dermedt csillagkóborlásaim egy másik hosszu sorozatában Adam Strang voltam, egy angol ember. Elmult életem ezen időszaka, ahogy körülbelül következtetem, 1550 és 1650 között játszódhatott le. Mint Adam Strang hatalmasan hosszu életkort éltem meg és példátlanul mozgalmas, szines és szélesen ömlő életet, - amint majd látni fogjátok." 

Többek állítása szerint a színes, kalandos, ám meglehetősen sok erőszakot tartalmazó regénynek ez a fejezete a legérdekesebb. És itt kapcsolódik a történet Hendrik Hamelhez. Mert a Kóbor csillag 15. fejezetében Adam Strang Hamel társaságában éli át Koreában a 16. század utolsó, ill. a 17. század első éveit. Jack London életútjának kanyarai között a plágiumvádak is megtalálhatók. Ebben az esetben erről persze szó sincs, ám vitán felül áll, hogy regényének ez a része nagyrészt Hamel könyvén alapul. Az is igaz, hogy London a maga történetét valamivel korábbra helyezi, mint Hamellel az a valóságban történt. A holland tengerész 1653 érkezett a félszigetre, majd 1666-ban sikerült társaival megszöknie, de London Hamel sorsának alakulását is a valóságostól eltérően írta meg.

A regénnyel kapcsolatban azért tennék egy megjegyzést. Mikor a neten nézelődtem, a Kóbor csillag után szaglászva, a Moly erről szóló oldalán az egyik kommentelő azon sajnálkozott, hogy csak férfiként megélt életekről olvashatunk a könyvben. A megfogalmazás nagyon ismerős volt, belenéztem hát a Moly A Vörös Oroszlán c. regénynek szentelt oldalába is. Jól emlékeztem, valaki - nem ugyanaz, mint emitt, ugyanezen kesereg. Én pedig nem tehetek mást, mint csatlakozom hozzájuk. Még azt a jó kis magyarázatot sem lehet felhozni, hogy na, persze, a férfi írók számára elképzelhetetlen, hogy valaki valamelyik reinkarnációjában nőként születik le, hiszen az egyik író jelen esetben éppen egy nő, Szepes Mária. Mindenesetre elgondolkodtató, miért nem szól egyikben sem, egyetlen inkarnálódás sem nőről.

A  Kóbor csillag nem útikönyv, értéke nem ez, hanem a leírt események, amelyek épp Hamel kötetének köszönhetően nyilvánvalóan hiteles képet adnak az akkori viszonyokról, mindezt - és ez Jack London elbeszélőkészségének eredménye - lebilincselően izgalmas formában. Nem éppen lányregény, de olvastatja magát, nincs mese! Korea partjaira vetődő egyszerű tengerész története ez, aki előbb az arrafelé szokatlan, nagy termetével, erejével kelti fel az ottaniak figyelmét, majd további, nem akármilyen sikereket ér el merészségével, okosságával, egyebekkel. Sőt, még a szerelem is rátalál. Az olvasó pedig betekintést nyer eközben a királyi udvar életébe, ámultan és borzongva figyeli a Korea történelmére oly jellemző frakcióharcokat, összeesküvést, bosszút, amely Adam Strang életének magasba emelkedését, majd bukását kíséri. De talán nem is bukás ez, hiszen a szeretet és a lélek szabadsága mindvégig megmarad.

222c134056e31e771e.jpg

Jack London egy koreai férfi és két japán katona társaságában a nyári királyi palota előtt. "Diszes kapubejáratát óriási kőkutyák, - mik ugyan inkább valami teknősbékához hasonlitottak, - őrizték." - olvasható a Kóbor csillagban.

Hendrik Hamel könyvét angol nyelven itt lehet elolvasni. Köszönet érte Henny Savenije-nek.

Jack London regénye magyar nyelven itt olvasható.

Még egy kis olvasnivaló...

Jack London beszámolója, hogyan tartóztattá le a japánok.

Jack London leírása arról, hogy a koreaiak menekülnek az oroszoktól való félelmükben.

Japán koreai inváziója Jack London szemével.

A japán katonák felszerelése Jack London leírásában.

A tudósító felkészül az indulásra, avagy hogyan lett a lovagolni nem tudó London tulajdonosa a vak lónak.

"A koreaiak a hegyekbe vittek" - remek olvasmány.

Hogyan okoznak gondot a tolmácsok.

"A sárga veszedelem" - nagyon érdekes.

Egy hajótörés évszázadokon átívelő története Tovább
Ride Away - filmajánló és ráadás

Ride Away - filmajánló és ráadás

Ezúttal egy jellegzetesen koreai mozifilmre szeretném felhívni a figyelmet. A történet nem különösebben bonyolult, szokás szerint nem is túl vidám, a részletek pedig elég lassan bontakoznak ki.
vlcsnap-2021-03-28-12h41m19s844.png

Nem ma készült, a főszerepet alakító két, általam kedvelt színész még igen ifjú volt, mégis, egyikük sem okozott csalódást. A fiatal lány szerepében a Postman to Heaven mozifilmből és A királyi ház titkai c. sorozatból, ill. még számos további alkotásból ismert Han Hyo-joo látható, aki rendelkezik a fiatal koreai színésznőknek azzal a kellemes szokásával, hogy nem nyafog, nem csicsereg, ez pedig csodaszámba megy arrafelé. És még egy! Ő azon kevesek egyike, akik tudnak szinte csúnyák, időnként pedig igazán szépek lenni, mint például Yoon Eun-hye.

Filmbeli partnere az a Lee Young-hoon, aki filmszínészként az általam már korábban emlegetett No Regret c. mozifilm főszerepével debütált, s ezzel nemcsak a kritikusok díját nyerte el (2006), hanem a film nézői számára is örökre emlékezetes marad.
vlcsnap-2021-03-28-11h35m21s454.png

Bár elsősorban ennek a két színésznek a kedvéért csaptam bele a Ride Away (2008) c. filmbe, ill. a film feliratának fordításába, menet közben meg kellett állapítanom, hogy a történet, a rendezés, a szép képi megjelenítés egészében nagyon megérdemelte, hogy így tizenkét év után szülessen hozzá magyar felirat. A színészi alakítások a koreai filmek esetében mindig, így most is figyelemreméltók, bár jelen esetben elsősorban a már említett két főszereplőt és a lány apját játszó Kim Eung-Soo-t lehet kiemelni, hiszen a film csupán egy maroknyi karaktert vonultat fel. Ráadásként még valami mást is tartogat nézői számára a rendező. Hogy mit, arra a poszt végén térek ki.

vlcsnap-2021-03-28-12h12m39s150.png

Kezdetben kissé szorongtam, ugyanis az asianwikin a kommentelők tétován ugyan, de nem túl derűs véget emlegettek. A tétovaság oka, hogy a film lezárása - ez sem ritka szokása a koreaiaknak - nem egyértelmű, azaz, ki-ki a maga gusztusa, habitusa szerint állíthat elő kedvére való befejezést. Bevallom, én egy derűs véget alkottam a történetnek méghozzá a zárókép alapján. 

Itt szeretném megmagyarázni, miért hagytam lefordítatlanul az angol címet. A ride away a maga nemében tökéletes, hiszen ennek a két szónak a jelentése a történetnek több, sőt, talán összes vetületét tartalmazza. Ez az a kivételes eset, amikor a mi szép, magyar nyelvünkön képtelenség lett volna ennél kifejezőbb címet találni.

vlcsnap-2021-03-28-12h13m43s892.png

Az elsőéves egyetemista lány az iskolához közeli antikváriumban felfigyel az ott dolgozó srácra, majd az újabb találkozások érdekében könyveket visz eladni, hogy legközelebbi látogatásakor - lányos zavarában - az egyik általa eladott könyvet vásárolja vissza, jelentős felárral. Barátnője segítségével hamarosan többet is megtud a fiúról. Rájön, hogy a srác biciklivel közlekedik, ezért öccse közreműködésével megtanul biciklizni, hogy így kerüljön közelebb a fiúhoz. Az akció sikerrel jár, s lassan kölcsönös kötődés alakul köztük, miközben nem ismerik egymás életének korábbi, fájdalmas titkait.

vlcsnap-2021-03-28-12h14m22s400.png
vlcsnap-2021-03-28-12h14m41s695.png
A történet kicsit melankolikus, olykor drámai, de mindenképpen érdemes a megtekintésre még annak ellenére is, hogy nem ad nagy társadalmi körképet, csupán egyes szereplők személyes tragédiáiba enged bepillantást, s azon keresztül érinti a társadalom érzékeny pontjainak egy részét, például az alkoholizmust, munkanélküliséget, a házasság kérdését. 

Han Hyo-joo meggyőzően alakítja a csonka család tagjai iránti felelősségteljes, de saját életét is alakítani vágyó, kedves lányt, olykor szabályos fogait megmutatva felragyogtatja mosolyát. Lee Young-hoon a mindig kicsit távolba révedő tekintetével, s a lánynál semmivel sem kevésbé kedves mosolyával állítja maga mellé a nézőt, miközben lassanként rájövünk, hogy az általa megformált karakter milyen fájó múlttal terhelt.
vlcsnap-2021-03-28-12h44m44s347.png

Ennél a pontnál meg kell állnom, mert a leírás alapján talán többen rémülten menekülnek azt gondolván, hogy csupán másfél óra jajveszékelés és zokogás az, amire invitálom őket. Pedig nem így van. A filmben ugyan valóban ott lengedez a melankólia, a mű második felében a feltáruló múlt fájdalmas jelenetek szemlélőivé tesznek, ám ennek dacára is van valami kedves bája a történetnek. Ha-jung és Soo-wook között a szerelem a színészeknek és a rendezőnek köszönhetően olyan halkan és finoman bontakozik ki, hogy a nézőben ennek a kedves atmoszférának az emléke marad meg.

És akkor következzen a korábban említett ráadás. A filmet a fentieken felül feltétlenül érdemes még megnézni a világ egyik legremekebb társasjáték-ötletéért. A játékról nem mondok mást, mint hogy nem versengés, hanem valódi, élvezetes játék, amely eközben a résztvevők tudását gyarapítja, s nem utolsósorban az utazás élményét adja, amire a mai, koronás időben úgyis ki vagyunk éhezve. Aki hozzám hasonlóan beleszeret ebbe a társasjátékba, garantáltan szervezni kezdi hadra, azaz játékra fogható ismerőseit. Azután nem marad más hátra, mint megtervezni, hogyan lehet megvalósítani azt, amihez a játék olyan nagy kedvet csinál.

vlcsnap-2021-03-29-08h32m57s810.png
A teljes film magyar felirattal itt nézhető meg, aki pedig a feliratot szeretné, itt találhatja meg.
Ride Away - filmajánló és ráadás Tovább
Japánok koreai szívvel - Asakawa Takumi, Asakawa Noritaka és Yanagi Soetsu története

Japánok koreai szívvel - Asakawa Takumi, Asakawa Noritaka és Yanagi Soetsu története

Az igazságtalan megítélés elkerülése alapvető fontosságú kérdés akkor is, ha egyes emberekről van szó, még fontosabb, ha egy egész népet érint. Egy-egy személy esetében is rendkívül káros az elhamarkodott, kellő körültekintés híján, indulatból fakadó ítélet, hiszen ez nem csak annak fáj, akit így kidobunk a szívünkből, hanem annak is, aki talán a saját, felületes ítélete miatt veszít el valamit vagy valakit, aki fontos volt neki. 

hakkyo293tsubo2.jpg

Asakawa Noritaka alkotása


Múltkori posztjaimban három olyan magyar utazó beszámolóit igyekeztem ismertetni, amelyeknek írói a 20. század elején jártak Kelet-Ázsiában. Az útleírások alapján kisebb vagy nagyobb mértékben tértem ki arra, hogy ez a három férfiú milyen véleményt formált a koreaiakról, ill. a japánokról. Hármuk közül leginkább Barátosi Balogh Benedek volt az, aki "védelmébe vette" a koreaiakat, művének jelentős részét szentelve azoknak a tényezőknek, amelyek történeti forrásokkal bizonyíthatóan Koreából kerültek át Japánba.


Mostani posztomban az érem másik oldalát szeretném kissé megvilágítani, az igazságosság jegyében.  Ehhez azonban következzen egy nagyon vázlatos történeti áttekintés. Bár vázlatos, mégis elég hosszú. Ennél rövidebben csak úgy tudnám leírni, ha annyit mondanék, Japán annektálta Koreát, ami a koreaiak többségének nem tetszett. Ez azonban nem érzékeltetné eléggé a történetet. Aki nem bírja idegekkel az alábbi áttekintést, vagy nem szorul rá, mert korábbról már jól ismeri a 20. század első felének koreai történetét, ugorja át a kurzív szakaszt.


Korea japán megszállása a koreaiak legnagyobb része számára fájdalmas időszak volt még annak ellenére is, ha elfogadjuk, hogy a modernizáció jegyében - amely nagymértékben Japán saját érdekében történt - hosszabb távon Korea is látta ennek hasznát. Ahogy a hajnalpír országa iránt érdeklődők tudják, korábban én is említettem, az annektálás nyomán nagyon hamar megkezdődött az ellenállás. A koreaiak japánellenessége a 16. század végéig, az Imdzsin-háborúig nyúlik vissza, ezt követte Korea bezárkózása, amely többé-kevésbé útját állta a Koreát célzó japán terjeszkedésnek. A 19. század végén lángolt fel újra a két ország közötti nyílt háborúskodás. Ennek következménye lett három koreai kikötő megnyitása, a külföldi, köztük a japán kereskedők beáramlása, s a japán gazdasági beszivárgás-terjeszkedés egyre inkább növelte Japán étvágyát. A koreai uralkodó a kínaiak segítségét kérte, miközben a fiatal arisztokraták inkább a japán befolyást választották volna, azaz az országon belüli megosztottság is okozója lett a folytatásnak. A kínai-japán háború a kínaiak vereségével véget ért, lemondani kényszerültek koreai befolyásukról. Min királyné meggyilkolását követően a koreai nemesség és a megözvegyült király az oroszokhoz fordult segítségért, a koreai uralkodó felvette a császári címet, ám az új orosz nagykövet megjelenése irányváltást eredményezett az orosz szándékban: az ország megszállását szorgalmazta. Ezzel a koreaiak felmondták az oroszokkal való barátságot. Érdekességként jegyzem meg, hogy a félsziget megosztása, semleges zóna kialakításával az orosz-japán háborút megelőzően merült fel elsőként, csak épp nem a mostani - 38. - hanem a 39. szélességi fok vonalában. Ennek célja a két ország érdekszférájának elkülönítése lett - volna, de a dologból nem lett semmi. Helyette kitört a háború, amely aztán az oroszok vereségével, és a Koreai-félsziget teljes Japán befolyásával ért véget. A protektorátusi szerződés aláírásával Korea önállósága a lényegi kérdésekben megszűnt, bábkormány alakult, az állami hivatalokban a japánok vették át az irányítást. Még egy érdekességről kell itt említést tennem. Kodzsong koreai császár követséget küldött Hágába, hogy segítséget kérjen a békekonferencián ülésező nagyhatalmaktól, de az odautazó követek ugyanúgy sikertelenek voltak, mint a magyar delegáció. A mi esetünkben ezt a trianoni békediktátum követte, Koreában a császára lemondását, a helyébe lépő trónörökös a japánok általi bábuként való mozgatása jelentette.A koreai ellenállás már az 1910-es japán megszállást megelőzően kezdett kibontakozni. Demonstrációkra került sor, amely az Ito Hirobumi elleni harbini sikeres merényletben csúcsosodott ki. A japánellenesség jelképes alakja lett a merénylet végrehajtója, An Dzsunggun. Az annektálást kimondó szerződés aláírása után óriási ellenállás bontakozott ki. Ennek eredményességét nagyban rontotta, hogy a módszerben nem tudtak a résztvevők megegyezni. Az egyik oldal a konfuciánus értékekkel, a másik oldal a marxista ideológia mentén akart eredményt elérni. A Kedzsong király (császár) temetésekor, 1919. március elsején kibontakozó tüntetések, a függetlenségi nyilatkozat megfogalmazása óriási megtorláshoz vezetett, tízezrek kerültek börtönbe, a japánok hozzávetőlegesen hét és félezer koreait végeztek ki. Ezt követően további függetlenségi harcok és merényletek kísérték a második világháború végéig, a Korea önállóságáig tartó időszakot. Meg kell jegyezni, hogy a koreaiak vélekedése nem volt teljesen egységes. Külön posztot érdemelne annak leírása, hogy hányan fogadták el kisebb vagy nagyobb mértékben a japán fennhatóságot, hányan kerültek át önszántukból Japánba, hányan tanultak Japán egyetemein, s közülük mennyien voltak, akik ennek következtében nem érezték át az ellenállás szükségességét. Meg persze azokról is szót kellene ejteni, akik bár valamelyik japán egyetemen szereztek diplomát, lélekben és tetteikben mégis megőrizték hazafias érzéseiket.Indirekt módon már említettem korábbi posztokban, hogy a japán megszállás időszakában mennyire megerősödött a migráció: nagyon sokan vándoroltak ki, vagy -át az orosz és kínai területekre, és arról is szót ejtettem, hogy az orosz területekre érkezők sorsa milyen fájdalmasan alakult valamivel később, amikor Sztálin, mint megbízhatatlan elemeket a második világháborút megelőzően áttelepítette Kazahsztán és Üzbegisztán kietlen vidékeire. 
A japán megszállás, az ellenállás kétféle megközelítése nagyban közrejátszott azután abban, hogy a második világháborút követően a félsziget megosztottá vált, bár nyilvánvalóan a nagyhatalmaknak is érdekében állt ennek kialakítása, ahogyan a jelenben is érdekeik fűződnek az állapot megtartására. Számomra nem kétséges az sem, hogy az észak-koreai állapotokon a világsajtóban nagy előszeretettel jujjogók kevéssé gondolnak bele - vagy pontosan tudják, csak ezt nem verik nagydobra - hogy nagyhatalmi érdek is lehet Észak-Korea diktatórikus formában való megmaradása, ami hozzájárul az egyensúly megőrzéséhez.

Meg hát, nincs ott olaj, és ez sem mellékes.


Arról tehát van némi képünk, hogy hogyan viszonyultak a 20. század első felét jellemző állapotokhoz a koreaiak. De vajon minderről hogyan vélekedtek a japán emberek?

Nem tudom a választ.


Feltételezhetjük azonban, hogy a hivatalos japán állásponttal sok japán sem értett egyet. Ezt támasztja alá az Asakawa testvérpár és barátainak története.

asakawa_vaza2.jpg


Az 1905-öt követő másfél évtizedben kulturális szabályozás nélkül a japánok uralták a koreai művészeti piacot. A jangban családok birtokában lévő régi, Csoszon-időszakbeli értéktárgyak jelentős része japán műkincskereskedők kezébe került. Az 1920-as évek kezdetétől a kulturális szabályozás változásokat hozott.

Nagyjából ezzel egyidőben kezdődött el Csoszon fehér porcelánjának felfedezése. Ebben többek között szerepe volt Asakawa Noritakának (1884-1964) és öccsének, Asakawa Takuminak (1891-1931), akik fiatal felnőtt korukban Japánból Koreába költöztek. Megjegyzendő, hogy apjuk korai halála miatt nagyapjuk sokat foglalkozott nevelésükkel, neki köszönhető a Korea iránti érdeklődés is.

 asakawa_pic_1.jpg

Az Asakawa fívérek

A tanár végzettségű idősebb testvér 1913-ban utazott először Koreába, és azonnal elbűvölte a koreai fehér porcelán. A fiatal tanár, aki szobrász szeretett volna lenni,bár a kalligráfiában és a waka-költészetben is megmutatta tehetségét, egy évvel később hazatérve Japánba, ezekből a porcelánokból vitt ajándékot a japán művészeti kritikus, filozófus Yanagi Soetsunak abban a reményben, hogy a megajándékozott hozzásegíti Rodin szobrának bemutatásához.

yanagi_soetsu.jpg

Yanagi Soetsu

Yanagi Noritakához hasonlóan azonnal híve lett a koreai kézművességnek. 1916-ban ő maga is ellátogatott Koreába, 1924-ben pedig az Asakwa testvérekkel megalapította a Koreai Népi Kézműves Múzeumot, ill. Hamada Shoji és Kawai Kanjiro fazekasokkal együtt létrehozták a mingei elméletet. "A mingei kifejezés ötvözi a min , vagyis a „köznép”, és a gei, azaz a „művészet” kifejezést. Mingei az átlagemberek által előállított mindennapi tárgyakra összpontosít, ellentétben a hivatásos művészek által létrehozott művészettel. Mingei a művészet, amelyet kézzel gyártanak; művészet, amely megfizethető, egyszerű és praktikus, a luxus és az összetettség nyoma nélkül; a művészet, amelyet milliók használnak fel mindennapi életükben; művészet, amely regionális. Yanagi életét a mingei filozófia terjesztésének szentelte Japánban és másutt."

noritaka_yanagi_takumi_1928.jpg

Asakawa Noritaka, Yanagi Soetsu és Asakawa Takumi (jobbról balra), 1928-ban

Ha most végiggondoljuk, két következtetést vonhatunk le. Az egyik, hogy a japánok nem csupán a régi korokban tanultak sok dolgot a koreaiaktól. A másik gondolat ennél még érdekesebb: a szomszédos népek - akár tetszik, akár nem, akár bevalljuk, akár tagadjuk - minden időben hatást gyakorolnak egymásra.

noritaka_08-001.jpg

Asakawa Noritaka alkotása

A japán mingei talán nem jött volna létre Asakawa Noritaka koreai fehér porcelán iránti indokolt rajongása nélkül, vagyis a koreai kézművesség nagyban hozzájárult Japánban ahhoz, hogy olyan megbecsültségben legyen része a népművészeti tárgyaknak, mint például nálunk volt és van a saját népművészetünknek.

De most nagyon előre ugrottam, ezért muszáj visszakanyarodnom a tízes évekig. Az idősebb fiút 1914-ben követte Koreába erdészmérnök öccse, s onnan kezdve Noritaka felhagyott a pár évig végzett szobrászkodással, és együtt kezdték feltérképezni, kutatni a koreai kerámiák világát. Teljeskörű felmérést végeztek, számbavettek 700 fazekaskemencét, tanulmányozva azok helyszíneit, a felkutatott kerámiákról időrendi sorrendben készítettek leírást. Munkájuknak nagy jelentőséget ad az a tény, hogy a világháború és a hamarosan kibontakozó testvérháború következményeként az általuk felkutatott fazekaskemencék jelentős része ma már nincs meg.

takumi_14_kotetes_naploja_2_2.jpg

Asakawa Takumi 14 kötetes naplója részletesen leírja a múzeum létrehozásának történetét, a koreaiakkal való mindennapi életet a gyarmati korban, valamint Takumi gondolkodásmódját a japán uralomról. A képen Takuminak Noritaka által készített halotti maszkja látható még.


Asakawa Noritaka legismertebb és legelismertebb munkája a Joseon Ceramics c. kiadvány, Asakawa Takumi rendkívül fontos referenciakötete pedig a Survey of Korean Ceramics. 

 vazlat1.jpg

vazlat2.jpg

A Koreai Népi Kézműves Múzeum három létrehozójának nem volt könnyű dolga, ellenszélben dolgoztak, de határozottan érezték, hogy meg kell őrizni a koreai kultúrát, amelyet a japán uralom tönkretesz, befektették magánvagyonukat, és egyesével összegyűjtötték a tárgyakat olyan gazdasági helyzetben, amelyet nem lehet gazdagnak mondani. Végül négy évvel később megnyitotta kapuit a szöuli múzeum, amelyben több mint 300 tárgyat állítottak ki és őriztek meg. A múzeum nemcsak a két ország közötti barátság erősítése volt, hanem az a szándékuk is, hogy ellenálljanak Japán asszimilációs politikájának. 

yanagi_hd_i_-articolo.jpg

Yanagi Soetsu


Takumi ugyan szívvel-lélekkel vetette bele magát a koreai kulturális értékek kutatásába, de eközben időt talált arra is, hogy erdőmérnöki tudását Korea javára kamatoztassa. Így például tevékenyen közreműködött a letarolt erdők fával való betelepítésében. 1914 és 1922 között Korea Erdészeti Minisztériuma, 1922 és 1931 között az Erdészeti Kísérleti Állomás munkatársa volt. Egyéb más mellett a japán selyemfenyő (Pinus parviflora) magvak szabadföldi csíráztatási módszerének kifejlesztésén dolgozott, ill. palántaneveléssel foglalkozott.

japan_kozepiskolasok_koszonolevele_20160720134639888_0002_1.jpg
A fivérek szülővárosában, Hokutóban emléküket őrzi egy múzeum, amelyben gyakorta tesznek látogatásokat koreaiak is, és minden héten kirándulnak oda japán és koreai iskolás csoportok. A képen az egyik japán középiskolás csoport köszönőlevele jelzi, hogy a fiatalok a két nép közötti barátság jegyében élnek.

fujimoto_takumi_197017-20-15.jpg
Fujimoto Takumi fotóművész, aki édesapja Asakawa Takumi iránti tisztelete jeléül adta fiának a nevet, a nagy névrokon sírjánál a koreai, Manguri köztemetőben, 1970-ben. 

Asakawa Takumi születésének 120. évforulója alkalmából Chiba város Művészeti Múzeumában készült kiállítás videója. Idén már 130 éves évfordulóra emlékezhetünk.

Takumi nagyon fiatalon, 1931-ben hirtelen fellépő tüdőgyulladás következtében halt meg. Utolsó szavai ezek voltak, "Temessék el csontjaimat Csoszon földjén."


Asakawa Takumi  2015-ben - posztumusz - megkapta a koreai kormányzat kitüntetését "70 hős a világban, akik csodálatos Koreát készítettek". Az indoklásban szerepel, hogy létrehozta a Koryo Arborétumot, és ragaszkodott a koreai kultúra egyediségéhez.
Hokuto és Pocheon városok Takumira emlékezve testvérvárosok.

Az 1924-ben megnyílt múzeum anyagát Asakawa Noritaka a koreai háború után a Koreai Nemzeti Múzeumnak adta át. Ő maga a 2. világháború után hazatért Japánba, de a koreai kézművesség kutatásával élete végéig foglalkozott.


The Way - Man of the White Porcelain címmel 2012-ben mutatták be azt a japán - koreai koprodukcióban készült játékfilmet, amely Asakawa Takumiról szól, pontosabban két férfi barátságát örökíti meg. Mivel a film készítése hét évet vett igénybe, a főszereplők - a koreai Bae Soo-bin és a japán Yoshizawa Hisashi - barátságot kötöttek, a forgatások közti szünetekben jókat beszélgettek, horgászni és szaunázni jártak. Yoshizawa a bemutató előtti sajtótájékoztatón kinyilvánította büszkeségét az általa megformált Takumi miatt, kitért arra is, hogy Bae Soo-bint csodálatos embernek tartja, aki olyan számára, mint egy idősebb testvér - kettőjük között két év a korkülönbség. Bae Soo-bin arról beszélt, hogy reményei szerint ez a film képes lesz elmélyíteni a két nép közötti kapcsolatot, és maga is megerősítette, hogy japán kollégájával barátok lettek. Mint látható, a fívérek nagyszerű kutatómunkája és emberi példamutatása a mai időkben is hat. A film sajnálatomra nem érhető el, és ahogy látom, angol felirat sem készült hozzá. Nyilván nem nekünk, nyugatiaknak szánták. Van azonban egy trailer.

Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy az, amit az Asakawa testvérpár és Yanagi Soetsu tett a múzeum létrehozásával, ill. előzőleg és a múzeum megnyitását követően a koreai népművészet kutatásában, adott a koreaiaknak, s ilyen módon végeredményben Japán akarva-akaratlan tisztelgett Korea előtt. Ahogy már a poszt elején igyekeztem jelezni, a kép többnyire árnyaltabb annál, amilyennek első látásra gondoljuk.

Nagy tanulság ez, úgy hiszem.


Mondhatjuk, hogy a fent leírt történet csepp a japánok koreaiak ellen a múltban elkövetett disznóságainak tengerével szemben. Csakhogy talán nem csupán ez az egy csepp volt. Talán ennél sokkal több csepp volt, csak éppen nem szereztünk róluk tudomást. Érdemes tehát nyitott szemmel járni. Mert ha újabb cseppekre bukkanunk, azzal nemcsak igazságosabbá válik a gondolkodásunk, hanem boldogabb emberek is leszünk.

Szeretni másokat, becsülni őket számunkra öröm, olyankor egy picikét magasabbra emelkedünk. És ez nem holmi patetikus szöveg, hanem tény.

 

https://en.wikipedia.org/wiki/Asakawa_brothers
https://www.donga.com/en/article/all/20170309/866990/1/Takumi-Asakawa-amd-rediscovery-of-soban
https://www.asahibeer-oyamazaki.com/english/collection/039.html
http://www.asiaa.co.kr/news/articleView.html?idxno=3673
https://en.wikipedia.org/wiki/Yanagi_S%C5%8Detsu
http://www.koreatimes.co.kr/www/news/nation/2012/06/113_112675.html
https://www.city.hokuto.yamanashi.jp/docs/1939.html
http://asakawabrothers.blogspot.com/2021/
https://www.mindan.org/news/mindan_news_view.php?cate=5&number=26716
http://www.asian-hana.com/2012/04/120_7.html
https://www.mindan.org/news/mindan_news_view.php?cate=7&page=124&number=13161&keyfield=&keyfield1=&key=
http://www.toyo-keizai.co.jp/news/culture/2009/post_907.php

Japánok koreai szívvel - Asakawa Takumi, Asakawa Noritaka és Yanagi Soetsu története Tovább
Kimcshiháború

Kimcshiháború

Manapság nagyon sokan vannak világszerte, akik számára a kimcshi (김치) szó ismerősen cseng. A legtöbben azonnal vagy kissé tétován kimondják: Korea. És persze vannak olyanok is, akik már ettek is kimcshit, amely híresen egészséges, erjesztett ételféleség. A leggyakrabban az általunk kínai kel néven ismert káposztaféléből, újhagyma, gömbér, retek, fokhagyma, őrölt csili, halszósz és só hozzáadásával készül, de amúgy számtalan változata van. A szöuli kimcshimúzeum 187 fajtát különböztet meg. Kis túlzással azt is mondhatjuk, ahogy mifelénk a lecsó, náluk ahány ház, annyiféle kimcshi. Ahol én venni szoktam - amit én itthon készítek, az valahogy sosem olyan jó - abba még koreai körtét (Pyrus pyrifolia; nasi körte) is tesz készítője, a magyarul törve, de szaporán beszélő asszonyság. A kimcshit a dietetikusok a világ legegészségesebb ételének tartják, a benne megtalálható tejsavbaktériumot pedig Lactobacillus kimchii névre keresztelték, azaz egy külön nevet érdemelt ki. 

kimcshital.jpg

Száz szónak is egy a vége, aki ad magára, az bizony tudja, hogy a kimcshi koreai étel, s talán még azt is tudják, hogy a koreaiak számára nincs étkezés kimcshi nélkül. Megjegyzendő, hogy a dél-koreai kajáldákban, a legegyszerűbbekben is, ha a vendég felfalta a kimcshit, mielőtt a főétele elfogyott volna, a felszolgáló az első szóra, sőt, akár szólás nélkül is, azonnal hoz még utánpótlást.

Tavaly, már nem először támadt viszály, volt méltatlankodás, szemöldökök összevonása amiatt, hogy egyes kínaiak a kimcshit kínaiasítani akarják. Legutóbb a koreai atyafiak amiatt hördültek fel, mert Zhang Jun kínai ENSZ-nagykövet fotókkal illusztrált - szerintük - furcsa bejegyzést tett közzé. A kínai úriember ugyanis kimcshit készített. Ez önmagában számunkra nem érzékelteti a morgolódás jogosságát, de hát mi nem ismerjük a hátteret. Az előzmények azonban ugrásra késztették a koreaiakat. Kínában, leginkább Szecsuánban van tudniillik egy pao cai néven ismert savanyúság, amelyet gyakran próbálnak a kínaiak összemosni a kimcshivel, azaz szép csendben azt sugallják, hogy a kimcshi nem koreai, hanem valójában kínai találmány. A felhörrenés egyaránt jellemezte a koreai kormányzatot és a Dél-Koreában nagyon népszerű Naver internetes közösségi portál netezőit, míg a kínaiaknál a Naverhez hasonlóan kedvelt Weibo-n sorjáztak a vélemények. A koreaiak számára a kimcshi annak ellenére is a koreai nemzeti identitás egyik legfontosabb szimbóluma, hogy ellentétben a közvélekedéssel, a mai kimcshi története nem háromezer, csupán nagyjából háromszáz évre nyúlik vissza, hiszen a csili kb. 1500 táján került át hozzájuk Japánból, majd a tudósok szerint nagyjából kétszáz évvel később vált általánossá a használata.

A koreai és kínai közösségi oldalak használói nagy elánnal vetették bele magukat a vitába, adtak és kaptak. Ehhez a kiindulópontot a Li Ziqi nevű kínai videóblogger adta meg, amelyet hamarosan követett a másik oldalon Hamzy, aki főként arról ismerhető fel, hogy negyvenkilós leányzó létére eszement mennyiségű ételt tud betolni. Videóin az ő falása közben valószínűleg minden néző szíve megesik a leány körül ődöngő eben, aki résztvevője nem, csak szemlélője lehet a nagy zabálásnak. Hamzyra keresve a youtube-on bármelyik találatot választhatjátok, egyedül az étel fajtájában van különbség, a felállás és az elfogyasztott mennyiség azonos.
Na jó, egyet ideteszek. Szerintem rettenetes.

November elején az ISO új szabályokat tett közzé a pao cai fejlesztésével, tárolásával és szállításával kapcsolatban, s bár az új szabályozás határozottan kinyilvánította, hogy a dokumentum nem vonatkozik a kimcshire, a kínai médiumok némelyike, például a - mondjuk úgy - erősen nemzeti beálllítottságú, állami vezetésű Global Times ezt "a kínai vezette kimchi-ipar nemzetközi szabványának" nevezte, nem zavartatva magát azáltal, hogy a kimcshit és annak hagyományos elkészítését, amit kimdzsang (김장) néven ismernek, az UNESCO már 2013-ban a szellemi világörökség részének nyilvánította. 

A pao cai a kimcshihez hasonlóan zöldségekből készül, sós vizzel öntik nyakon, de véletlenül sem azonos a fűszeres, csípős koreai körettel. Ezt jól mutatja a két étel külleme is. 

kimcshi.jpg

 

pao_cai.jpg

A helyzet pikantériája, hogy a nagy koreai kereslet eredményeként az ország hosszú évek óta importra szorul kimcshiből. Lehet találgatni, melyik ország exportál a legtöbbet Dél-Korea számára az elengedhetetlen ételből. Hát persze, Kína. Hogy a kereslet miért nőtt meg, arra csak egy magyarázatot találok: lassanként kiöregednek azok az asszonyságok, akik minden évben nagy nekibuzdulással vettek részt a kimdzsangon. Feltételezhetően az ifjabb generációk többsége nem maga készíti a kimcshit, hanem vásárolja. Annak dacára, hogy a mezőgazdasági(?) és kulturális(?) kormányzat évről évre fesztiválok szervezésével segíti és szorgalmazza a hagyományos kimcshikészítő rendezvényeket.

A képen az egyik ilyen, nagyszabású fesztivál látható

making-kimchi.jpg

A kimcshikészítés nemcsak Dél- és Észak-Koreában dívik, hanem a harmadik Koreában is, vagyis a Kínában található Csilin tartományban, amelyről egy korábbi posztomban már írtam. Az alábbi kép ezt bizonyítja.

kimdzsang_csilinben.jpeg

A kimcshi persze nem az egyedüli koreaikum, amely miatt Dél-Korea vitába kénytelen bonyolódni. Aki azt hiszi, hogy a szomszédos országok kisebb-nagyobb zördülései kulturális javak, történelmi események kapcsán csak itt nálunk, Közép-Európában zajlanak, óriási tévedésben van. A koreaiak különböző, számukra fontos dolgokban állnak vitában szomszédaikkal, Japánnal és Kínával.

Én személy szerint érdeklődéssel figyelem, elcsitul-e mindkét fél elégedettségével a vita. Annak fényében különösen érdekes a dolog, ha példának okáért Baráthosi Balogh Benedek könyvére gondolok, amelyben írója elég alaposan körbejárta, a múltban Korea a nagyok árnyékában milyen sok dologtól fosztatott meg.

A Koreai Kulturális és Információs Szolgálat (KOCIS) a holdújévet megelőzően, annak alkalmából a szöuli székhelyű nagykövetségeket megkérdezte, érdekli-e őket az ünnep kapcsán a kimcshikészítés, amelyhez ők biztosítanák a szükséges alapanyagokat. Tizennyolc külképviselet válaszolt igennel, köztük a szöuli magyar képviselet. A jelentkezők közül a dán, belga és magyar nagykövetség fotókat ill. videót is közzétett a kimcshi elkészítéséről, ezzel népszerűsítve a remek ételt, s egyben kinyilvánították, Dél-Korea mellett állnak a viszályban.

Az alábbi videóban a jelenlegi magyar nagykövet és családja ügyködését láthatjátok. Ők helyzeti előnyben vannak, hiszen nagykövetünk felesége koreai, amit három fiúgyermekük le se tagahatna, így a gyermekek valószínűleg az anyatej mellé is kaptak már a kimcshiből. Érdekes látni, hogy mennyire domináns az ázsiai jelleg: mindhármukat inkább koreaiaknak, mintsem magyarnak (európainak) néznénk.

Ebben is, mint sok másban, igaza van jjagnunnak.

Csoma Mózes párhuzamként megemlíti a kimcshihez hasonlóan nagyon egészséges savanyú káposztát, s az abból készített székely káposztát. A savanyú káposzta azonban nem köthető egyetlen nemzethez, a székelykáposztának pedig semmi köze a székelyekhez, de ez nem von le semmit abból, hogy említésükkel a nagykövet úr egy kis reklámot szolgáltatott a magyaroknak is.

A fentiektől függetlenül csak azt tudom javasolni, ha módotok van, egyetek kimcshit! Azok számára, akik kezdők a témában: a kimcshi nagyszerű, rendkívül egészséges, de "illatos". A koreaiak külön kimcshihűtőt tartanak annak érdekében, hogy a többi étel ne legyen kimcshiszagú.
A bátrabbak pedig kimchi bokkeumbap-ot, azaz kimcshis sült rizst (김치 볶음밥) is főzhetnek, ami mennyei, és egyszerűen elkészíthető.

Mondd jjagnun, emlékszel a Coffee Prince-beli kimcshis sült rizses jelenetre?

Receptet itt találtok.  Vagy itt. Jó étvágyat!

kimcshis_sult_rizs.jpg

Kimcshiháború Tovább
Isten éltessen!

Isten éltessen!

A net, az informatika az emberiség nagy találmányainak egyike, s mint a történelem során ennek számtalan példáját láttuk, ezt is lehet jól és gonosz módon használni. Mindig vannak olyanok, akik a sötétet szolgálják ahelyett, hogy a fény felé igyekeznének. Hiszek benne, hogy a gazemberség előbb vagy utóbb visszaüt. Nem is beszélve arról, hogy az ilyen ember épp a vágyott célt nem éri el: nem képes emelkedni, sőt.

De hogy érzékelhető legyen, mindent lehet jóra is használni... Az alábbi videóban egy kissrác produkciója hallható, aki a félig koreai Viktor Coj egyik dalát interpretálja. Bár a teremben ülő osztálytársak még nem értik a dolgot, eljön majd az idő, amikor érettekké válnak rá. A fiúcskán nem múlik, ő zsenge kora dacára érzi, amit kell. Cérnavékony hangocskája persze kevés, de a kisfiúban ott rezeg a tudás, amit közvetít, az érték. Őt hallgatva nem kételkedhetünk abban, hogy a fény felé haladunk. Viktor él!

A kommentelők is így érzik. Közülük kettő:
Пацан крут! Цой бы улыбнулся )))

Гитара больше и громче мальчишки , но Цой поет в месте с ним )
 

Mivel manapság az angollal jobb ismeretségeben vagyunk, mint az orosszal, katya fordítását másolom ide. A szöveg olvastán szerintem mindenki elismeri, Vityka a 20. század kimagasló egyénisége volt. Megkockáztatom, hogy a világ nyugati felén agyonhájpolt rockerek sokasága a hátsóját a földhöz verné, ha akárcsak egyszer sikerült volna ilyet alkotnia.

Strings of wires, current through my hands
Telephone speaks in all the voices "Goodbye" It's time...
Coat on the nail, scarf in its sleeve
And the gloves in the pocket whisper:
"Wait until morning! Until morning..."

But a weird noise is calling me "On the road!"
Maybe my heart's beating, or a knock on the door
And when I will stop to look back on my doorstep
I will only say one word "Believe!"

And again to the station, and again to the trains
And again the conductor will hand me sheets and tea
And again I won't sleep and again through the rattle of the wheels
I will hear the word "Farewell!"

But a weird noise is calling me "On the road!"
Maybe my heart's beating, or a knock on the door
And when I will stop to look back on my doorstep
I will only say one word "Believe!"

Isten éltessen! Tovább
Tiszta tekintettel - Az első magyarok Kelet-Ázsiában

Tiszta tekintettel - Az első magyarok Kelet-Ázsiában

A 20. század elejének harmadik magyar utazóját, vagyis inkább meglátásait szeretném felvillantani az olvasóknak. Jó elmerülni ezekben az útleírásokban. Más kor, bizonyos szempontból üdítő. A mi életünk sokak által fejlettnek gondolt, mégis érdemes eltűnődni, vajon nem volt-e békességesebb az az idő.

Nem élhetünk a múltban természetesen. De el kell gondolkodnunk, vajon mit tudunk tenni annak érdekében, hogy a jelen és a jövő szebb legyen.

1681280d6a56ef80ca0ef9e4e8f7e972fd61d288.jpg

Na, de itt az ideje, hogy rátérjek posztom lényegi részére. A néprajzos-közíró Baráthosi Balogh Benedek (1870-1945) gyerekkori vágyát bontakoztatta ki és valósította meg, amikor beutazta azokat az országokat, amelyek a turáni népek otthonai. Utazásai során Finnországtól Japánig jutott el, járt Indiában, Kínában, Szibériában, a mongoloknál és a törököknél, valamint Koreában. Munkája persze nem merült ki az utazásokkal, itthon folyamatosan kutatott választott témájában. Koreáról szóló könyvét áthatja a nép kultúrája, múltja iránti érdeklődés, ráadásul mindezt szakértő szemmel nézi. Ami miatt írása mégis jóval több egy néprajztudós leírásánál, az az utazásának személyes hangja, és még egy dolog. Engem nagyon hamar megnyert azzal, hogy bár a japánokkal rokonszenvezik, az adott korszak sajátos helyzetének ismeretében fontolgatások nélkül áll a koreaiak oldalára. A gyengébb iránti elkötelezettsége, annak védelme, számára természetes volt, igazságérzete mozdította. Ezzel - a kötetből végig érezhető - túlzásoktól mentes, okos és jó szándékú mentalitással nemcsak maga mellé állítja, hanem tanítja is az olvasót.

Baráthosi igazságérzete azonban a valóság talaján áll. Nem homályosítja el látását valamiféle elfogultság. Amit tesz, azt egy igaz és tudós ember teszi: megfellebbezhetetlen tényekre alapozva "védi meg" a koreaiakat, azaz bebizonyítja, hogy a sokak által lebecsült nép éppenséggel magasabb szinten állt, mint az európaiak által annyira felmagasztalt japánok.

A fentiekben leírtak eredményeként a Koreáról szóló "kötetkéje" - ahogy maga nevezi - jelentős részében sorolja el azokat a tényezőket, amelyekkel igazolható, hogy a történelem során milyen sok dolgot vettek át, tanultak el a japánok a koreaiaktól. Mindezek nem valamiféle bizonyíthatatlan állítások, hanem a japán forrásokból vett tények.

Eközben vele tarthat az olvasó azon a kalandos utazáson, amely Vlagyivosztokból indul, és Szöulban végződik. Az izgalmas út során, amelyet olyan nagyszerűen ír le, hogy valóban úgy érezheti az ember, mintha ott lenne, megismertet a csempészek, aranymosók és -bányászok, favágók, szénégetők életével. Bekukucskálunk a falusiak életébe, magas hegyek között, eldugott buddhista kolostorokban az ott élő szerzetesek szívélyes, megbecsült vendégeinek érezhetjük magunkat. Megismerkedünk az egyszerű emberek életmódjával, szokásaival, viseletével. Ennél a pontnál vissza kell utalnom előző posztomnak azon részére, amelyben az abban az időben Koreában járt három magyar férfiről írtam. Három férfi, három, egymástól sokban különböző leírás. A különbségek oka részben az, hogy nem ugyanazokon a szinteken mozogtak. Baráthosi a másik két utazóval szemben a vidéken élők életéből is kapott egy nem kicsi szeletet. Ennek leírása különleges csemege, hiszen a városról, elsősorban az akkori Szöulról a Korea iránt érdeklődő mai ember Bozóky és Vay munkáitól függetlenül is szerezhettek némi képet, ám a vidéki népesség életéről szinte semmit, hacsak a történelmi vagy legalábbis kosztümös filmekből nem művelték magukat. Ezek azonban többnyire nem a valóságot tükrözik.

 A rakományával együtt eladott hajó, a lovaglás a hegyek úttalan útjain a kicsi, de különleges koreai lovak hátán, az európai számára riasztó koreai ételkülönlegességek, a ravasz csel, hogy azoknak elfogyasztását a vendéglátó megsértése nélkül mi módon lehet elkerülni, az élményt adó közös fürdés egy egész falu lakosságával a folyóban, a hegyek közötti hatalmas ködben hogyan segítik az utat vesztetteket a társaik, stb., stb., mind, mind élvezetes olvasmány.

"... sokszor eszembe jutottak ezek a barátok [buddhista szerzetesek], akik mindentől elvonulva, semmivel sem törődve és semmiről sem akarva tudni, élnek abban a csöndes világban, amelyről mi örökké mozgó, küzdő és törtető európaiak alig tudunk fogalmat alkotni. Talán volt olyan elkeseredett pillanatom is, amikor irigykedve gondoltam rájuk s talán abban a percben szívesen cseréltem volna helyet velük. De Isten tudja, hogy ezek a barátok is vajon nem gondolnak-e néha az elhagyott világra s vajon nincs-e akárhány közöttük olyan, aki éppen úgy vágynék abból a halálhoz közelálló nyugalomból az élet zajába, ahol küzdeni lehet célokért és eszmékért, amelyek emberileg megérthetőbbek és megfoghatóbbak, mint az a végtelenség, amelyben ők járnak." Szóval a száznál több éve élőben is felmerült ez? Nem meglepő, hogy mi is eltűnődünk olykor ilyen módon.

"A koreai embernek vérében van az, hogy felkeresi a természet áldotta szép helyeket, amelyek meglátásáért képes napokon keresztül fáradni és utazni. Akárhányszor látni koreaiakat, akik a tengerparton ülve, órákig elgyönyörködnek a tengerben tükröződő nap szépségében, vagy a bodrozó hullámokban. Így van ez a szárazföldön is. Egy-egy kedvesebb völgyszorulatnál, egy-egy messze tájat nyújtó hegycsúcsnál, vagy a sziklákban oly gazdag főhegygerincen a turistáskodó koreaiak egész tömegét látjuk néha. Felmásznak ezek a legmagasabb csúcsokra is, ha onnan a szép tájékban gyönyörködhetnek. Mivel a kolostorok mindenike a főhegylánc őseredejében van, a legpompásabb természeti szépségekben gyönyörködtető vidéken, természetesen, hogy turista zarándokok százai, st ezrei fordulnak meg bennük évenként, akik a kolostorokba, mint valami turista menházba vonulnak meg, s a szíves vendéglátásért és az ellátásért mindenesetre nyújtanak annyi ajándékot ellenszolgáltatásként, hogy abból a barátok tisztességesen megélhetnek. És ezek a turisták nemcsak az intelligensebb és vagyonosabb osztályból kerülnek ki, hanem igen sokszor a nép fiaiból is." A természet szeretete ma is érvényes, ezt magunk is tapasztaltuk Dél-Koreában járva, a kolostorokban való időtöltés 2-3-4 napra szintén nagy divat, nagyobb, mint valaha, azonban ma már intézményesített a dolog, előre megszabott - nem kevés - pénzt kell fizetnie annak, aki az ilyen rafinált kalandra vágyik.

A Hideyoshi irányította 1592-es japán támadásról írja. "Japán ebben a háborúban fosztja ki Koreát s rabolja el minden értékét. Olyan rettenetes volt ez a kirablás, hogy Koreában alig maradt érték s a műkincsek, melyek a koreai iparnak és művészetnek örökbecsű emlékei voltak, mind átkerültek Japánba s ottan vagy elkallódtak, vagy mint japán műemlékek szerepelnek. [ ... ] Ennyi van följegyezve Japán legnagyobb történeti könyvében Koreára vonatkozólag abból a korból, amikor még Európa jóformálag tudomással sem bírt Korea létezéséről." A megtámadott országok kirablása persze nem csak arrafelé volt nemes szokás. Mint tudjuk, ebben az örömben nekünk, magyaroknak is volt részünk a vérzivataros századok során.

Baráthosi külön fejezetet szentel Korea Japánra gyakorolt kulturális hatásának. Leírja, hogy az ipari, kiemelten pl. a fémipari dolgokat, a ruházkodásbeli fényűzést, művészeteket, irodalmat hogyan vették át a japánok a koreaiaktól, akiket a 20. század első évtizedében Bozóky olyan nyomorúságosnak és elmaradottnak látott. Ennek az állapotnak nagyban oka az, amit Baráthosi olyan gondosan számba vett. Kr. után 4. századtól számolnak be a japán források - évkönyvek - ezekről az először szórványos, majd tudatos és szervezetten zajló dolgokról.

Az 5. század elejétől Japán minden tájára küldenek hivatalnokokat, akiknek legnagyobb része koreai. "Ez volt Japánban az első kísérlet arra, hogy koreai és khinai mintára egy erős és minden ízében egyöntetű közigazgatást teremtsenek s az eddigi fejetlenség helyett felelős hivatalnokokká avassák a többé-kevésbé mindig függetlenségre törekvő tartományi kormányzókat. Jellemző a viszonyokra, hogy a naturalizált koreaiak utódai nagyon sokáig elsőbbségi joggal bírtak a hivatalok betöltésénél."

"A buddhizmus a Kr. u. II. században jut el Khinába. Koreában az első nyomokat már a IV. században találjuk, Japánba pedig csak a VII. században érkezik."

Hogy a koreaiaknak milyen nagy hatása volt a japánokra, azt az alábbi idézet az előzőeknél is jobban példázza. Újfent hangsúlyoznom kell, hogy Baráthosi mindezt szigorúan a japán történeti forrásokból szerzi.
"Számos jel mutatja azt, hogy ebben az időben Japánban nem a japánok, hanem a koreaiak uralkodtak, s hogy a nemsokára kiütött vallásháborúban a japánság a koreai befolyás ellen is harcolt. Korea sohasem tűrte szívesen a japáni jármot s az egész japán uralom alatt majdnem állandó kisebb-nagyobb szabadságharcokat látunk Koreában. Éppen a japán hódítás az, amely lassankint közelebb hozza egymáshoz az örökké veszekedő koreai apró királyokat. Azokban a lázadásokban, amelyek északi Japánban lefolytak, mindenütt meglátjuk a koreaiak kezét. Most a császári udvarból kiindulva az egész ország előkelői között annyi párthívet szereznek a buddhizmusnak s ezzel együtt a koreaiaknak, hogy Kr. u. 600 körül már támadóan lépnek föl a régi hit hívei ellen. [...] Koreaiak 75 év alatt gyökereztetik meg Japánban a buddhizmust s ezzel együtt a koreai befolyást."

Mindezek után logikus levezetését adja annak, hogy a koreaiak végeredményben új tudást, új hitet és nem mellékesen új társadalmi berendezkedést adtak Japánnak. Az iparban és iparművészetben: takács, hímző, selyemtenyésztés, építészet - a buddhista templomokat Koreából áthozatott ácsok, famunkások, téglavetők építik, akik azután palotákat és lakóházakat is építenek - kerámia- és porcelánkészítés, kovácsmesterség. "A régi japánság nem tudott papírt készíteni. 600 körül jönnek az első papír és tuskészítők Japánba s ugyancsak velük érkeznek kelmefestő mesterek is. Hogy mindezek milyen világot teremtettek Japánban, azt csak akkor képzelhetjük el, ha számba vesszük, hogy ezeket a mindig ellenséges indulatú japánság vallja be így történeti munkáiban." A művészetekben is a koreaiaktól tanultak, új hangszereket és koreai dallamokat vesznek át, festőművészeket hozatnak Japánba. Ráébredve, hogy a koreaiak milyen ügyesek a sebgyógyítás körében, sebészeket, majd egyéb orvosokat, gyógyszereket, és azok készítőit telepítik át magukhoz. A földművelésben szintén a koreaiaktól tanulnak. A rizstermesztést általuk terjesztik el az ország területén. A poszt terjedelme nem bírja el azoknak a felsorolást, amelyek Koreából érkeztek Japánba.
"Mindezek, amiket itten elmondottunk, bár Japánra vonatkoztak, de mutatják azt, hogy mi lehetett Korea ebben a korban. A dolgok hitelességéhez még akkor sem férhetne szó, ha a khinai forrásokból nem tudnók mindezeket igazolni, mert nem a jó barát, hanem az ellenség írja ezeket róla."
És akkor a fordulat: "Említettük már a japánok 1592-iki koreai hadjáratát. Ez az öt-hat esztendő az, amely elpusztítja a régi Koreát és örökre pótolhatatlan veszteségeket okoz ennek a magas kultúrájú, kiválóan tehetséges népnek, amely az Ázsia keletén lakó népek közül testileg-lelkileg a legkiválóbb, egyéniségében pedig a legszeretetreméltóbb. Ez a pusztítás örök szégyene marad a büszkélkedő japánságnak." 

Barátunk, miután a hajót és rakományát a tulajdonos - mint utóbb kiderült, a csempész - eladta, társaival a hegyek között, kicsi, de erős koreai lovakon haladt a hegyek között, éjszaka fáklyák fényében keresve az utat. Az alábbi részlet jelzi, hogy az egyszerű emberekben erősen benne élt a segítő szándék.
"Egyszerre a fáklyavivők elkezdették fejük körül hatalmas körben csóválni a fáklyákat, amitől ezek újra lángba borultak s néhány percig pompásan égtek. Ez a fáklyacsóválás öt percenként megismétlődött. Közben az emberek hatalmas kiabálást csaptak s az egyik barát egy tengeri csigákból készült kürtfélén hangos tülkölést vitt végbe. Az volt a céljuk, hogy a hegyoldalban látott tűz gazdái észrevegyék. Ez sikerült is. Az apró tűz egyszerre magasra fellobogott s mikor a mi fáklyásaink csóválni kezdették fenyőágaikat, a tűz mellett is egyszerre több fáklyacsóva keringését láttuk és egész tisztán meghallottuk hívó kiáltásaikat. [...] Végre összetalálkoztunk s egy hosszúnak tetsző negyedóra múlva ott állottunk a szénégető telep kellős közepén." A segítségnyújtás persze nem állt meg ennyinél, a kis csapat tagjaival a szénégetők megosztották vacsorájukat, méghozzá zenei kísérettel, amihez orosz pálinka is adódott, majd éjszakai szállást biztosítottak nekik.

S hogy elkerülhető-e kutyahús-evés, vagy valami annál is kevésbé vágyott csemege, és ha igen, hogyan? "Alig emeltem meg nyájasan köszönő szavak kíséretében az edény fedelét, amikor rettenetes bűz csapott meg [...] Egyszerre sok mondani és kérdezni valóm akadt s így, míg ezek a kérdések és feleletek a tolmácson keresztül ide-odarepültek, igyekeztem megtudni, vajon mi lehet ez a számomra feltálalt nem kívánt gyönyörűség. Ahogy a kis evőpálcikával megkavartam, kitűnt, hogy japáni szárított hal volt, amely eltarthatósága miatt meglehetősen népszerű lett Koreában is. [...] Közben tolmácsomnak megmondottam, hogy nem tudom megenni ezt az ételt. Hosszú vita támadt ebből közöttünk. Azt mondotta, hogy nem szabad ezeket az embereket megsérteni azzal, hogy visszautasítom a felkínált s nekik legdrágább falatokat. Láttam, hogy egyenes úton nincs menekvés, így hát kis ravaszsághoz folyamodtam. Elcsíptem az egyik körülöttem settenkedő koreai gyermeket. Pár szónyi nyelvtudásommal megkérdeztem tőle, hogy szereti-e ezt az ételt. A gyermek kívánós arccal intette az igent, amire mintegy játszódva kivettem a pálcikával egy darabot és a szája elé nyújtottam, mikor pedig be akarta kapni, hirtelen elrántottam. A tréfát kétszer-háromszor megismételtem, ami nagy jókedvet szült az egész társaságban. Végül aztán odaadtam neki a falatot, majd a másodikat s a közben odajött többi gyerek között szerencsésen sikerült az utolsó falatig szétosztanom."

Az utazás másnap folytatódott a hegyek között egy kolostorig, aztán találkozások: egy ginsenget csempésző férfivel, ill. egy koreai apácával, még később az aranymosókkal. Mindegyik találkozás jó alkalom rá, hogy megismertesse az olvasókat ezekkel a másutt említetlen néplelkekkel és foglalkozásaikkal. Az egyik aranymosó pár mondata bizonyítja az éleseszűséget. "Amióta azonban a keleti ördögök lettek az urak rajtunk, nagyot változott a világ. Minden bányában, vagy telepen ott van a japán spicli, aki ellenőrzi a kitermelt aranymennyiséget, amiből irgalmatlanul bevasalják a japánok által megállapított, még a réginél is terhesebb adót."

Aztán az élmények közé beleszőve Baráthosi igazságérzete: "Az is kitűnt ezekből, hogy a koreai munkás ügyes és szorgalmas. Élénk cáfolat ez arra a világgá kürtölt ráfogásra, hogy a koreai ember a világ legrestebb teremtménye, akit semmire sem lehet használni. Egész koreai tartózkodásom alatt magam is arra a meggyőződésre jutottam, hogy a koreai, ha tán nem is szereti a munkát, de azért, amikor belefogott valamibe, azt nagy szorgalommal és ügyességgel végzi. - Itt, ezekben a világtól elzárt hegyekben találkoztam favágókkal, szénégetőkkel, aranymosókkal és aranybányászokkal. Ezek az emberek az egész életüket a vadonban élik át s ez az élet még csak nem is helyhez kötött. És mégis mindenütt rendet, becsületességet találtam, rablókról, rabló kalandorokról, gyilkosságokról sohasem hallott itt az ember, s majdnem azt lehetne mondani, hogy törvényen kívül élnek. Ha valami, úgy ez bizonyára erős bizonyítéka koreai népnek lelkében gyökerező becsületességére és jóindulatára nézve."

A következő mondatok olvasása lehetőséget kínált a múltnak a jelennel való összehasonlítására. "Koreában az idő még nem pénz. Ők is, mint a legtöbb kelet-ázsiai nép, a szó igazi értelmében időmilliomosoknak mondhatók, így hát van miből pazaroljanak." A jelen már egészen más. Szöulban szinte mindenki és mindig versenyt fut az idővel. Míg ezt leírtam, eszembe jutott az a koreai asszony, akivel kinti tartózkodásunk utolsó napján ismerkedtünk meg. A magyar beszédet hallva óriási lelkesedéssel üdvözölt minket, mivel korábban eltöltött Budapesten pár évet. Nosztalgiával gondolt fővárosunkra, ahol annyival nyugalmasabb és kevésbé rohanós az élet, mint Szöulban.

Ehhez nem is kell kommentár. "Itt láttam egy egész falura való koreait majdnem teljes ádámkosztümben és ezért merem állítani, hogy a koreai testileg is kiválóbb a japánnál, arányos testalkata miatt."

S akkor következzen, mint több okból ideillő idézet, a koreai táncosnőkre, azaz gisengekre vonatkozó leírása. "Sokan szeretik a koreai táncosnőket összehasonlítani a japán gésákkal. Ez nagy tévedés. A japán gésa gyermekkorában eladott, majdnem rabszolgaszámba menő lény, a koreai táncosnő pedig teljesen független s önmagával szabadon rendelkezik. Különösen a sziget [nyilván félsziget] északi részének hegyvidékén vannak nagyon szép fehérnépek. Ez a hegyvidék zordonsága miatt meglehetősen szegény s így országhírű szép lányai, akik kiváló énekesek és táncosnők, vándorútra kelnek s bejárják az egész országot. [...] Mint mulattatók, rendezők és kisegítők pótolhatatlan szolgálatot tesznek. A legtöbben kis vagyont is gyűjtenek s azután hazájukba vonulva férjhez mennek. A főkülönbség mégis az a japáni gésa és a koreai táncos-énekesnők között, hogy az utóbbiak csekély kivétellel megtartják jó erkölcsüket, amit a japán gésákról nem mondhatunk."

Az itt következő idézet azért is érdekes, mert Bozóky hangsúlyozottan különbséget tett a japán és a koreai szülők között - a japánok javára. "A koreai szülők gyermekeiket nagyon szeretik, de ez a szeretet sohasem fajul a japánok majomszeretetévé, sem a khinaiak túlhajtott kényeztetésévé. A gyermeknevelésben is meglátszik a koreaiak józan okossága, amely ezen a téren éppen úgy, mint száz máson, kedvezően különbözteti meg a szomszédaitól. [...] A csecsemőt az anya viszi a hátán. Az egyéves testvért a nagyobbik köti a hátára. Néha egy-egy család három-négy ilyen lovas fogatot is kiállít, amelyiknél a nagyobbnak a hátán ott lóg a kisebbik."

Amiben Bozóky és Baráthosi egyetértenek: Szöul szépséges fekvése. "Egy három-négyszáz méterig emelkedő, megszakítás nélküli hegykoszorú, mint óriási amfiteátrum vette körül a völgyet betöltő hatalmas várost, mely így felülről nézve olyan nagynak és szépnek látszik, hogy a világ legszebb fekvésű fővárosai között kér helyet magának."

A városba leereszkedve már korántsem ekkora az egyetértés. Míg Bozóky a szegényességet emlegeti, s minden fejlődést a japánoknak tulajdonít, Baráthosi igencsak másképp látja. "A városban járó rendes és tiszta villamosvasutakat s az utcák felett végighúzódó távíró- és telefonvezetékeket, nemkülönben a pazar villanyvilágítást már nem a japánok csinálták. [...] Ezen a téren Korea megelőzte nemcsak Pekinget és Tokiót, hanem kelet összes nagy kikötővárosait, amelyekben bizony még napjainkban is a fő közlekedési eszköz az ember által húzott apró kocsi. Ha Koreát szerencsétlen sorsa nem üldözi annyira s szabadon fejlődhetett volna, bizonyára minden tekintetben állana legalább olyan nyugatias kultúrfokon, mint Japán, nem is beszélve Khináról. Ezenkívül igen kedvezett volna neki az is, hogy az európai ruhába öltözött koreain nem látszik meg az első pillanatra keleti volta, ami a japánit és a dél-khinait rögtön elárulja."

Baráthosi tudja, mit beszél, van összehasonlítási alapja, hiszen koreai útját megelőzően már megismerte a japán és a kínai városokat. De nem áll meg az összevetésben keletnél, éles szemmel és tiszta fejjel látja meg a kelet és nyugat közti különbséget is. "Végig bolyongtam a főváros utcáin, ahol éppúgy, mint Japánban és Khinában az apró üzletecskék ezrei sorakoznak egymás mellé. [...] Az a sok apró kereskedő, aki a mindennapi megélhetéshez szükséges élelmiszerféléket és szükségleti tárgyakat árusította, mind megélt tisztességgel abból a pár krajcárból, ami napi forgalmának haszna volt. Éles ellentéte ez az Európában és Amerikában látható viszonyoknak, ahol egy-egy nagykereskedő, vagy óriási bazár halmozza össze azt, amit itt talán ezer üzletben szétoszolva találunk. A különbség az, hogy míg ott egy ember dúskál a busás haszonban, Koreában ezer család talál becsületes megélhetést parányi üzletéből." Ismerős ez nekünk is, ugye?

Milyen más szemmel nézi a mindennapi embereket jellemző dolgokat, mint a saját kultúrájától részben rövidlátó Bozóky! Benedek bátyánk sok olyat is megfigyel, amit mások nem látnak meg. "A viselő és munkaruha rendesen kenderből készült, mely itt Koreában nagyon hosszú és szívós szálú. A koreai asszony által szőtt és font kenderszövetek majdnem elszakíthatatlanok."

Elsorolja, milyen terményekből volt kivitele Koreának. Ám nemcsak elsorolja, hanem mindegyiknél részletesen meg is indokolja, mi a termény erénye. Nyilvánvaló, hogy a kivitel nem történhet másképp, mint az ottaninál jobb minőség biztosításával. Ilyen áruk az előbb említett kenderen kívül a len, a pamut, a dohány - ami jobb minőségű a mandzsúriai és a japán dohánynál -, a koreai gyömbér, a ginseng. És a koreai félsziget éghajlati viszonyai miatt kiemelkedő gyümölcsök: rebarbara, eper, barack, gesztenye, citrom, narancs, szőlő és gránátalma, meg az alma és a körte.

A városban sétálva alaposan szemügyre veszi az apró boltok kínálatát. A koreai kovácsok remek és tartós vágószerszámain, a fémberakásos munkákon, az itt-ott feltűnő régi, koreai fajansz- és porcelántárgyakon, ill. a szakértők szerint a világ legjobbjaként számontartott koreai papíron akad meg a szeme.

Végül szeretnék minden kommentár nélkül több idézetet bemutatni a kötet utolsó előtti, lényegében összegző fejezetéből.

"Japán berendezkedése Koreában minden látszat szerint örök időkre készül. [...] Ha az ember nem tudná, hogy Koreában van, s nem ismerné fel délcegebb alakjukról és ruházatukról a koreaiakat, nyugodt lélekkel elhihetné, hogy hamisítatlan japán területen van. A hajós és vasúttársaságok által világgá bocsájtott reklámfüzetekben a japánság szándékosan domborította ki az ellentéteket a régi és az új Korea között.[...] A folyókhoz épített vashidak mellett ott van a régi komp, a rég szövőszéken fonó mellé a fonógyár munkatermét, a kuruzsló mellé a klinikai rendelő termet, a falusi kovács mellé a vasgyár henger-előtermét és így tovább, Csak a régi koreai lélek mellé nem tudják odatenni azt az újat, melyet oly nagyon szeretnének belénevelni.
Ha a japán hatás nem volna annyira koreai ellenes és annyira önzőn anyagias célú, talán áldásosnak volna mondható Koreára, de így, mikor csak a morzsákat juttatják neki a belőlük dúskáló japánok, nem lehet csodálni, ha az ellenérzés nem enyhül irántuk. Súlyosbítja mindezt az a körülmény, hogy a japániak viselkedése a koreaiakkal szemben még propotensebb, mint Ázsia bármely más népével szemben. Kelet-Ázsia népei sohasem szerették s talán gáncs nélkül mondhatjuk, mindig gyűlölték az európaiakat, illetőleg a fehér embert. Gyűlölték azért a bánásmódért, amelyet ez velük szemben tanúsított. Egyáltalában a fehér ember valami magasabb rangú lénynek képzelve magát, megvetőleg, majdnem állatként bánt és bánik a másfajú emberekkel. Én, aki a fehér-embereket a színesek között élve is megismertem, őszintén mondhatom, inkább azon csodálkozom, hogy ez a gyűlölet még nem nagyobb. És [a] japáni bánásmód tekintetében túl akar tenni még az európaiakon is. Rájuk illik az a közmondás, hogy pápábbak akarnak lenni a pápánál. A keleti ember tudja a japánokról, hogy ők is csak az utolsó félszázad alatt kapaszkodtak fel a fehér-emberek uborka-fájára abból a sorból, amelyben talán ők még ma is élnek. Tudja azt is, hogy egyfajtájú vele s mégis gyalázatosan bánik velük. Nem csoda hát, ha a japánit még jobban meggyűlölte, mint az európait. Ez a valóság. És, a szegény koreai leigázva, kizsákmányolva, mint üldözött és megvetett teremtés él saját hazájában. A nemzet jobbjai és intelligenciája küzd lelke minden erejével nemzeti létéért s egy pillanatra sem halt ki belőlük a hit, hogy hazájukat és önállóságukat visszaszerzik a keleti Ördögnek nevezett zsarnok Japántól. [...] A koreaiak lelke nemesen járó, idealisztikus lélek, a japáni hideg, ridegen számító. [...]
Ami a leggyűlöletesebbé teszi a japánit, az a kereskedő osztálya. Ez az osztály volt Japánban a legmegvetettebb. Tisztátalannak tekintette a többi társadalmi réteg. Csak akkor volt valami becsülete, ha pénze volt. Az újabb idők a kereskedő osztályt nagy vagyonhoz juttatták, dölyfössé tették, de nem javították meg. Megmaradt minden régi rossz szokása és bűne. Csak egy istene van ma is s ennek neve a pénz. [...]
Az a futó pillantás, amit 1921-ben vethettem Koreára, meggyőzött arról, hogy a nemzetnek megvannak a maga vezetői, akik biztos kézzel vezetik népüket a teljes nemzeti egység és öntudat felé, s ha a nemzet hallgatni fog rájuk, eljön a megváltás órája, akárhogy nem akarja a Japán."

Ennyi volt, amit Baráthosi Balogh Benedek Koreáról írt munkájából ki szerettem volna emelni. Tudom, elolvasni nem kevés. Bízom benne, hogy lesznek nem kevesen, akik mégis megteszik.

Zárszóként még meg szeretném említeni, hogy olvasás közben gyakran éreztem azt, hogy igazságérzete, jogos felháborodása mögött a rokonszenv a magyarokéval hasonló sorsnak is szól. Az vesse rá az első követ, aki nem érzi ugyanezt. A szerző azonban nem veti el a sulykot. Erre bizonyíték lehet a Dai Nippon c. munkája, amelyben pontos képet ad az általa amúgy kedvelt Japánról.

 

 

 

 

 

 

 

Tiszta tekintettel - Az első magyarok Kelet-Ázsiában Tovább
süti beállítások módosítása