A zainicsi (在日) a Japánban élő koreaiak megnevezése. Csak egy szó, de a történet szövevényes és akikre vonatkozik, azok élete igen nehéz.
Fontosnak tartom azonnal jelezni, hogy a téma olyan bonyodalmasnak bizonyult, aminek eredménye egy igencsak terjedelmes poszt lett. Felszabdalni nem szerettem volna, de olvasóimat arra kérem, tartsanak ki vagy akár két részletben olvassák el, mert érdemes elolvasni, s nem a posztoló, hanem a történet miatt.
A zainicsi egy összefoglaló név a Japánban élő, állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező, de nem japán állampolgárságú koreaiakra használatos, bár olykor a honosítással vagy születéssel japán állampolgárságot megszerző koreaiakra is használják.
A zainicsi szót két kifejezéssel szokás megtoldani. Az egyik a csószendzsin (japánul: 在日朝鮮人; koreaiul: 재일조선인, cseil csoszonin), ők azok a koreaiak, akik érzelmi alapon a KNDK-hoz tartozónak, ill. a kankokudzsin (japánul: 在日韓国人; koreaiul: 재일한국인, cseil hangugin), akik pedig a Koreai Köztársasághoz tartozónak érzik/érezték magukat.
Dél-Korea történelmi tárgyú filmsorozatai szinte utolérhetetlenül szépnek láttatják a múltat annak ellenére, hogy a Csoszon kort feldolgozó történetek mindegyikében megmutatják azt is, hogy szüntelen belső viszályok bomlasztották a királyságot. A frakcióharcok a politikai és gazdasági hatalomért folytak, de bármelyik frakció került is ki győztesen, a köznép számára egyik sem hozott örömöt, mert nemcsak a királyi kincstár gazdagodott az adókból, hanem a jangbanok (nemesek) és a csunginok (középréteg) közigazgatásban tevékenykedő része is.
A 19. században, többek között a magas adók következményeként elég jelentős elvándorlás vette kezdetét. Ebben az időben húzódtak tízezrek példának okáért azokra a területekre, amelyekben élve a 20. században aztán újabb drámai helyzetbe sodródtak: így jött létre a harmadik Korea, és ennek következményeként ismerjük a koryo-saram kifejezést azokra a koreai emberekre vonatkoztatva, akiket a 2. világháborút közvetlenül megelőző években Sztálin szerint megbízhatatlanok lévén vonatokra rakva Közép-Ázsiába telepítettek át a semmi közepére.Már a 19. szd. végefelé, a koreai kikötők megnyitását követően voltak, akik Japánba vándoroltak ki, de számuk csekély volt, legalábbis a 2. világháború utolsó éveihez viszonyítva.
Korea 1910-ben bekövetkezett Japán általi annektálása felerősítette a folyamatot. 1910 körül mintegy 40 ezer koreai tanult vagy dolgozott - elsősorban a mezőgazdaságban, az építőiparban és a bányászatban - Japánban, ahol munkaerőhiány volt. Ők önként, a jobb iskolák vagy ígéretesebb munkalehetőségek miatt érkeztek főként Kjongszangból, Csollából és Csedzsu szigetéről. A koreai munkások általában a japánokénál jóval alacsonyabb bérért dolgoztak, s a japánoktól elkülönítve, gettókban laktak.
Itt kell megemlékeznem a Japánban élő koreaiakat érő tragédiák legsötétebb időszakáról. 1923. szeptember elsején pusztított Japán történetének legtöbb halálos áldozatot követelő földrengése. A kantói földrengés szinte egész Tokiót és Jokohamát a földdel tette egyenlővé, nyomában tűzvész támadt és szökőár csapott le. Az áldozatok számát 105 és 145 ezer közöttire becsülik. "A földrengést követően szinte azonnal terjedni kezdett a pletyka, hogy a szigetországban élő külföldiek, elsősorban a koreaiak (Korea 1910-től japán megszállás alatt állt), a kaotikus állapotokat kihasználva a hatalom átvételére készülnek, szándékos gyújtogatással, fosztogatással, illetve a kutak megmérgezésével súlyosbítják a helyzetet. Szeptember 5-én ugyan a miniszterelnök kiadott egy közleményt, mely szerint ezek a híresztelések minden alapot nélkülöznek, szeptember 8-án pedig Tokióban elrendelték a statáriumot, valamint a hatóságok menedékhelyet nyújtottak több ezer koreainak, a tömeges leszámolásokat ezzel azonban már nem tudták megakadályozni."
A japánok válogatás nélkül meggyilkoltak becslések szerint 6-8000 Japánban élő koreait, valamint több száz kínait és japánt, akiket koreaiaknak néztek - méghozzá a rendőrség közvetett és közvetlen közreműködésével. Utóbb az elkövetők egy részét letartóztatták, de bíróság elé csak kevesen kerültek, akiket pedig végül elítéltek, azokat hamar szabadlábra helyezték.
A 30-as években koreai családok kezdtek megtelepedni Japánban, az évtized közepére az ott tartózkodó koreaiak harmada már ott született. Ezekben az években a korábbi 40 ezer fő megtízszereződött.
1939-től a helyzet alapvetően változott, az addigi önkéntesség helyébe a kényszer lépett: a háborús munkaerőhiány következtében a háború végéig a japán kormány 700-800 ezer koreait vitt dolgozni Japánba, több mint 200 ezer koreai férfit sorozott be a japán hadseregbe. 1945-re a koreaiak száma megközelítette a 2 milliót. Közülük mintegy 239 ezer ember szenvedett háborús sérüléseket, vagy halt meg. A hirosimai atombomba-robbanásnak 30 ezer koreai áldozata volt.
1-1,4 millióra tehető azok száma, akik Japán vereségét követően visszatértek Koreába, kb. 600 ezren maradtak Japánban, ők lettek azok, akiket azóta zainicsi (Japánban lakó) néven említenek. A maradás okai többfélék. Voltak, akik addigra sikereket értek el az üzleti életben, kihasználták a megnyíló gazdasági lehetőségeket, vagy féltek a gazdaságilag és politikailag bizonytalan koreai helyzetben hazatérni. Sőt, a hazatérők között voltak olyanok, akik látva a rossz viszonyokat, visszatértek Japánba.
1949-ből való zainicsi igazolvány
A háború végéig a Japánban élő koreaiak ugyan szenvedtek a megkülönböztetéstől, de japán állampolgárok voltak. 1947-ben az Idegennyilvántartási Törvény idegen státuszba helyezte őket, majd 1950-ben a japán anyákkal rendelkező zainicsi gyerekeket is megfosztotta japán állampolgárságuktól. Egyedül a japán apák zainicsi gyermekei őrizhették meg állampolgárságukat. 1952-ben a volt gyarmati alattvalókat, köztük a többség koreai volt, hontalanként határozták meg. 1955-től a törvény előírta, hogy ujjlenyomatot kell adniuk a regisztrált külföldi ott tartózkodóknak. Az ujjlenyomat-adást a zainicsik ellenállása, polgári engedetlenségi akciói nyomán 1993-ban eltörölték. A zainicsiket a japán alkotmány ezután a nem állampolgároknak biztosított jogoktól is megfosztotta.
Csak a könnyebb megértés kedvéért teszem ide:
Magyarország Alaptörvénye XXIX. cikk (1) A Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők. Minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad vállalásához és megőrzéséhez. A Magyarországon élő nemzetiségeknek joguk van az anyanyelvhasználathoz, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználathoz, saját kultúrájuk ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz.
Koreatown, Koto-Ward, Tokió (Fotó: Katsuichi Michigishi, 1963)
Tehát a politika a Japánban élő koreaiakat abba a helyzetbe sodorta, hogy már nem lehettek egyszerüen csak koreaiak, dönteniük kellett. Sokan voltak köztük, akik az 50-es évekre már úgy-ahogy megvetették a lábukat Japánban, másokat az akkor Dél-Koreánál jobb gazdasági helyzetben lévő Észak-Korea szép ígértei ámítottak. A 60-as évek második felétől pedig újabb lehetőség nyílt: elfogadni a dél-koreai állampolgárságot, s ezzel változtatni státuszukon Japánban.
"A rendőrség bezárja az Aichi prefektúrában található Moriyama Chōsen Akadémiát (Chūbu Nihon Shinbun, 1950. december 21.). Több mint egy évvel azután, hogy 1949. október 19 -én kihirdették a Koreai Etnikai Iskolák bezárására vonatkozó második parancsot, az etnikai oktatás visszaszorítása országszerte folytatódott."
Hogy milyen volt az élete a Japánban élő koreai családoknak, azt megtudjuk a második generációs, 1950-ben született Kang Sangjung (japán neve Nagano Tetsuo) 2004-ben megjelent önéletrajzának elejét tartalmazó részéből. Nemcsak kumamotói gyermekéveiben tapasztaltakat írja le, hanem szülei, nagybátyja és "bácsikája" - a nem rokon családi barát - korábbi megpróbáltatásait, sőt, azok hatását az említett emberek egész életére. Részletes képet ad, nem szépítve semmit.
A szerző, aki a Tokiói Egyetem professzora, messziről indult, apja egy szegény család legidősebb gyermekeként tizenöt éves korában ment Japánba, s tudott ugyan japánul írni-olvasni, de a vezetői engedély megszerzése így is nagy erőfeszítést igényelt. Édesanyja írástudatlan, a japán nyelvet nem ismerő fiatal lány volt amikor útnak indult Busan közeli lakóhelyéről, hogy meglátogassa Japánban élő vőlegényét.
A család Japánban szemét- és fémgyűjtő vállalkozásból tartotta fenn magát. Amikor mód lett volna visszatérni a Koreai-félszigetre, azaz Észak-Koreába, feltehetőleg két ok miatt nem tették meg: a nagybácsi, mint meggyőződéses antikommunista óvta őket ettől, ill. az apa számára családjának délen lévő sírjait elhagyni árulás lett volna.
Szemétguberálás egy nyomornegyedben a 60-as években
Megjegyzendő, hogy a szemétgyűjtés munkáját azért végezte sok zainicsi, mert ezzel a japánok nem szívesen piszkolták be a kezüket.
Az nem kétséges, a fenti példa is mutatja, hogy zainicsiként Japánban élni egyenlő volt a diszkriminizációval, ám a többség, érezve a szülőföldhöz való tartozást - ne felejtsük el, hogy a zainicsik kb. 95%-a Korea déli tartományaiból származott -, a maradást választotta. Azok is így döntöttek, akik a szegénység és megkülönböztetés mellett azért ragaszkodtak Japánhoz, mert addigra közvetlen családjuk is ott élt, akiktől nem akartak elszakadni. Akik az északi ígéretek csábításának nem tudtak ellenállni, vagy mindenképpen Koreában - ha nem is eredeti élőhelyükön - szerettek volna a továbbiakban élni, a hazatérés mellett döntöttek.
Hogyan zajlott a hazatérés Észak-Koreába, s mi várta őket ott? Az 1955-ben megalakult Észak-Korea által támogatott Cshongnjon érdekképviselet, amely iskolák létrehozását és zainicsik vállalkozásait is finanszírozta, szervezte a zainicsik hazatelepülését Észak-Koreába. Ennek eredményeként 1959. december 14. és 1984. január 1. között több mint 90 ezer koreai repatriálása történt meg, pontosabban 87 ezer koreaié és 6750 japán állampolgár - etnikai koreaiak feleségeié és gyermekeié. A folyamatot 1965-ben megzavarta a Dél-Korea és Japán közötti diplomáciai kapcsolat rendeződése, amely lehetővé tette, hogy a hontalan zainicsik dél-koreai állampolgárságot kapjanak.
Az északra visszatérő koreaiakat fényes jövővel kecsegtették, de ami várta őket, egészen más volt. A tokiói, kobei és oszakai zainicsi-gettók utcáin fel-alá gördülő, megafonnal felszerelt autók ingyenes orvosi ellátást, garantált foglalkoztatást és jólétet ígértek, a zainicsik többsége pedig többek között Korea annektálása után kialakuló japán-ellenes koreai ellenállásban betöltött - ha betöltötte egyáltalán - szerepéért a Kim Ilsung (Kim Ir Szen) nevével fémjelzett északiakban jobban bízott, mint az Egyesült Államok által támogatott, Rhee Syngman által vezetett Koreai Köztársaságban.
Az első útrakelők indulása Észak-Koreába
A hazatérést a Nemzetközi Vöröskereszt felügyelte, ők kérték fel a Szovjetuniót szállítóhajók biztosítására. A hazatérők fejenként 60 kg-ot kitevő csomaggal utazhattak. Megérkezésükkor ideológiai és történelmi előadásokban nem volt hiány, azt követően azonban csoportokba osztották őket foglalkozásuk, koruk, képességeik, ideológiai hátterük, stb. alapján. Egy kiválasztott kisebb csoport a fővárosba került, a többség az ország különböző városaiba, falvakba; bányákban, kolhozokban, gyárakban kaptak munkát. A magukkal vitt értéktárgyakat hamar felélték, élelmezésükre fordították. Hiányoztak nekik hátrahagyott családtagjaik, Japánba küldött leveleiket cenzúrázták. A hazatérők legfőbb érzése a megérkezést követően tapasztalt szegénység láttán a kiábrándultság volt.
Hogy a hangzatosan humanitárius projekt hátterében milyen politikai számítások húzódtak meg japán és észak-koreai részről, azt Tessa Morris-Suzuki történész, az Ausztrál Nemzeti Egyetem professzora Az elfelejtett japánok Észak-Koreában c. munkájának Japán állampolgárok "hazatelepítése" Észak-Koreába és Az emberek szabad mozgása, ill. A "japán feleségek" sorsa fejezeteiben nagyszerűen - és keményen fogalmazva - írja le. Én itt csak annyit mondok, hogy a japán fél megszabadult sok szegénysorban élő, kommunistagyanúsnak vélt koreaitól, az észak-koreaiak pedig munkaerőt nyertek befogadásukkal, mellesleg politikai tőkét kovácsoltak vele. Bevallom, tátott szájjal olvastam az írást. Feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy a japánok értesültek a Japánban élők leveleinek tartalmából az északi állapotokról, ám sem a japán kormány, sem a Nemzetközi Vöröskereszt, sem pedig a Cshongnjon nem állította meg a repatriálást, nem figyelmeztették az arra jelentezőket, hogy mi vár rájuk. Mellesleg az USA a kezdeti tétovázást követően szintén áldását adta a projektre.
Mi várt rájuk a szegénységen túl? Ezt megint csak Tessa Morris-Suzuki egyik írása világítja meg. "A nemrég észak-koreai határon átcsúszott egykori 'visszatérők' tanúvallomása emlékeztet arra a sokkra, amelyet az érkezéskor éreztek, és felismerték annak az országnak a kétségbeesett szegénységét, amelybe érkeztek. A helyzetük néhány évvel a 'hazatelepülés' kezdete után tovább romlott, amikor az észak-koreai kormány egyre nagyobb gyanakvással és előítélettel kezdett tekinteni a Japánból érkező 'hazatérőkre'. Ezreket küldtek munkatáborokba. Ezek közül sokakról soha többé nem hallottak."
A történészasszony előtt mélyen meghajlok. Írásaiban nem habozik kutatásai eredményét kimondani, megnevezni a felelősöket - tetteseket és tettestársakat egy olyan bűnben, amit évtizedeken át elhallgattak, miközben tízezrek szenvedtek miatta.
A 70-es évekig Cshongnjon élvezte a zainicsik többségének támogatását, onnan kezdve azonban népszerűbbé vált a dél-koreai irányultságú Mindan névre hallgató zainicsi érdekképviseleti szervezet, ill. a zainicsik túlnyomó része elfogadta a dél-koreai állampolgárságot és az azzal járó egészségügyi és szociális ellátás lehetőségét. A döntésben szerepet játszott, hogy 2002-ben Észak-Korea elismerte hogy elrabolt japán állampolgárokat, ami a japánok felháborodását, ennek nyomán a zainicsi-ellenességet hozta magával. Ennek ellenére a két szervezet léte a zainicsik megosztottságát eredményezte, csak a támogatottság aránya változott, de a széthúzás jelen volt. A két szervezet tükrözte a félsziget megosztottságát, az ideológiai és politikai különbségeket. Észak és dél a zainicsiket használta fel politikai előnyszerzésre.
Emellett a zainicsik megosztottságát növelte, sokszor családon belüli konfliktusokat is okozva az a vágy, hogy egy nem megosztott, újra eggyé váló Koreába lehessen egyszer hazatérni. Ennek következménye, hogy a Japánban maradók nagy része nem ment el Észak-Koreába, nem fogadta el a dél-koreai állampolgárságot sem, hanem hontalanként élt és él továbbra is zainicsiként. Az ő szemükben minden más megoldás árulás. Ennek a gondolatnak jegyében választották olyan kevesen a japán állampolgárságért való folyamodást, hiszen szemükben az egyenlő lett volna a hazaárulással. 1952-ben mindössze 233, a további 50-es és 60-as években évente 2-3000 koreai szánta el magát, hogy jogilag japánná válik. Az állampolgárság feltétele a japán név elfogadása, a háztartás nyilvántartásba vétele japán gyakorlatának (koseki) betartása, s mindezek nem garanciák a megkülönböztetéstől való védelemre.
A zainicsi-létnek feltűnően nagy irodalma van a koryo-saramhoz ill. a kínai koreaiak életének vizsgálatához képest. Úgy vélem, ennek több oka is van: Oroszország és Kína nem tartozik azon országok közé, amelyek korlátozás nélkül tűrnék akár az ilyen, nyilvánvalóan nem beavatkozó vizsgálódást, de oka az is, hogy Kínában és Oroszországban a diaszpórában élő koreaiak már a diktatúra - proletárdiktatúra - évtizedeiben megadóan elfogadták helyzetüket, s ezt annyira magukévá is tették, hogy fel sem merül bennük a tiltakozás. Persze hozzá kell tenni azt is, hogy mindkét országban állampolgárokként éltek, az más kérdés, hogy a többségi nemzethez hasonlóan kevés, és inkább látszatjogokkal, mint a jogok által biztosított valóságos lehetőségekkel. A Japánban élő koreaiak helyzete ezektől több ponton különbözik. Japán a jelenben, demokratikus államként nem engedheti meg magának, hogy nemlétezőként kezelje a tényt, miszerint vaj van a fején, és az bizony ottan olvadozik. Mivel a két óriási országban számos nemzeti kisebbség van jelen, a koreaiak helyzete nem egyedi, míg Japánban az eredendően ott élő - az ainu és az okinawai nemzetiségű lakosokat - ilyen és olyan módon már rég beolvasztották a japánságba, így tehát az etnikai homogenitás vágyától hajtott Japán szemét érthető módon szúrja a koreai, míg érdekes módon kevésbé zavarja a mára már legnagyobb népességű kisebbség, a kínai. Kínában és Oroszországban többé-kevésbé nyugvóponton van a koreaiak helyzete, ha nem is feltétlenül van megelégedve a többség vagy a kisebbség, Japánban azonban a zainicsik helyzete máig megoldatlan.
Létezik a japán kormány által megalkotott multikulturális együttélési koncepció, ám abban a hatalom birtokosai a "japán" és "nem japán" kifejezések használatával élnek, ez pedig egyik jele annak, hogy a közösség érzése még erősen hiányzik. Mivel a japán történelemkönyvek nem adnak teljes képet Japán 20. századi agressziós tevékenységeiről, benne Korea megszállásának egészéről, a japánok ismeretei hiányosak. Meglepő talán, hogy ebben változást hozott a hallyu részeként Japánban is megjelenő sok koreai médiatermék, mert ezek láttán a japánok más módon kezdtek viszonyulni a koreaiakhoz, így természetesen a zainicsikhez is, mint tették ezt az előzőkben. Változásokat indított az 1988-as szöuli olimpia és a 2002-es közösen megrendezett labdarúgó világbajnokság is.
Legalább három következtetést lehet levonni egy negyvenes éveiben járó, japán iskolában tanító zainicsi alábbi szövegéből:
"Furcsa kép, hogy hozzám hasonló (etnikai kisebbségi származású személy) egy japán iskolában tanít, amely még mindig érvényesíti a faji és etnikai homogenitás gondolatát tanítási tananyagában. 2014 óta (amikor a történelmi revizionista nézet nagyobb befolyást gyakorolt az oktatási anyagokra), a prefektusi nevelőtestület nyomása még nagyobb lett. De nagyon szerencsés vagyok […]: kollégáim támogatnak […] az iskolai ünnepségeken, általában egy parkolóba vagyok kinevezve, hogy vezessem a látogatók autóit, így nem kell elénekelnem a japán himnuszt."
Nyomasztó lehet kisebbségiként ott élni, ahol a hivatalos álláspont, a faji és etnikai homogenitás vágya a tankönyvekben megjelenik, de az sem túl rózsás, bár részben érthető, hogy a kisebbségi létben élve a himnuszt nem szívesen énekli egy nyilvánvalóan második, netán harmadik generációs zainicsi, akinek tehát Japán a szülőföldje. Biztató azonban, hogy a japán átlagemberek képesek az előbbiekben írtak érzékelésére és tetteikkel igyekeznek tompítani a dolgot.
A sok, neten fellelhető írás, köztük az igen komoly, elismert szakértők által írt tanulmányok szinte kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a zainicsik jelene sokrétűbb és bonyodalmasabb, mint a múltjuk.
Vannak zainicsi-létről készült filmek, néha derűsek, de többnyire súlyosak.
Amit biztosan lehet tudni...
A újabb és újabb zainicsi-generációk számára egyre kisebb a jelentősége annak, hogy eredendően nem tartoznak a többségi nemzethez.
A fiatalok nagy része számára már alig van jelentősége a zainicsi múltnak. Ez tettenérhető például a párválasztás kérdésében is, ugyanakkor vannak szép számmal olyan harmadik és negyedik generációba tartozók is, akik őrzik a hagyományokat. Ők megmaradtak hontalannak, viselik koreai nevüket. Mivel a név sok esetben hátrányt jelent, akadnak olyanok, akik például egyetemi felvételkor a japán nevüket használják, ami bizonyos esetekben újabb bonyodalmak okozója.
Park Ryoungsong középiskolás diák, aki sejthetően a Cshongnjon által működtetett iskola tanulója. A cikk erről nem tájékoztat, ám a szövegből és a tanteremben készült fotón látható két Kim képe elárulja. A fiú óvodás korában a saját bőrén tapasztalta a megkülönböztetést, amikor a neve és származása hallatán egyik társa szüleit idézte: "Anyám és apám azt mondták, hogy ez az az ország, ahol rossz emberek élnek." A fiú apja arra biztatja gyermekét, hogy rejtse el zainicsi mivoltát, de ő ezt nem szereti. Ökölvívó edzésekre jár, együtt edz japán gyerekekkel. Koránál nagyobb bölcsességről tesz tanúbizonyságot, amikor azt mondja: "Az én filozófiám az, hogy a ringen kívül fel kell építenem a barátságot."
Zainicsi gyerekek az iskolában
A Cshongnjon által működő iskolákról és egyetemről a neten egymástól eltérő információk találhatók. Nem sikerült megállapítanom, melyik az igaz. Több helyütt azt írják, az észak-koreai anyagi támogatás elapadóban, ezért az oktatási intézmények halódnak. Másutt ennek ellentétje olvasható, és egyúttal az is, hogy a japán kormány 2010-es ingyenes tandíjpolitikája kizárja ezeket az iskolákat. Az indoklás szerint nem jogosultak támogatásra amiatt, hogy ezek az intézmények támogatják a KNDK-t. Ryom Munsong, a Cshongnjon által létrehozott Korea Egyetem docense vitázik az indoklással. Szerinte a zainicsik számára ez az egyetlen lehetőség, hogy koreai oktatást kapjanak, s nemzeti identitásukat megőrizzék, ill. átadják a zainicsi fiataloknak, hiszen ezt a japán iskolákban nem kapják meg. Amennyiben az utóbbi az igaz, a japán oktatáspolitika álláspontja elég rövidlátó, ugyanis így épp azt erősíti, amit gyengíteni szeretne: a nemzeti identitásukhoz ragaszkodó zainicsi fiatalok közeledni fognak Észak-Koreához. Jól példázza ezt az egyik egyetemista lány, aki a harmadévesek egyikeként egy hónapos észak-koreai tanulmányútján feltette társaival együtt a kérdést, miért raboltak el japánokat 1977 és 1983 között. "Nem igazán emlékszem, hogyan válaszoltak nekünk, de azt mondták, hogy az atomfegyvereket nem használják, és hogy a KNDK nemzeti költségvetésének négy fő tétele közül az egyik a zainichi koreaiaknak szánt pénz. Amikor ezt hallottam, úgy éreztem, dédelgetnek bennünket."
A Cshongnjon-féle középiskolát elvégzőknek daikent - vizsgát - kell letennük ahhoz, hogy állami egyetemre felvételizzenek, ugyanis a japán Oktatási Minisztérium szerint nem hagyhatják jóvá ezeknek az iskoláknak a tantervét.
Akik nem rendelkeznek állampolgársággal, és az országból elutazni csak ideiglenes útiokmányokkal tudnak, szilárdan kitartanak amellett, hogy változtatni csak akkor akarnak, ha Korea egyesülése megtörténik. Ők a chosen-sekik. A csoport mintegy 30 ezer főt számlál, szinte kivétel nélkül a Cshongnjon érdekképviselet tagjai. Ők vannak kitéve a legnagyobb diszkriminációnak, ami az elhelyezkedésen túl olyan szinten is megjelenik, hogy véradóközpontban elutasítják a jelentkezését mondván, nincs szükségük zainicsi-vérre.
A képen a színes, szebbnél szebb hanbokot viselő hölgyek társaságában Kwon Haehyo, sokak által nagyszerű alakításairól ismert koreai színész látható, aki aktivistája az Egyesítsd Népünket Mozgalomnak és aktív résztvevője számos más, politikai és társadalmi igazságért indított ügynek.
A Yakiniku Dragon egy zainicsi család történetét mutatja be. A színmű alapján készült japán filmváltozatban zainicsi? vagy japán? és dél-koreai színészek egyaránt szerepelnek. A színdarab írója egyben a film forgatókönyvének írója és rendezője Chong Wishing, maga is zainicsi.
A zainicsik - függetlenül attól, hogy északkal vagy déllel szimpatizálnak, gyakran szenvednek el mikroagressziót, azaz olyan kijelentéseket, kérdéseket, amelyeket ugyan nem ártó szándékkal mondanak, de előítéletet tartalmaznak. Bár még vitatott, hogy az ilyesmi veszélyesnek tekinthető-e, ám józan mérlegeléssel megállapítható, hogy rossz hatású lehet annak, akinek szokásává válik az ilyenek megfogalmazása, mert észrevétlenül erősítheti benne a megkülönböztető érzést, de árthat az elszenvedőnek is, "sok kicsi sokra megy" alapon növelheti a kisebbségi lét keserűségét és a kiszolgáltatottság érzését.
Ezeknek ellenére nem állítható, hogy az 50-es és 60-as évekhez viszonyítva ne történt volna javulás. "A zainichi politikai aktivizmus több mint egy évtizede után a helyi hatóságok a nyolcvanas évek elejére koreai állampolgárokat kezdtek alkalmazni közalkalmazotti pozíciókba. A nyolcvanas évek közepére az etnikai koreaiak aránya az orvosi és tudományos területeken kétszer annyi volt, mint a japán népességé. 1985 -ben a japán állampolgársági törvények felülvizsgálata megszüntette az állampolgárság patrilineális [apai ági] származását. 1987-ben lehetővé vált, hogy a honosított koreaiak megtartsák etnikai koreai nevüket. 1991-re, az állandó lakóhelyi státuszt szinte az egész zainichi lakosság megkapta. 1993-ra megszüntették a kényszerített ujjlenyomat-vételi gyakorlatot az állandó lakosok idegen regisztrációja során. Az etnikai japánok és etnikai koreaiak közötti oktatási és foglalkoztatási szakadékok jelentősen csökkentek az 1980-as évekre."
"... a diszkriminációval szembeni belső mozgósított ellenállás külső események támogatásával járt együtt. Az Emberi Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának és az ENSZ menekültügyi egyezményének japán ratifikálása az 1980-as évek elején megkövetelte, hogy Japán állandó lakóhelyet biztosítson a dél-koreai állampolgársággal nem rendelkező zainichi koreaiaknak."
Kim Taeyoung interjúkon alapuló vizsgálata azonban azt bizonyítja, hogy az ellentmondásos identitás, a társadalmi marginalizáció erősen befolyásolja a Japánban élő etnikai koreaiak mentális egészségét. A világon Japánban a legmagasabb az öngyilkosságok száma, de közöttük is a szomorú első helyen állnak a zainicsik, megelőzve nemcsak a japánokat, hanem a Japánban élő egyéb etnikai csoport tagjait, s ez sok mindent elárul. A kötet 2022-ben fog megjelenni.
Vannak olyan zainicsik, akik erős lélekkel felvértezve, tehetségüket annak érdekében vetik latba, hogy vigaszt adjanak idegenben élő embereknek. Ilyen például Park Soon-a, aki Japánban született, a hagyományos koreai hangszeren, a gajagümön (vagy kajagüm) való játékot éveken át tanulta Észak-Koreában, majd szakmai pályafutása miatt a dél-koreai állampolgárság felvétele mellett döntött. Története érdekes és megható, ajánlom elolvasásra.
És akkor itt van egy USA-ban élő japán lány története, aki 12 éves korában, nagyapja halálos ágyánál megtudja, hogy koreai. A fiatal nő mára már lehetőségeikhez mérten segítője társaival együtt a zainicsiknak.
A 2003-ban még 471 756 zainicsi száma 2012-re 377 350-re csökkent. Ennek magyarázata, hogy egyre többen választják a japán állampolgárságot. Növekszik a zainicsik és a japánok közötti házasságok száma is. Hosszú távon tehát meg fog történni az asszimilálódás.
Végezetül feltehetjük a kérdést. Milyen érzés zainicsinek lenni? A válasz talán az, amit Kang Sangjung fogalmazott meg. Rendkívül ambivalens érzés. "A zainichiben összetett érzelem van. A fiatalabb generáció egy része arról beszél, hogy két érzés van bennük - az ország, amelyet a világon a legjobban szeretnek Japán, és amit a legkevésbé szeretnek, az a Koreai-félsziget. Ugyanakkor a világ legkedveltebb országa számukra a Koreai-félsziget, és amit a legkevésbé szeretnek, Japán. Furcsa kifejeződése ez az érzéseknek, de hasonló érzéseket találok magamban is - Japán egyszerre a kedvenc országom, amit szeretnem kell, és ugyanakkor az ország, amit a legkevésbé kedvelek; a Koreai-félsziget is az a hely, amelyet a legkevésbé szeretek, és amelyet bizonyos módon szeretnem kell. Vajon miért létezik ez a jelenség?"
Felhasznált irodalom:
The Evolving Zainichi Identity and Multicultural Society in Japan/Min Byung Chae
Koreans in Japan
Zainicsi
The Special Permanent Residents in Japan: Zainichi Korean/Jang Hawon
Zainichi: Being Korean in Japan/Ambrose, Drew - Armont, Rhiona-Jade
Identity in the Literature of Zainichi Koreans/Chang Sasun
A thousand cuts: A 'Zainichi' Korean reporter's deep dive into microaggression in Japan/Yukinao Kin
Zainichi student fights 11 months for Japanese univ. to recognize his Korean name/Yoshiya Goto - Aya Shiota
Koreans living in Japan without nationality: 'Chosen-seki' hate to be called South or North Koreans; they want unification/Park Ji-won
Memories of a Zainichi Korean Childhood/Kang Sangjung
The Forgotten Japanese in North Korea: Beyond the Politics of Abduction/Tessa Morris-Suzuki
The Forgotten Victims of the North Korean Crisis/Tessa Morris-Suzuki
Going “home”: why 87,000 Zainichi Koreans moved from Japan to North Korea/Markus Bell
The zainichi koreans: The complex intricacies of cultural survival beyond one's 'home'/Lennart Riedl
1923-as nagy kantói földrengés
Zainichi Recognitions: Japan's Korean Residents' Ideology and Its Discontents/John Lie
‘Go back to Korea’
Loyal to country from the past
Outsiders caught between countries
Raising kids amid rising hopes
Zainichi dramas delve into Japan's shadows/Nabuko Takana
Zainichi (Koreans in Japan): Diasporic Nationalism and Postcolonial Identity (2008)/John Lie (Teljes szöveg)
Ethnic Microaggressions: The Experiences of Zainichi Korean Students in Japan/Yamada Aki - Yusa Taiko
Nationalisms of and Against Zainichi
Koreans in Japan/Shipper, Apichai W.
Thinking through Community Spirit: Zainichi Koreans in Post-Korean Wave Japanese Communities/Yoko Demelius
Japanese Alias vs. Real Ethnic Name: On Naming Practices among Young Koreans in Japan/Fukuoka Yasunori
Koreans in Japan Zainichi: Zainichi Koreans in Japan - An Invisible Community/White, David
[Herald Interview] When your hometown is in S. Korea, but homeland is North Korea/Jo He-rim
Zainichi Korean grandmas' essays filled with passion for life
[INTERVIEW] Japan-born ethnic Korean musician comforts minorities with music/Park Ji-won
Koreans in Japan/Moon, Rennie